A derék katona

Nem tudom, miért álmélkodnak azon, hogy egy gépesített lövész ezredest neveztek ki a Színművészeti kancellárjának. Ha a kórházakhoz és a kiszemelt vállalatokhoz lehetett katonákat delegálni, miért volna különb egy művészeti egyetem? Hamarosan önálló egységet alkothatnak a honvédségen belül a speciális, kényes politikai feladatokra alkalmazott bajtársak.

Miért, a Néphadseregben is voltak politikai tisztek meg Politikai Főcsoportfőnökség! A találékony Farkas Mihály hozta létre 1949-ben. Igaz, az akkori megbízhatók még csak a katonák között tevékenykedtek, de a szerves fejlődés eredményeként a hatáskör mára kiterjedt az össztársadalmi nevelőmunkára. Ami igazán örvendetes.

Farkas Mihály így indokolta kinevezésüket: ”Nevelési munkánk professzoros objektivizmusban szenved, hiányzik belőle a harcos, támadó szellem”.

Ez az! Éppen ez a professzoros objektivizmus, a harcos nemzeti szellem fájó hiánya tette balliberális fészekké ezt az egyetemet is. Ezért a recept is hasonló.

A politikai tiszt eleinte ú.n. „társparancsnok” volt a rendes parancsnok mellett, „a párt bizalmi embere a hadseregben”, és ugyanezért telepítettek 2015-től kancellárokat a rektorok mellé. Nógrádi Sándor altábornagy máig érvényesen fogalmazta meg egykoron: „A politikai tisztnek… kell biztosítani azt, hogy a csapat és annak tagjai soha el ne szakadjanak a politikai harctól, amelyet a dolgozó magyar nép vív.” Szomorú, de a katonai szlengszótár szerint ez sem tartotta vissza a kiskatonákat attól a tiszteletlenségtől, hogy „Polpityu”-nak csúfolják a politikai tisztet.

A dolgozó magyar nép ma is harcban áll, hirtelenjében nem is tudom, ki mindenki ellen, de hogy a libernyákok, Brüsszelnyákok és Sorosnyákok benne vannak, az biztos. Kellenek tehát a Polpityuk (egyetemeken a Kancellárpityuk).

Szerintem a Kárpátia zenekar már meg is kapta a felkérést a Polpityu-induló megalkotására. Őket bízták meg a Páncélos Menetinduló komponálásával is. Nagyon szépre sikerült, a művészek komoly önfegyelemmel attól is tartózkodtak, hogy a máskor ajkukra toluló buzizást vagy a „Mindent vissza” felhívást szerepeltessék a dalban. Van is egy könnyen átalakítható nótájuk „Férfiak vagyunk” címmel, abban folyton mindenki puskát ragad. Elvégre férfiak vagyunk. (Aki pechjére nem, az majd tépést csinál, azt még az ilyen militáris antitalentum is, mint én, meg tudja tanulni a Munkácsy-képről.) Csak egy kicsit kell módosítani a szövegen: „Polpityuk vagyunk,/ Nem panaszkodunk,/ Sebesülten, fél térden is tovább harcolunk!”

De alkalmazható a „Honvéd áll a Hargitán” is, dr. Szakáts László világháborús szerzeménye, „Honvéd áll a kancellárián” címmel.

A kérdés az, a kormány valóban sebesült-e, lábon lőtte-e magát az egyetemi kalanddal, vagy éppen ellenkezőleg, erőtől duzzadva demonstrálja legyőzhetetlenségét. Mindkét esetben jól jön egy katonaember.

Tamás Gáspár Miklós a katonásdit a Jaruzelski-korszakra emlékezve a gyengülés jelének tartja: „Az a rezsim, amely a Három nővér ellen a katonaságot rendeli ki, nem lesz örökéletű.”

Hajlik erre az is, aki a visegrádi szövetség jegyében a Svejket olvassa. Amikor bajba kerül a Monarchia hadserege, pláne, hogy a legyek is lesajnálják Ferenc József arcképét, egyszer csak szükség lett Svejkre, a derék katonára is, „mint aki fölöttébb alkalmas arra, hogy kisegítse a Monarchiát a slamasztikából”. Svejk teljesíti is kötelességét, akár egy kancellár: „Jelentem alássan, utolsó leheletemig szolgálni fogom császár őfelségét!” Persze könnyű volt neki lelkesednie, amikor Katz tábori lelkész is őrködött a hűségén. Igaz, mintha nekünk is kijutott volna Katz tábori lelkészből, miniszterelnökhelyettesi besorolásban, az uralkodó közvetlen helyetteseként.

Svejket azonban derék katona mivolta se akadályozta meg a felismerésben: „megint új háborút kaptunk, eggyel több az ellenségünk”, így „ez a mi győzelmünk el fog húzódni kicsit”. Pláne, hogy „ilyen hülye monarchiának nem is szabadna a világon lenni.”

De mit csináljunk, van. Bár a győzelme ezúttal mintha tényleg elhúzódna egy kicsit. Nem tudja, mihez kezdjen a színművészetisekkel. A katonakancellár hősies behatolási kísérlete a hátsó bejáraton, a parkolón át azért nem az igazi. Viszont lerohanni mégsem lehet őket, akkor az eddig hézagos társadalmi, egyetemi szolidaritás is kiteljesedne. Talán egy jó kis járványügyi kiürítés, fertőtlenítéssel… Hiszen fertőző gócról van szó, nem igaz? Addig is jöhet a fárasztás, a plusz pénz belengetése (hiszen a legfontosabb volna a lázadók morális fölényét megtörni), és ki tudja, mi még.

De nincs sok idő. Valaminek történnie kell, talán a jövő héten. Nem hiába állították élő harci lobogóként a vártára Polpityut, addig a bizonyos svejki utolsó leheletig.

Az ellenzéknek is ideje erre az esetre közös tervet, percről percre pontos menetrendet készítenie. Nem ráerőltetve magukat a diákokra, de felismerve: a kormány szintet lépett. Már nemigen hívhatja vissza derék katonáit.

Hiszen ismerjük már: a NER és vezetője számára a legfontosabb az imázs. Csak nehogy a legyek valami csúfságot kövessenek el ezen a képen, mint a Svejkben.

Részemről hajrá legyek!