Ha megvalósul a kormány által beharangozott orvosbéremelés (azért a ”ha”, mert volt már itt néhány dolog biztosra ígérve, az egyéni nyugdíjszámláktól az offshore-mentesítésig), akkor a magyarországi orvosok jövedelme megközelítheti a közép-európai átlagot. Nem az osztrák szintet, de mondjuk a csehet meg a szlovént - elérni nem fogja, de legalább már nem lesz ordító a különbség.
A kisebbik baj, hogy az orvosainkat eddig sem a cseh vagy a szlovén munkaerőpiac szívta el, hanem az osztrák, a német vagy az angol. A nagyobbik, hogy a nem orvos végzettségű egészségügyisek bérszínvonala még mindig erősen kelet-európai. Hogy kezelhető lesz-e a bérfeszültség a jó esetben bruttó százötvenezret kereső ápoló és a mondjuk nettó másfél milliót hazavivő doktorok között, az csupán a legkézenfekvőbb, de korántsem az egyetlen kérdés a tervezett bérreformmal kapcsolatban. Ott van például az a rendelkezés, hogy mindenki csak egy helyen dolgozhat, miközben ma az átlag magyar aneszteziológus legalább három kórházhoz tartozik: különben a kórházaink többsége még papíron sem tudná teljesíteni a működési minimumfeltételeket. Lehet olyan egészségügyről álmodni, amelyben minden orvosnak egyetlen állása van, csakhogy ehhez sokkal több orvos kellene. Azaz nem elég megállítani az orvos-elvándorlást, hanem vissza is kellene fordítani – márpedig aki Bécsben vagy Londonban praktizál, ennyiért nem fog visszajönni.
Ahol biztosan új helyzetet teremt a kormány és az orvosi kamara megállapodása, az a magánegészségügy. Valamivel nehezebb lesz az embereket a magánszektorba csábítani, de ne gondoljuk, hogy Csányitól Mészárosig mindenki, aki a magánellátásba fektetett be, most majd kivonul ebből az üzletágból. Ők is emelni fognak, ön pedig, kedves olvasó, majd ennyivel többet fizet azért az ellátásért, amit a politikai akarattal, tudatosan kiszárított, GDP-arányosan egyre kevesebből működő állami egészségügyben nem kap meg.
Orbán Viktor „soha nem látott áttörésként” a magyar másodosztályú labdarúgó bajnokság fizetéseit ajánlotta meg – no nem az átlag orvosnak, hanem a bértábla csúcsain lévőknek, az orvos-elitnek. Ez is egyfajta értékrend, valamivel talán előremutatóbb is, mint a megelőző. Összeszámolni is nehéz, hányszor szavazta le az elmúlt két-három évben a kormánytöbbség az ellenzék egészségügyi bérrendezésre irányuló javaslatait, mindig ugyanazzal az érvvel: emeltek már eleget, „jólvanazúgy”, ennyit bír el a gazdaság. (Érdekes, amikor a focistafizetésekről van szó, még egyszer sem hallottuk emlegetni a gazdaság teherbíró képességét.)
A váratlan béremelés végső soron arról szól, hogy a kormány fél: pontosan tudja, hogy a rendszer, amit tíz éve épít (vagy inkább rombol), könnyen összeomolhat egy elszabaduló járvány nyomása alatt. És biztosan össze fog omlani, ha akár csak annyi orvos is elhagyja, amennyi tavasszal, az első hullám idején kiiratkozott belőle. Nem az orvosi munkaerő piaci értékét, hanem a saját félelmeit árazta be a hatalom. Úgy tűnik, hogy alaposan megijedt ugyan, de még nem eléggé.