felnövés;párkapcsolat;élet;emlékezet;

2020-10-03 11:23:00

Kertai Csenger: B. rövid élete (Részlet egy készülő regényből)

Van egy barackfa a nagymamám kertjében, ami évszakonként más és más arcát mutatja. Göcsörtös, széttartó ágai szárazon ölelik a semmit, csak ha odafekszik az ember, látja, hogy az a kis zug pont rá lett méretezve. O. karjaiba csak én férek bele, olyan, mint egy kicserélt Hamupipőke-sztori, én illek a karjaiba, ha nem talál mást, kétségbe esik. O.-nak a nőiessége varázsol el. Ha üres marad a karja, akkor nem virágzik olyan szépen. Elveszek a tekintetében. Ő az enyémben, legszívesebben gyökeret eresztenék.

B. hangosan kiröhögött, nem tudtam, hogy ezt hangosan is kimondtam.

– Na, csak ne ide, mert itt hamar elrohadtok.

Az 57-ben valóban nincs sok esélyük a növényeknek. A kevés fény, ami beáramlik, a klímás levegő, a rohadás és a húgyszag nem éppen a legideálisabb állapot bárminek, hogy túléljen. O.-ra néztem és a fényekre, amik a hajában babráltak. Pont úgy nézett ki, mint az anyám akkor. És O., akárcsak anyám, egy pillanat alatt megöregedett.

– Őszülsz – mondtam.

– Tudom.

Nem akartam, hogy ilyen gyorsan elromoljanak a dolgok kettőnk között. Először csak a kedveskedő üzenetek maradtak el, aztán a szex, végül alig beszéltünk. A karjába nem illettem már, nem tudtam órákat gyönyörködni a barackfavirágban. Egy öreg fát láttam, aki már nem illatozott. Így vagy úgy, de a fák is elrohadnak, a legöregebb fa is, az a 2000 éves is, ami még látta Jézust a Gecsemáné-kertben. O. tudta ezt, ezért neki nem volt olyan fájdalmas az elválás, mint nekem. Én sokáig csak az elhullott virágait szedtem a földről, hittem, hogy megszépül, hogy megmarad minden úgy, ahogy volt, de O. elköltözött, ki a lugasból, ahogy a kis földszinti lakásunkat hívtuk, ahonnan az ágyból reggelente néztük a kelő napot, és ami előtt most felrepültek a galambok.

Bár O.-é volt a lakás, már egy hete kiköltözött. Bútor sem volt, egy matracon aludtam, és O. még üzente, hogy jön ma a tulaj, és nem volt kedvem olyasvalakivel találkozni, akinek jelenleg több köze van hozzá. Felkeltem és hívtam B.-t, hogy mit szólna, ha egy pár napig nála aludhatnék. A reggel első sugarai normális esetben két fában gyönyörködhettek. Egy gyertyánban, amit hátulról ölel a barack. Így aludtunk mindig, de a nap most csak egy üres szobát talált, és néhány eldobált sörösüveget.

– Új nyelvet kell kitalálnunk, faszi – mondja nekem B., miután belesült a mondandójába egy csajnál az 57.-ben. Ezek a fiatalok már nem értik az én régi csajozós dumámat, bezzeg az a hülye fasz páva ott, nézd azon hogy nevetnek.

– Nem olyan rég még te voltál az a páva, és jobban ment a sorod, mert a szaros Fila táskád meg a Wink cipőd elég volt. Most meg Ultrabúszt meg Fjalrávenkánken. Legalább 150 rongy kell, hogy egyáltalán szóba álljanak veled.

B.-nek egy pillanatra elmeredt a tekintete, és már láttam, ahogy holnap hasonló szerelésben jelenik meg, amin egyből elröhögtem magam. B. tudta, mire gondolok, és most ő is nevetett, hogy „na, bazmeg, mennyire kétségbeesettnek kell lenni, hogy ilyeneken gondolkozzon, hogy most felvegyen diákhitelt egy Fjalrávenkánkenért”.

– Nincs mese, öregszünk – folytatta. Maholnap már melegítőben nézem otthon a Fradi–Vidit.

Emlékeztetni akartam, hogy ma is egész nap meccset nézett, de B. hamarabb kapcsolt.  – Bazmeg, hát vége van.

