Akár jelentésteli is lehet, hogy 2005-ben írt naplóját most szinte változatlanul, minden kiegészítés nélkül adták ki újra. Azt sugallja az egyszeri olvasónak, hogy a helyzet változatlan, az ügy egyhelyben toporog.
Természetesen nem így van, egyszerűen most jött a lehetőség a POKET által, hogy a könyv egy másfajta célközönéghez is eljuthasson. Azzal ugyanis, hogy a POKET felkarolta, nemcsak a szakma, hanem egy egészen más társadalmi csoport számára válik olvashatóvá a napló, az ügy egy másik kirakatba kerül. Hogy közben sok minden változott, szerintem evidens.
Miért evidens?
Rengeteg felzárkózási program működik, köztük a Máltaiaké, és bármilyen furcsán hangzik, de Európa közepén ebből a szempontból az élmezőnybe tartozunk a magunk lemaradásával együtt. Az eredmények lassan kezdenek látszódni is. A környező országokban, mint Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, az ilyen típusú szegregátumok sokkal mélyebben vannak – egyelőre még csak keresik a megoldásokat, jellemzően apró programokkal. Pedig a probléma sürgető, foglalkozni kell ezzel a dologgal. Nálunk a tapasztalat is több már, így kevesebb a zsákutca, gyorsul a segítési folyamat. Minden irányból bombázzuk a programjainkkal ezeket a településeket a munkahelyteremtéstől az állattartáson és a sporton át a kulturális fejlődésig. Egy teljes hálót próbálunk nyújtani a szociális munkába ágyazva. És nemcsak a szegregátumot célozva, hanem az egész települést.
Ahogy így beszél, olyan, mintha egész rózsás lenne a helyzet.
Nem rózsás, pláne, ha lemegyünk az egyén szintjére, még mindig találhatunk olyan családokat, gyerekeket, akik azzal küzdenek, hogy három napig fáznak, mert választaniuk kell, hogy egyenek vagy fűtsenek. A jelenlétprogramnak pontosan ez a célja, hogy lemenjen a család szintjére: ott legyen, közösséget vállaljon, gyakorlatilag belehelyezkedjen az ott élők életébe és úgy próbáljon diagnózist alkotni, nem pedig távolról, felülről. Így, ha például látjuk, hogy valaki fázik, igyekszünk ezen segíteni, nem feltétlenül úgy, hogy fát adunk neki – bár lehet, hogy először fát adunk, ám aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogyan tudunk neki úgy segíteni, hogy később maga is meg tudja szerezni azt a fát vagy azt a meleget.
Ma már meg sem születhetne egy ilyen napló?
De, tudna ma is hasonlót írni sok kolléga. Írnak is sokan, csak nem mindegyik kerül így napvilágra. Pedig iszonyú fontos lenne, hogy nyilvánosságra kerüljenek, mert ebből lehetne tanulni, előrehaladni. Sok ilyen típusú írásra lenne szükség, hogy a társadalom érzékenyítése erőteljesebben tudjon megtörténni. A napló ebből a szempontból kortalan, egy eseménysort mutat be, jelen esetben egy év történetét, és persze lehetne ma is. Az országban sok típusú szegregátum van, és a monori nem a legrosszabb helyzetű.
Mennyi idő, amíg ezeknek a helyi programoknak eredménye a család szintjén is tartósan érződik?
Mindig mindenki azonnali eredményt szeretne, de a mi munkánkban az eredmény nem jön rögtön. Ha egy évig dolgoztam egy teleppel, egy év után még nem érzékelhető olyan sok változás. Meg kell tanulni a jövőre koncentrálni, a jövőt szem előtt tartani, ami onnan belülről nem látszódik, mert mindennap ott vagy benne, onnan pedig nem mindig látod, hogy van fény. Meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni. Azt gondolom, hogy a 0–3 éves gyerekeknél kell elkezdeni a munkát, sőt lehetőség szerint még születésük előtt, az anya pocakjában, és akkor talán az a gyerek tizenhat éves korára tud másabb lenni. Nem kell, hogy megváltozzon, mi nem szeretnénk, hogy megváltozzanak az emberek. Kapja meg ugyanazokat a lehetőségeket, amiket az én gyerekem is, és azzal tudjon is élni. Hiszen nem elég lehetőséghez juttatni. Évek kellenek, hogy mutatkozzanak a pici eredmények, a gyerek önmaga jelentkezzen a középiskolába, vagy csak már kérjen zsebkendőt, ha folyik az orra, kérjen evőeszközt ebédnél, másképp beszélgessen a szüleivel, vagy a szülők elkezdjenek örülni a sportsikernek, egy jó tanulmányi eredménynek, ami azelőtt senkit nem érdekelt, mert a túlélésért folytatott harc azt elnyomta. Ezekből a pici sikerekből kell táplálni a közösségekben az erőt, ezek segítenek erőssé válni, és aztán kitörni a nyomorból.
Generációban ez mit jelent?
