Előfizetés

Újrahaszontalanítás

Társasházunk lakóinak többsége szegény, de jóravaló polgár. Nálunk is ki vannak téve a szelektív kukák. Telnek is. Sokszor úgy kell begyömöszölni a papundeklit. Mi több, a gang állandó őrszemei azt is rendszeresen kiprédikálják, ha valaki nem a szelektívbe dobja a papírt vagy a PET-palackot. A helyes hozzáállás tehát adott. Akkor viszont már vakarom a fejem, ha egy kívül papír, belül fém, tetején műanyag tejesdobozt kellene zöld önérzettől áthatva a megfelelő kukába helyeznem. Mindenekelőtt állítólag ki kéne mosnom, különben kerüljön inkább a „vegyesbe”. Ha ez megvan, elárulom: Győrben és Budapesten papírnak, másutt műanyagnak számít. Az ökotudatos szemetelők további, hosszas listákat böngészhetnek arról, milyen feliratú csomagolásokat hová dobjanak vagy szállítsanak el. Jó, a zöld hulladékot és lomtalanításkor a feleslegessé vált nagyobb tárgyakat is elviszik (utóbbit főleg az előszűrő kisiparosok). De mit kezdjünk a többivel? Üveg. Elektronikai hulladék. Háztartási készülék. Fém. Festék. Olaj. Autógumi. Roncs. Építési törmelék. Hadd ne soroljam. Száz meg ezer felé ágazik-bogazik a mindezt feldolgozó, elvileg nyereségérdekelt hulladékipar. Orbán Viktor nem is szereti a témát. A miniszterelnök szívesebben töpreng a kereszténydemokrácián, mint az udvar tisztán tartásán. De a szemét gyűlik, amit nemcsak hogy el kéne tüntetni az orrok elől, de valamiféle fejlődést is fel kéne mutatni. Ha másért nem, hát az egyre szigorodó EU-előírások miatt. A „megoldás” amolyan fideszesre sikeredett. Először kiebrudalták a szemétszállításból a magánzókat, majd fixálták és csökkentették a tarifát. Mindez - a díjakat négy éve beszedő kukaholdinggal tetézve – mára a csőd szélére sodorta a szinte kizárólag önkormányzati ágazatot. Ezzel tér nyílt a lázadók – például a Zöld Híd - megrendszabályozására éppúgy, mint az elvileg semmivel sem jobb helyzetű, polgárdi Vertikál csodaszámba menő cégfelvásárlásaira. De Rogán Antal környezetében felrémlett az önkormányzati vagyon elkommunizálásának, majd baráti kezekbe csúsztatásának ötlete is. Orbán Viktor az év elején kétségkívül beígérte a mezők, folyók megtisztítását, valamint az üvegvisszaváltást. Bár ez is ezernyi, összefüggő rendszert érint, a tervek a kormányfő környékén valahogy rendre gellert kapnak, amiként például az egyszer használatos műanyagok betiltásánál is láthattuk. Az ok rém egyszerű: ha megsejti, hogy a változtatásokból nem csak ők húzhatnak hasznot, valamely mélyszakmai okokból mindig újra kell gondolni a koncepciót. Addig pedig továbbra is ég a szemét a végeken, a hajléktalanok pedig túrják a kukákat a sörösdobozokért. Közben arról zajlik a vita, hogy az intézkedések során milyen arányt képviseljen a szemléletformálás és a büntetés. E téren hajlok a fideszes valóságértelmezésre, miszerint a társadalom legfelelőtlenebb tagjainak szemlélete kevéssé alakítható rábeszéléssel. Így esetükben csak a büntetés fékezheti, hogy ezrek, milliók életét tegyék tönkre. Közéjük tartozik például Orbán Viktor is.