Még el se kezdtem ezt a felnőttlétet, azt már bele is rohadtam, az új generáció lassan meg már láncokkal fog csattogni az ablakom alatt. Hallod, muszáj csinálni valamit, vagy itt nagy leégés lesz. Így is egy kibaszott alkoholista banda vagyunk, most meg már öregek is, én nem fogom ezt kibírni.

Megértettem B.-t, és bár voltak eredményei, verseskötete és számos cikke jelent meg, mégsem volt elégedett.

– Ez a várakozás a semmire, ami kinyír – folytatta. Van egy ilyen regény, a Tatárpuszta, ahol várják egy egész életen át a tatárokat, hogy megküzdhessenek velük, persze semmi. És ezek nem béna faszik, mint mi. Katonák. Kiképzett, szabálykövető, hivatásos katonák. És a horizontot kémlelik egész életükben, pont, mint mi, hogy végül rájöjjenek, az egyetlen dolog, ami valami megelégedést ad majd, azok nem a köcsög tatárok, hanem maga a halál, egy seggdugasz, elhagyatott kocsmában, tök egyedül. Persze erre mindenki az utolsó pillanatban jön rá, pedig a halál már most is itt van, nézz csak körbe, az egész 57 maga a kibaszott kaszás. Itt vagyunk nála vendégségben, csak végre jó lenne beszélgetni is vele.

– És hogyan beszélsz a halálhoz? – kérdeztem szórakozottan, mert kicserélték végre az izzókat a pultnál, és az Andinak tök jól állt a fény.

– Te beszélsz folyton a fákról, hogy fél lábbal a földben, félig az égben, ilyen a halál is, nem?

– Nem tudom.

Nem is figyeltem, mert Andi közben észrevette, hogy nézem, és gyorsabban kezdte el törölgetni a korsókat.

– Ha tudnánk beszélni a halállal, értenénk is, csak mi annyira belegabalyodtunk ebbe a nyelvbe, ami csak az élőkkel tud kommunikálni, hogy nem is értünk a másikból semmit, legfeljebb csak, ami az élethez köti – folytatta B. Hallod, nem is olyan hülyeség ez a te fateóriád, faszi.

B. belebokszolt a levegőbe, aztán elkezdett ölelgetni, de gyorsan leráztam magamról.

– Ma én viszem haza az Andit – mondtam olyan határozottan, hogy B. ijedtében egyből odaadta a kulcsokat, és motyogott valamit, hogy akkor ő még marad egy kicsit, és találkozik még P.-vel.

A szobában Andi szótlanul, gyorsan meztelenre vetkőzött, úgy éreztem, nem tudja, mit csinál, ami nem illett a természetéhez, mert menő csajnak ismertem meg, most pedig félénken takargatta amúgy hibátlan, hófehér testét.

Andi szűz volt, és erre ott jöttem rá. B. hazudott, sosem feküdt le Andival, Andi meg túl féltékeny volt, hogy bevallja. Nem értettem. Utoljára, amikor itt aludt B.-nél, biztos voltam, hogy valami történt. Andi szerelmes belém, hasított a tudatomba. Eszembe jutott B., ahogy magyaráz, hogy kéne érteni a halált, pedig csak egy fiatal lány első szerelmét kéne érteni, de már itt felsül a tudomány. Andi állt meztelenül előttem, és én tátott szájjal néztem, ahogy a legvörösebb ró­zsák nyílnak az arcán, ahogy hozzám nyúl.

Megbabonázva figyeltem, ahogy szépen levetkőztet, és minden mozdulatában volt egy olyan közlés, ami nekem újdonságnak hatott. Így kéne mindig társalogni? Így kéne a legártatlanabb párbeszédeket lefolytatni, mondjuk, hogy „jó napot, nincs nálam jegy, leszállok”? Andi gyorsan belejött, és éreztem, tudtam, hogy az én felelősségem most válaszolni, mert attól függ, hogy Andi miként tanulja meg ezt a nyelvet. Gyöngéd voltam és szerető, mint egy madárfészekben az anyamadár az éhes gyerekeivel, mire Andi egyre mohóbb lett és többet akart, de a fészek biztonságában egy idő után megnyugodott. Olyan jó volt látni, érezni, hogy végre pihenni tud, és nem B. karjában, hanem az enyémben, fészekben egy nyugodt estén, betakarva erős karjaimmal, nem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap.