Előfizetés

Murányi Zita versei

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2020.10.03. 09:35

"minden könnycsepp a megváltó szekere / szemüregünkben isten szembogara / fekete forradás az éjszaka"
egy fiú akinek nem is volt neve ezért lett volna jobb a toll nézni ahogy angyal nő ki egy veréb szárnycsontjaiból egy veréb legalább annyira fekete mint a pokol angyallá változunk és betakar száz és száz lángfodor nem lánynak lenni nem is fiú ketten lenni pattogó fa a törzsben egy szálka ahogy beleroppan az alakváltozásba bentről nézni a tüzet mennyi mindent magáévá enyészett aztán lenni a hamu amikor a szél is úgy fúj fújás közben lehet csak kettes számú aztán a víz amivel eloltják a tüzet egy csöpp eső a tekintetedben és a menny amit még mindig nem homályosított el a halálfélelem. forradás minden könnycsepp a megváltó szekere szemüregünkben isten szembogara fekete forradás az éjszaka az ég kékebb miután megágyazott a rigófüttynek az egész ad hálát a résznek mindjárt fölébredsz csak a szél zörög a föld csókja a lét törékenységével olyan forró az ujjad mint a nap amikor az ég közepén halad mit hoz a reggel nyelvem sakkozik a szádban felejtett érintésekkel. nincsen súlya merre billen az ég amikor tenyerén csillagok méredzkednek az éjszakáknak nincsen súlya egyetlen fényes pont szikrázik a sötétség sarkából a nedves betonon a csuromvizes hold nyitott szád az esték hűvösébe markol ebből a félhomályból szakad ki a tántorgó világosság és az időtlen száműzetésben csurogni kezd a zápor a napsugaraknak hitt evezőlapátokról.

Az utolsó eső előtt és után

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.09.26. 18:11

Kár, hogy egy recenzióban nem szerencsés történetet mesélni, vagy ami még jobb: a végéről kezdeni, és lelőni a poént. No, nem mintha Maja Lunde Kékség című regénye olyan sok váratlan fordulaton keresztül vezetné az olvasót valamiféle Roald Dahl-i meghökkenés felé, inkább csak az történik, hogy az első 260 oldal felfokozottsága a slusszpoénban teljesedik ki, összekötve a regény két idősíkon folyó cselekmény- vagy inkább történésszálát. És – számomra legalábbis – egy ilyen visszafelé olvasás irodalmilag izgalmasabbá tenné a szöveget. Akkor talán kiküszöbölhető lenne az a cseppnyi hatásvadászat, ami a norvég szerző legjobb szándéka ellenére is ott bujkál a sorok között. Persze nehéz kicsit sem hatásvadásznak lenni, ha épp az a cél, hogy ébresztőt fújjunk a világ iránt érzett felelősségvállalásban. Ha azt szeretnénk, vagyis szeretné a szerző, hogy nézzünk végre szembe az életmódunk egyre elkerülhetetlenebb következményeivel. Maja Lunde igazi harcos aktivista, aki az irodalom eszközeivel küzd a Föld