Tükörkép mozaikból

A dupla egyetemfoglalás történetének mozaikja tökéletes tükörképe Magyarországnak. A mozaik egyik darabján ott az ellenzéki politikus, aki a színművészetisek keltette szimpátiahullámokon lovagolva nem szavazza meg a szolnoki teátrum plusz támogatását, mert Balázs Péter színházigazgató elnyilatkozta magát. Jó lenne tudni, létezik-e a direktor megbízási szerződésében olyan pont, amely rögzíti, hogy nyilvános megszólalásai – alapuljanak azok félreértésen, legyenek akár sokakat felháborítóak, szégyenteljesek, vagy egyszerűen ostobák - összefüggenek az általa vezetett intézmény költségvetésével. Ha nem lelhető fel ilyen passzus, akkor a politikus számára itt az alkalom visszavonni szavait, büntető szándékát, és elnézést kérni közönségtől, művésztől, dolgozótól. De legfőképpen amiatt, mert a szabadságukért küzdőket fel/kihasználva a gondolat- és szólásszabadságot korlátozná.

A másikon a Színművészeti új vezetői, akik a válságkezelésről nyolc pontos megegyezési javaslatot, vagy inkább a mai nappal záruló ultimátumot küldenek sztrájkoló dolgozóknak és az egyetemfoglaló diákoknak. Nem kísérlik meg tisztázni az általuk válságnak nevezett helyzet kiváltó okait. Miközben a „rend megzavarására irányuló cselekmények”-ről írnak, és rögzítik „A sztrájkfelhívás további feltétel nélkül, azonnal visszavonásra kerül” pontot, nem veszik fontolóra nyelvhasználatukat - elvégre dramaturgiát, írást is tanulnak majd a fennhatóságuk alatt -, másrészt az "ajánlat" szó tartalmát. Igaz, ha a szavak jelentésével foglalkoznának, ismernék az egyetemi autonómia fogalmát.

Három egymásba kapcsolódó részleten a földönfutó Vidnyánszky Attilát vizionáló politikus és azok, akik apát szembesítenének fiúval mindenáron, átellenben a magyar színházművészet egyik legemblematikusabb alkotóját kommunistázók. Nem mérlegelnek: azt diktálja az ösztönük, hogy a „saját oldaluk” ezt várja el.

Homályosan látszanak a megállapodás szándékát mostanság előszeretettel hangoztatók, akik elfelejtenek tavaszt és nyarat, amikor a kormány egyeztetés nélkül erőszakolta végig az átalakítást. Időt sem hagyva a korábbi vezetőknek, akiknek mindeközben távoktatást kellett kialakítaniuk a vírus miatt ott, ahol a személyes kontaktus elengedhetetlen.

Érméktől csillogó részlet viszont a Gulyás miniszteré, aki egy nap arról beszél, hogy a kormány kivonult az egyetemről, a másik nap pedig előránt a kalapból plusz másfél milliárdot a kuratórium vezetőjének kérésére. Sugallva az elődök felelőtlenségét, akik nem szereztek pénzt a lerobbant termek felújítására, az ósdi felszerelések cseréjére és a nevetséges bérek felemelésére.

A legnagyobb tükördarab a hősöket látó, az ellenállás folytatására biztató és kormányváltásról álmodó sokakat mutatja. Mindenkit, akik kiállunk és kiabálunk, ám nem nézünk szembe mulasztásainkkal, hogy rájöjjünk, mi hiányzott eddig a cselekvéshez: bátorság? indulat? elszánás?

És mindez csak néhány a dupla egyetemfoglalás, a kormány intézményes és a hallgatók valódi akciójának mozaikdarabjai közül. A tükörkép rémes, de nem a tükör torz.