egy fiú
akinek nem is volt neve ezért lett volna jobb a toll
nézni ahogy angyal nő ki egy veréb szárnycsontjaiból
egy veréb legalább annyira fekete mint a pokol
angyallá változunk és betakar száz és száz lángfodor
nem lánynak lenni nem is fiú ketten lenni pattogó fa
a törzsben egy szálka ahogy beleroppan az alakváltozásba
bentről nézni a tüzet mennyi mindent magáévá enyészett
aztán lenni a hamu amikor a szél is úgy fúj fújás közben
lehet csak kettes számú aztán a víz amivel eloltják a tüzet
egy csöpp eső a tekintetedben és a menny
amit még mindig nem homályosított el a halálfélelem.
forradás
minden könnycsepp a megváltó szekere
szemüregünkben isten szembogara
fekete forradás az éjszaka
az ég kékebb miután megágyazott a
rigófüttynek az egész ad hálát a résznek
mindjárt fölébredsz csak a szél zörög
a föld csókja a lét törékenységével
olyan forró az ujjad mint a nap
amikor az ég közepén halad
mit hoz a reggel nyelvem sakkozik
a szádban felejtett érintésekkel.
nincsen súlya
merre billen az ég amikor tenyerén
csillagok méredzkednek
az éjszakáknak nincsen súlya
egyetlen fényes pont szikrázik a sötétség
sarkából a nedves betonon
a csuromvizes hold
nyitott szád az esték
hűvösébe markol
ebből a félhomályból szakad ki
a tántorgó világosság
és az időtlen száműzetésben
csurogni kezd a zápor
a napsugaraknak hitt evezőlapátokról.