jövőjéért. Ami a klímatematikát és a velejáró szorongás megjelenítését illeti, nem egyedi a piacon – az utóbbi években nagyon megszaporodtak a klímaváltozással foglalkozó disztópiák a világirodalomban Elina Hirvonen Elfogy az időjétől Jostein Gaarder Anna világán és Kim Stanley Robinson 2140-es New York-i vízióján át Maja Lunde első, A méhek története című regényéig. A műfajnak, ami kifejezetten a környezetszennyezésből fakadó lehetséges katasztrófákból merít ötletet, már neve is van: cli-fi, azaz climate-fiction. Amit Maja Lunde tud ezen a téren – amiért amúgy idén elnyerte a norvég Bjornson-díjat, amivel 1995-ben Esterházy Pétert is kitüntették –, az egyfajta kifinomult érzékenység, amivel a világ leghétköznapibb, a hiteles és a hatásvadász pengeélén táncoló, és sokszor a jó irányba billenő apa-lánya párbeszédébe is képes belecsempészni az élet legsürgetőbb kérdéseit. Maja Lunde nem mellesleg forgatókönyvíróként (is) keresi a kenyerét, vagyis olyan írói készségek birtokában van, amelyek rendkívül látványossá, filmszerűvé teszik a Kékség sokszor cselekményileg egy helyben topogó, vagy inkább sokáig egy vízen hánykolódó jeleneteit. Merthogy a Kékség központi témája, talán már ki is találták, a víz és a hiányából fakadó szükségszerűségek – a felmelegedés, a víz kinccsé értékelődése és a klímamenekült-táborok létjogosulttá válása. Lunde okokat vázol és következményeket mutat meg. Az egyik szálon Signe, a 70 éves környezeti aktivista 2017-ben vitorlásra pattan, hogy nyugat-norvégiai szülőfalujából bevegye a francia partokat, ahol egykori szerelme él. A másik szálon pedig David és kislánya menekülnek 2041-ben a szárazságok sújtotta Dél-Európából észak felé. A két szál felváltva fut egymás mellett, látszólag teljesen függetlenül, hogy aztán a végére abban a már említett slusszpoénban érjen össze, meghúzva az innen még az átlagember számára láthatatlan linearitást a jelen mulasztásai és a jövő valósága között. Nem egy bonyolult szerkezet ez a regény, mégis van benne valami olyan átütő erő, ami Greta Thunberg akármelyik aktivitásra ösztönző beszédénél jobban bekúszik az ember bőre alá, a sejtjeibe, és nem hagyja nyugodni többé. Talán azért, mert Maja Lunde kicsit sem akar didaktikus lenni. Őt a főhősei érdeklik, az ő tusáik tengerrel, szárazsággal és egymással. Nem magyaráz, nem okoskodik. Mindent a szereplőire bíz, és közben valószínűleg reménykedik benne, hogy az olvasóban is megpendít valamit az a jelenet, amikor az esti lefekvésnél a kislány arra kéri az apját, játsszák el az esőt. Az ujjukkal az éjjeliszekrényen dobolják az esőcseppek koppanását, egyre gyorsabban, egyre hangosabban… (Cser Kiadó, 2020, 270 o.) 