A jelentés és a magyar valóság

A kormány teljes fegyverzetben várja a vírus második hullámát. A koronavírus elleni védekezés mindent felülír. Nem mehetünk el azonban szó nélkül a szeptember elején nyilvánosságra került OECD-jelentés adatai és a minisztériumok közleményei mellett. Az OECD jelentésére hivatkozva mind az Emmi, mind az ITM kiadta a maga „győzelmi jelentését”. Kár, hogy a közleményekben megjelent adatok jelentős része nem a valóságot tükrözi! Ki a felelős ezért? Az OECD csak a tagországok által elküldött adatokból tud dolgozni, így a következtetései – a logika azon szabályát elfogadva, hogy a rossz adatokból kiindulva bármilyen jó érveket, következtetéseket vonunk le, a végeredmény csak hibás lehet – helyesek. Lépjünk vissza egy lépést! A magyar adatokat a magyar kormány szolgáltatja, tehát a bajok forrása itt keresendő. A kérdés az, hogy hozzá nem értésből vagy szándékosan adtak rossz adatokat? Akkor most nézzük tételesen a két minisztérium állításait. Az Emmi büszkén állapítja meg a jelentésre hivatkozva, hogy Magyarországon csak 12 gyerek jut egy pedagógusra, míg az OECD-átlagban 14 gyerekre jut egy szakember. Az összehasonlítási alap hamis képet sugall, mivel a magyar közoktatási rendszer sokat átvesz a szociális szféra feladataiból (pl. egész napos iskola, tanulószoba, napközi, étkeztetés). Ha az ezen feladatokat ellátó pedagógusok létszámát kivesszük, máris más adatot kapunk: számításaink szerint egy pedagógusra Magyarországon 14,3 tanuló jut. Nem véletlen, hogy az oktatási kormányzat ilyen irányú statisztikai számításokat 2010 óta nem végez. Az Emmi további – a jelentésre támaszkodó – állítása, hogy Magyarország 2017-ben az OECD statisztikai módszertana szerint a GDP 3,9 százalékát költötte oktatásra az alapfoktól a felsőfokig. Ezzel az Emmi elismeri, hogy nagyon távol vagyunk az európai (4,5 százalék) és az OECD (4,9 százalék) országok átlagától. Az OECD jelentésében található egy olyan grafikon is, amely az oktatással kapcsolatos összes állami kiadást mutatja százalékos arányban. Eszerint a magyar költségvetésből az oktatásra fordított összegek alapján az OECD-országok – átlag 10,8 százalék – közül a harmadik legkevesebbet költő állam vagyunk (7,4 százalék). 2005 és 2019 között az OECD-tagországokban egy 15 éves gyakorlattal és a legfontosabb minősítésekkel rendelkező tanár fizetése 5-7 százalékkal emelkedett, míg Magyarországon a pedagógus-életpálya bevezetése előtti évhez viszonyítva a növekedés reálértéken is 37 százalék volt. Hol van ez az évek óta hangoztatott 50 százalékos pedagógus béremeléstől?! Melyik adat valótlan? Arról nem is beszélve, hogy nálunk a diplomás átlagbérhez képest egy pedagógus 30-40 százalékkal keres kevesebbet, ami a legnagyobb „fizetési szakadék” Európában. Sőt, egy pályakezdő pedagógusnak az OECD-országok (átlag 31 996 USD/év) közül Magyarország (15 377 USD/év) fizeti a lettek után a legkisebb bért, így fordulhat elő, hogy egy felsőfokú végzettséggel rendelkező gyakornok pedagógus kevesebb éves jövedelemmel rendelkezik, mint egy általános iskolai végzettségű iskolaőr. A nyugdíj előtt álló pedagógusok megbecsülése sem különb, Magyarországon 29 534 USD/év az átlagjövedelmük, ezzel szemben az OECD-átlag 52 553 USD/év. A jelentés szerint a tanárok kötelező óraszáma az OECD-átlagában 680 óra/év az általános iskola felső tagozatán, míg Magyarországon – elsősorban a rövidebb tanév miatt – 648 óra/év (az OECD 45 percnek számol egy tanítási órát). Elképzelni sem tudjuk, hogy ezeket az adatokat mi alapján adták meg. Az elmúlt tanévben megjelent TALIS-jelentés szerint – melyhez az adatokat szintén az oktatási kormányzat szolgáltatta – Oroszország után Magyarországon a legmagasabb a tanítással lekötött órák száma Európában. Ha most abból indulunk ki, hogy a Klebelsberg Központ saját bevallása szerint a tantárgyfelosztások alapján 24,5 órát tanítanak hetente az állami fenntartónál a pedagógusok, akkor ez azt jelenti, hogy (34x24,5=) 833 órát tanítanak éves szinten a kollégák. (34 tanítási héttel kell tervezni a tanítási időt Magyarországon.) De számoljunk sokkal megengedőbben: heti 22 óra (napi 4,4 óra átlagban) a minimum oktatással-neveléssel lekötött munkaidő, 180 tanítási napnak kell lenni. 4,4x180=792 óra. Még ez is 90 órával több, mint a jelentésben megadott érték! A PSZ az elmúlt évben, 2019 őszén készítette el a pedagógusok munkaterhelésének mérését, amelyből kiderült, hogy a kollégák heti 56 órát dolgoznak. Az elemzés szerint Magyarországon az átlag osztálylétszám az általános iskola alsó tagozatán 22 fő (OECD-átlag: 21 fő), a felső tagozaton az osztályátlag 21 fő (OECD-átlag: 23 fő). Ezek az adatok a valóságnak megfelelnek, csak közben elfelejtették közölni, hogy Európában mindössze három országban van magasabb átlagos osztálylétszám, mint Magyarországon. A településszerkezet miatt sok helyen valóban nagyon alacsony az osztályok átlaglétszáma. De ha a maximált létszámot vesszük alapul, akkor nálunk az egyik legmagasabb a megengedett létszám, és van egy olyan gyanúnk, hogyha a medián értékkel számolnánk, akkor 26-28 körül lenne az osztályok létszáma. Most lássuk, mire fókuszál az ITM. A tanulmány kiemeli, hogy Magyarországon a szakképző iskolákban (a korábbi szakközépiskolákban, a még korábbi szakiskolákban) tanulók mindegyike vállalati környezetben megvalósuló gyakorlati oktatásban részesül. A munkahelyen végzett gyakorlati képzésben résztvevők 100 százalékos mutatója többszörösen felülmúlja az OECD-országok 34 százalékos átlagát. Ezzel szemben: a 2018/2019-es tanévben a középfokú oktatási intézmények szakképző évfolyamain 100,8 ezren tanultak, 11,1 százalékkal, 12,5 ezer fővel kevesebben, mint az azelőtti tanévben (Forrás: KSH). 2019. február 28-án (a MKIK adatai alapján) 51 133 tanuló rendelkezett tanulószerződéssel, ami csak 50 százalékos arány! Arról nem is beszélve, hogy a duális szakképzés elterjesztése, megerősítése érdekében tett számos intézkedés nem hozta meg a várt eredményt. Amíg 2018. február 28-án 54 808, addig 2020. február 28-án már csak 50 906 tanulószerződés szerepel az iparkamara adatbázisában. Ez egyértelműen negatív trend! Az ITM arra is büszke, hogy a jelentés szerint a szakképzés teljes körű átalakításának köszönhetően az OECD-átlagnál jelentősen jobb, nemzetközi színtéren is előremutató eredményt értünk el a 3 éves képzésben. Ha ez igaz, akkor mi indokolta, hogy 2016-ban és 2020-ban is át kellett alakítani és át kellett keresztelni nemcsak ezt a típusú képzést, hanem a teljes szakképzési szerkezetet?! Az ITM visszatért a régi kommunikációs paneljéhez is, mely szerint 2020 júliusától átlagosan 30 százalékkal emelkedett a szakképzésben dolgozó 32 ezer pedagógus bére. Ezzel szemben nincs és nem is volt 32 ezer pedagógus a szakképzésben, ebben a létszámban benne van minden foglalkoztatott, a technikai dolgozók pedig mindössze 2-4 százalék emelésben részesültek. A júliustól pedagógusból oktatókká avanzsált tanárok jelentős többsége is átlag 22-24 százalék emelésről számolt be. A szemünk előtt válik igazzá az a népi bölcsesség, hogy mondj mindig igazat, és nem kell emlékezned arra, korábban mit mondtál.
Az OECD jelentésére hivatkozva mind az Emmi, mind az ITM kiadta a maga „győzelmi jelentését”. Kár, hogy a közleményekben megjelent adatok jelentős része nem a valóságot tükrözi!