A rendszerváltás óta lassan a harmadik generációban vagyunk cigánytelepi viszonylatban. Ez elég sok idő elmaradás tekintetében. A változáshoz pedig, úgy gondolom, két generáció szükséges. A most nullaévesnek a gyereke lesz az, aki már majd nem szeretne egy telepen élni, aki másképp fogadja el a segítséget, aki másképp tekint a tanulásra, a munkára, a jövedelemre és a közösségi viszonyokra. Ehhez persze nagyon sok energiát kell befektetnünk, közösen.
Nem felülről kell megmondani nekik, hogyan kell helyesen élni – írja a naplóban. De hát egy kisebbségnek mégiscsak alkalmazkodnia kell a többség kultúrájához, szokásaihoz, ha azt akarja, hogy befogadják.
Ez egy átfogóbb kérdés, de nincs sok értelme a hibáztatásnak, mert az nem tud eredményt hozni. És persze, igen, nyilván nekik is változniuk kell ahhoz, hogy együttélés meg tudjon valósulni, de ehhez meg kell ismernünk egymást. És ők sem ismernek minket. Egy szegénytelepi kultúrában élő gyereknek fogalma sincs, hogy hogyan él egy városi ember. Amikor felhozunk egy csapat gyereket a fővárosi cirkuszba és elakadnak a mozgólépcsőnél, az mellbevágó. Tizenévesen nem láttak még mozgólépcsőt, metrót. Nem tart még ott, hogy az artistákat értékelje, hogy az milyen szuper élmény, mikor még mozgólépcsőt, metrót sem látott. Nem biztos, hogy fontos persze, hogy ismerje a cirkuszt, a Balatont vagy a Parlamentet, amíg nem tud mit enni, de így nehéz közös alapról indulni, elvárni tőlük, hogy alkalmazkodjanak. Egy szegénységben élő családot miért érdekelné a Parlament? Ez is például össztársadalmi feladat, a gyermekétkeztetést szabályszerűen hajtsuk végre – ne hidegcsomagban kapja az ebédet, mert az úgy kényelmesebb, hanem erőltessük a konyháinkat, asztalnál egyenek, késsel, villával, ne spóroljunk. Mert ha megspóroljuk, mi fázunk rá. Persze balanszírozni kell, hogy ne legyünk bántóan tolakodóak, a fokozatosság elve itt is fontos.
A jövőbe fektetünk be – ezek szintén az ön szavai, magában is a reményt táplálva, naplója utolsó oldalán. A kiutat a tanulás jelentheti számukra, ám hiába tanul valaki, ha utána nem tud elhelyezkedni, mert nincs munkahely vagy épp a származása miatt nem alkalmazzák.
A befektetett munka terén hetven százalék, amit a telepen kell végeznünk, harminc százalékban viszont magunkat kell fejleszteni, hogy a társadalmunk befogadóbb legyen, hogy odafigyeljen és lásson folyamatokat, egyszóval, hogy ismerjen meg egy ilyen típusú világot is, és megértse, hogyan élnek más emberek, és miért élnek úgy, ahogy. Ismerje meg a hátteret és utána mondjon véleményt. A budapesti emberek nagyrésze ma nem tudja, de sokszor a helyiek sem, hogyan élnek emberek Szatmárban, Borsodban, Baranyában. És ez nincs jól így. Ma nem nagyon lehet ismereteket szerezni a nyomor kultúrájáról, hogy ott mi történik, és mi miért történik. Budapestiként azt látja az ember belőlük, hogy lomiznak, hangosak stb. Nem látja, hogy például egy cigánytelepről is lehet matematikaversenyt nyerni.
Nyers őszinteséggel, szókimondón ír erről a valóságról. Nem kendőz el semmit, és elismeri, a cigányság rászolgált az előítéletekre. Van olvasói vélemény, amely szerint félő, hogy ez a napló így inkább árt és elmélyíti az előítéleteket.
Egy dolgot lehet innen nézni, meg onnan. Ha innen nézzük, jobban megismerünk és talán megértünk egy témát, ha onnan, még rosszabbat gondolunk róla. Ez a napló anno tényleg csak a magunk számára készült – mindennap hazafele kiírtam magamból, ami aznap történt, úgy, ahogy volt. Egyfajta önszupervízióként. Aztán a Málta döntött úgy, hogy kiadja. Akkor sokkal inkább a szakmának szólt, mint az egyszeri olvasónak. És szerintem pont arról szól, hogy merjünk kimondani dolgokat. Akkor használunk igazán az ügynek is. És remélem, hogy az olvasó az őszinteség ellenére, mint ahogy én is, megszereti ezeket a szereplőket és izgul értük.
Egy ilyen szociografikus szintű mű mennyit tud segíteni, hozzátenni ehhez a munkához?
Ez a könyv egy „kisszínes”. Nem gondolom, hogy megváltoztatna embereket, mert általában azok olvassák, akiket már amúgy is megérintett a téma és nem kell érzékenyíteni. Most egy más korosztályt céloztunk meg ezzel a POKET-os kiadással, és a visszajelzések jók. Rám írnak például tizenhat évesek az Instán. Válaszolok nekik, és elindul a kommunikáció ebben a számukra eddig ismeretlen témában. Továbbmennek, de már viszik ezt az egészet a gondolkodásukban. Mindamellett képet azért ad egy ilyen telep valóságáról.