Ideje a fájdalomnak

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.09.26. 16:36

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Vadrózsagallyakról letördelt tüskékből készít tövismozaikot Tamás Zsuzsa első felnőttregényének névtelen főhőse. A 120 centiméteres, kitárt karú férfialak egyszerre szerelmi vallomás és egyfajta Krisztus-parafrázis, az alkotómunka pedig a fájdalom metaforája. A szerzővel a Tövismozaik megjelenésének apropóján kapcsolatokról, Lee van Cleefről, kiserkenő vérről és értelmes kínokról beszélgettünk.
Létezik a valóságban a Tövis­mozaik?  A könyv többi művével szemben létező műalkotás, bár nem ezt láttam először Mátrai Eriktől, hanem a Tövis Madonnát 2009-ben, az akkori Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán. Nagyon nagy hatással volt rám, azonnal felmerült bennem a kérdés, vajon milyen lehetett megcsinálni, egyenként felragasztgatni a töviseket? A Madonna már önmagában a fájdalmat fejezi ki, és valószínűleg az alkotás maga is fájdalommal járhatott. Aztán később megtudtam, hogy Erik felesége volt a modell, tehát (mint a könyvbéli Tövismozaikba) belelátható a szerelmi vallomás is. Bevallom, az a gondolatcsíra is rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ha én egyszer valaha, magasztosan szólva, a művésszé válásomról szeretném elmesélni, hogyan történt, akkor egy tövismozaik megalkotását választanám metaforának. Erik Tövismozaikját egyébként sajnos nem láttam élőben – pedig láthattam volna. Ki volt állítva anno a MODEM Messiások-kiállításán, de abban a hatalmas térben valószínűleg elmentem előtte. Ez is egy fájdalom, mert most már nem megnézhető. Magántulajdonban van, ráadásul nem is Magyarországon. Kipróbálta, milyen élmény tövisekből ikont készíteni?  Nem kellett kipróbálnom, mert az ujjamban volt az élmény. Gyerekkoromban én az akác tüskéit szerettem letörögetni. Örültem, ha úgy sikerült, hogy nem maradt a tövis alján kéreg. Az egyes szám első személyű elbeszélői mód önkéntelenül is előhívja a szerzőt, és az olvasó találgatni kezd: minek van valóság­alapja, és mi puszta fikció?  Nyilván összemosódik a kettő. Természetesen illik fikciónak mondani meg akként is olvasni, de ahogy mondani szokás, mindannyian hozott anyagból dolgozunk. Amikor Kun Árpádnak megjelent a Megint hazavárunk című regénye, akkor az azzal kapcsolatos nyilatkozataiban meglehetősen ellentmondásos információk voltak például arról, hogy mennyire a saját életét írta bele a regénybe, hiszen ott még a főhőst is Kun Árpádnak hívták. Mán-Várhegyi Réka Mágneshegyében is Réka a főszereplő. Kicsit irigylem őket, hogy így mernek játszani, mert ez nyilván egyfajta szerzői játék a névvel, de attól még merész. Én érzem, hogy nem tudom jól maszkírozni magam. Illetve, remélem, hogy a regényben azért sikerült, de egy interjúban nem tudom pléhpofával azt mondani, hogy az egészet kitaláltam. Épp azért nem lett neve a főhősnek, hogy az akárkiségét erősítse, megőrizze. Vannak a regényben egyéb nevek, amelyek több mint gyanúsak. Schaár Erzsébet például, aki a főhős emlékeiben is felbukkan, kicsoda Tamás Zsuzsa számára? Igen, őt mindenképpen bele akartam venni a regénybe, róla már máskor is írtam, versben is, netnaplójegyzetben is. Emlékszem az első találkozásra a műveivel: 1996, Pécs, osztálykirándulás. Elmentünk a Schaár Múzeumba, ami akkor és ott egészen elementáris hatással volt rám. Az a típusú befogadó voltam, talán egy kicsit vagyok még ma is, akinek folyamatosan megy egy monológ a fejében, közvetíti a látottakat. Emlékszem, hogy egészen nagy szavak jutottak eszembe a Schaár-szobrokkal kapcsolatban. Istenkeresésről, effélékről. Később aztán megnéztem felnőttfejjel is, és hatalmas csalódás volt. Nagyon rossz állapotban voltak a szobrok – nem is tudtam eldönteni, hogy az amortizációjuk van rám kiábrándító hatással, vagy én változtam meg ennyire. Mindenesetre épp olyan kiábrándultságot éreztem, mint a regénybeli főhős. A kiábrándulás is egyfajta fájdalom? Mindenképpen. Akár így, akár úgy, az idő múlásáról szól. Kár, hogy az idő múlása néha egyet jelent a csodák elvesztésével. Van a regényben egy mondat, miszerint „Az egész életem egyszerűbb lett volna, ha nem dédelgettem volna színes képeket a jövőről, és azokban a pillanatokban, amikor egyértelműen és végérvényesen kiderült, hogy a jövő nem lesz azonos az én színes képeimmel, el tudtam volna engedni őket”. Ez is csodavesztés? El kell engedni a színes képeket? Illúziók?  Nem tudom. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már egy jó ideje azokban a színes képekben élek, amiket elképzeltem. Most éppen mindenkinek azt tanácsolnám, hogy semmiképpen ne engedje el őket. Ugyanakkor az se jó, ha ragaszkodunk valamihez, ami egyértelműen nem a miénk. Kár a színes képekkel újra és újra fájdalmat okozni magunknak. Belátás kérdése. Van ilyen is, olyan is az életben. Egy másik felbukkanó név, ami szintén gyanúsan behúzza a valóságot, Lee Van Cleef…  Mindenkinek van egy Cseh Tamás-korszaka, akad, akinek nem is múlik el. Ehhez a bizonyos regénybeli Jánoshoz jól illett. „Lee ilyen fiú.” A zenék egy részével – kivéve a Paul McCartneyt, ami az anyakép része – a kicsit régimódi ízlésű Jánost akartam jellemezni. Nem feltétlenül az adott korhoz tartozó zenék. Ahogy a főhősnek megvan az akárkisége, az időnek is van egy akármikorisága, és a helyszínek is kevéssé beazonosíthatók, kivéve talán a Klauzál tér környéke. A zenék jelzik adott életszakaszok érzéseit, intenzitását. Én például Nirvanát már képtelen vagyok hallgatni, mert annyira fáj. Az nekem a gimnázium eleje, az akkori érzéseimmel, amiben persze benne van Kurt Cobain öngyilkossága is – ha bármit meghallok az unplugged koncertből, olyan rettenetesen szomorú leszek, hogy azt nem bírom elviselni.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem fáj? Többféle fájdalomkorszaka van az embernek. A kamaszkor szerintem mindentől függetlenül az, mindenki számára. A boldogtalan szerelmek is meghatároznak időszakokat – itt a főhős az ebből fakadó fájdalmat valamiféle értelmes kínná alakítja. Azt hiszem, ez elég fontos! Hogy az ember valahogy értelmessé tegye a fájdalmát. Érdemes megkísérelni, még ha nem is műalkotás lesz belőle. Sok helyen nagyon erősen zenei a szöveg, mintha a beszélővel párhuzamosan olykor megszólalna egy kórus is. Szándékos ez a fajta oratórikusság, vagy a költői énjéből fakad? Tóth Krisztina mondta egyszer, hogy nem szereti, ha a prózájára azt mondják, lírai. Az annyit jelent, hogy nem jó próza. Én inkább úgy mondanám, hogy egy szubjektív szövegnek – amiben a főhős megengedi magának a szubjektivitást, például, hogy a visszaemlékezésből fakadóan csapongjanak a gondolatai – vannak eszközei, hogy ráerősítsen a zeneiségre. Ilyen maga a gondolatritmus. Vagy hogy egy Cseh Tamás-dal egészen dalszerűen szólaljon meg, ugyanakkor mégis prózává alakuljon. Ez szerintem belefér. Schaár Erzsébet kapcsán említette az istenkeresés szót, és hát maga a Tövismozaik, illetve a főhős életének egyes állomásai is erős Jézus-parafrázisok. Buli nagypénteken, ami szégyent kelt, egy részeg SMS: „Nincs béke az olajfák kertjében.” Fikció vagy valós szál? Olyan családban nőttem fel, ahol egyszerre figyelhettem meg, mit jelent a katolikus vallás szerint élni, és azt is, mit jelent annak tudatosan hátat fordítani. Fejtörést is okozott egész életemben, hogy mit gondolok hitről, vallásról, egyházról. Mostanra mintha nyugvópontra került volna bennem ez a dolog. Észrevettem, hogy engem ugyan nagyon erősen meg tudnak érinteni a kereszténységhez kapcsolódó motívumok, de tulajdonképpen mindig a művészeten keresztül. Valószínűleg a művészetre inkább nyitott vagyok, mint a vallásra, miközben nyilván mégsem véletlen, hogy a művészeten belül pont ez a téma talál el. Az a fajta szerzetesi alázat foglalkoztat, amit munka közben a főhős érez vagy szeretne érezni. Azt hiszem, ezzel a párhuzammal az alkotói folyamatról akartam mondani valamit. Amikor csak a feladat létezik, annak adod át magad. És persze magáról a szenvedésről is érzékletesebb így beszélni. János, a főhős szerelme: alkoholista, az anyja: gyógyszerfüggő – nagyon sok kellemetlenséget okoznak a környezetüknek, miközben ők maguk is elszenvedői az életüknek. Azért is válnak azzá, amik. Nehéz erről az egészről pszichologizálás nélkül beszélni. Egy kép, egy tövisből kirakott Krisztus-ábrázolás többet mond minden szónál.

Tamás Zsuzsa

 költő, író, számos gyerekkönyv – a Macskakirálylány, a Mesék a teljességhez gyerekregények, illetve az óvodásoknak szóló Kicsi Mimi-sorozat – szerzője. A Tövismozaik az első kizárólag felnőtteknek szóló kisregénye, melyet a tervek szerint egy nagyobb lélegzetű munka követ majd arról, miként változtatta meg egy család (az ő családja) életét az 1989-es év.