Tollbamondás

Minden rendszernek – s ez különösen igaz a populizmusra – megvan a maga menazsériája. Nevezhetnénk ezeket az élő kellékeket politikusoknak is, de ez a politikára nézve lenne becsmérlő. Olyan személyekről van szó ugyanis, akiknek saját gondolatuk nincs, vagy ha van is, mélyen eltemetik magukban, s azt visszhangozzák, időnként még radikálisabb formában is, amit „uruk” közvetít. Aleksandar Vucic szerb elnök számára az egyik ilyen kellék Marko Djuric, a szerb kormány Koszovó-ügyi irodájának vezetője, állítólag leendő amerikai nagykövet. A napokban éles támadást intézett két komikus, Ivan Ivanovic és Zoran Kesic ellen, mert – már csak munkájukból fakadóan is – rendre kigúnyolják a kormányzó Szerb Haladó Párt (SNS) politikusait. Djuric szerint ellenséges erőket szolgálnak, és gyűlöletet keltenek a társadalomban. Érdekes, hogy Európának ezen a részén milyen hasonló forgatókönyvvel akarnak leszámolni azokkal, akik nem visszhangozzák gondolkodás nélkül mindazt, amit a kormány állít. Itthon például egész bizarr módon kampány indult a prágai vállalkozó-beruházó, Zdenek Bakala ellen, akit Soros Györggyel hoztak összefügésbe. Aki ilyet állít, annak tényleg halvány fogalma sincs a cseh viszonyokról. Tény, Bakala kapcsolata nem felhőtlen Andrej Babis kormányfővel, de nem azért toborzott igen tekintélyes újságírókat a hetilapjához, a Respekthez, mert Sorost szolgálja: pusztán azt akarta, minél többen vegyék meg a lapot. Ezekkel a kormánypárti lejáratásokkal egy komoly gond van. Aki azt feltételezi másokról, idegen erőt szolgálnak, annak természetes, hogy ő maga csak tollbamondás után képes megszólalni. Az így gondolkodók számára ugyanis felfoghatatlan, hogy valaki a saját véleményét fogalmazza meg. Persze tudjuk, az önálló vélemény minden diktatórikus rendszerben veszélyes kellék.