Előfizetés

Ha megspóroljuk, mi fázunk rá - Kiss Dávid naplója a monori cigánytelepről – 15 év után

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.10.10. 14:10

Fotó: Béres Márton / Népszava
2050-re a magyarországi lakosság 30-40 százaléka cigány lesz, szólnak a prognózisok. Ezzel pedig valamit kezdenünk kell. Nem mindegy hát, mennyire söpörjük szőnyeg alá a tényeket és a valóságot. Így lesz végképp megkerülhetetlen tényfeltáró munka Kiss Dávid naplója, ami a Máltai Szeretetszolgálat felzárkózási programjának keretében a monori cigányok között töltött egy évéről szól. A Cigánytelep nyolctól négyig című könyv nemrég, 15 év után ismét megjelent – ezúttal a POKET-könyvek (zsebkönyvek automatából) sorozatban. Nagy a baj – állítja a könyv. De a helyzet nem reménytelen, mondja a szerző.
Akár jelentésteli is lehet, hogy 2005-ben írt naplóját most szinte változatlanul, minden kiegészítés nélkül adták ki újra. Azt sugallja az egyszeri olvasónak, hogy a helyzet változatlan, az ügy egyhelyben toporog.  Természetesen nem így van, egyszerűen most jött a lehetőség a ­POKET által, hogy a könyv egy másfajta célközönéghez is eljuthasson. Azzal ugyanis, hogy a POKET felkarolta, nemcsak a szakma, hanem egy egészen más társadalmi csoport számára válik olvashatóvá a napló, az ügy egy másik kirakatba kerül. Hogy közben sok minden változott, szerintem evidens. Miért evidens? Rengeteg felzárkózási program működik, köztük a Máltaiaké, és bármilyen furcsán hangzik, de Európa közepén ebből a szempontból az élmezőnybe tartozunk a magunk lemaradásával együtt. Az eredmények lassan kezdenek látszódni is. A környező országokban, mint Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, az ilyen típusú szegregátumok sokkal mélyebben vannak – egyelőre még csak keresik a megoldásokat, jellemzően apró programokkal. Pedig a probléma sürgető, foglalkozni kell ezzel a dologgal. Nálunk a tapasztalat is több már, így kevesebb a zsákutca, gyorsul a segítési folyamat. Minden irányból bombázzuk a programjainkkal ezeket a településeket a munkahelyteremtéstől az állattartáson és a sporton át a kulturális fejlődésig. Egy teljes hálót próbálunk nyújtani a szociális munkába ágyazva. És nemcsak a szegregátumot célozva, hanem az egész települést. Ahogy így beszél, olyan, mintha egész rózsás lenne a helyzet. Nem rózsás, pláne, ha lemegyünk az egyén szintjére, még mindig találhatunk olyan családokat, gyerekeket, akik azzal küzdenek, hogy három napig fáznak, mert választaniuk kell, hogy egyenek vagy fűtsenek. A jelenlétprogramnak pontosan ez a célja, hogy lemenjen a család szintjére: ott legyen, közösséget vállaljon, gyakorlatilag belehelyezkedjen az ott élők életébe és úgy próbáljon diagnózist alkotni, nem pedig távolról, felülről. Így, ha például látjuk, hogy valaki fázik, igyekszünk ezen segíteni, nem feltétlenül úgy, hogy fát adunk neki – bár lehet, hogy először fát adunk, ám aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogyan tudunk neki úgy segíteni, hogy később maga is meg tudja szerezni azt a fát vagy azt a meleget. Ma már meg sem születhetne egy ilyen napló?  De, tudna ma is hasonlót írni sok kolléga. Írnak is sokan, csak nem mindegyik kerül így napvilágra. Pedig iszonyú fontos lenne, hogy nyilvánosságra kerüljenek, mert ebből lehetne tanulni, előrehaladni. Sok ilyen típusú írásra lenne szükség, hogy a társadalom érzékenyítése erőteljesebben tudjon megtörténni. A napló ebből a szempontból kortalan, egy eseménysort mutat be, jelen esetben egy év történetét, és persze lehetne ma is. Az országban sok típusú szegregátum van, és a monori nem a legrosszabb helyzetű. Mennyi idő, amíg ezeknek a helyi programoknak eredménye a család szintjén is tartósan érződik? Mindig mindenki azonnali eredményt szeretne, de a mi munkánkban az eredmény nem jön rögtön. Ha egy évig dolgoztam egy teleppel, egy év után még nem érzékelhető olyan sok változás. Meg kell tanulni a jövőre koncentrálni, a jövőt szem előtt tartani, ami onnan belülről nem látszódik, mert mindennap ott vagy benne, onnan pedig nem mindig látod, hogy van fény. Meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni. Azt gondolom, hogy a 0–3 éves gyerekeknél kell elkezdeni a munkát, sőt lehetőség szerint még születésük előtt, az anya pocakjában, és akkor talán az a gyerek tizenhat éves korára tud másabb lenni. Nem kell, hogy megváltozzon, mi nem szeretnénk, hogy megváltozzanak az emberek. Kapja meg ugyanazokat a lehetőségeket, amiket az én gyerekem is, és azzal tudjon is élni. Hiszen nem elég lehetőséghez juttatni. Évek kellenek, hogy mutatkozzanak a pici eredmények, a gyerek önmaga jelentkezzen a középiskolába, vagy csak már kérjen zsebkendőt, ha folyik az orra, kérjen evőeszközt ebédnél, másképp beszélgessen a szüleivel, vagy a szülők elkezdjenek örülni a sportsikernek, egy jó tanulmányi eredménynek, ami azelőtt senkit nem érdekelt, mert a túlélésért folytatott harc azt elnyomta. Ezekből a pici sikerekből kell táplálni a közösségekben az erőt, ezek segítenek erőssé válni, és aztán kitörni a nyomorból.
Generációban ez mit jelent? A rendszerváltás óta lassan a harmadik generációban vagyunk cigánytelepi viszonylatban. Ez elég sok idő elmaradás tekintetében. A változáshoz pedig, úgy gondolom, két generáció szükséges. A most nullaévesnek a gyereke lesz az, aki már majd nem szeretne egy telepen élni, aki másképp fogadja el a segítséget, aki másképp tekint a tanulásra, a munkára, a jövedelemre és a közösségi viszonyokra. Ehhez persze nagyon sok energiát kell befektetnünk, közösen. Nem felülről kell megmondani nekik, hogyan kell helyesen élni – írja a naplóban. De hát egy kisebbségnek mégiscsak alkalmazkodnia kell a többség kultúrájához, szokásaihoz, ha azt akarja, hogy befogadják.  Ez egy átfogóbb kérdés, de nincs sok értelme a hibáztatásnak, mert az nem tud eredményt hozni. És persze, igen, nyilván nekik is változniuk kell ahhoz, hogy együttélés meg tudjon valósulni, de ehhez meg kell ismernünk egymást. És ők sem ismernek minket. Egy szegénytelepi kultúrában élő gyereknek fogalma sincs, hogy hogyan él egy városi ember. Amikor felhozunk egy csapat gyereket a fővárosi cirkuszba és elakadnak a mozgólépcsőnél, az mellbevágó. Tizenévesen nem láttak még mozgólépcsőt, metrót. Nem tart még ott, hogy az artistákat értékelje, hogy az milyen szuper élmény, mikor még mozgólépcsőt, metrót sem látott. Nem biztos, hogy fontos persze, hogy ismerje a cirkuszt, a Balatont vagy a Parlamentet, amíg nem tud mit enni, de így nehéz közös alapról indulni, elvárni tőlük, hogy alkalmazkodjanak. Egy szegénységben élő családot miért érdekelné a Parlament? Ez is pél­dául össztársadalmi feladat, a gyermek­étkeztetést szabályszerűen hajtsuk végre – ne hidegcsomagban kapja az ebédet, mert az úgy kényelmesebb, hanem erőltessük a konyháinkat, asztalnál egyenek, késsel, villával, ne spóroljunk. Mert ha megspóroljuk, mi fázunk rá. Persze balanszírozni kell, hogy ne legyünk bántóan tolakodóak, a fokozatosság elve itt is fontos. A jövőbe fektetünk be – ezek szintén az ön szavai, magában is a reményt táplálva, naplója utolsó oldalán. A kiutat a tanulás jelentheti számukra, ám hiába tanul valaki, ha utána nem tud elhelyezkedni, mert nincs munkahely vagy épp a származása miatt nem alkalmazzák.  A befektetett munka terén hetven százalék, amit a telepen kell végeznünk, harminc százalékban viszont magunkat kell fejleszteni, hogy a társadalmunk befogadóbb legyen, hogy odafigyeljen és lásson folyamatokat, egyszóval, hogy ismerjen meg egy ilyen típusú világot is, és megértse, hogyan élnek más emberek, és miért élnek úgy, ahogy. Ismerje meg a hátteret és utána mondjon véleményt. A budapesti emberek nagyrésze ma nem tudja, de sokszor a helyiek sem, hogyan élnek emberek Szatmárban, Borsodban, Baranyában. És ez nincs jól így. Ma nem nagyon lehet ismereteket szerezni a nyomor kultúrájáról, hogy ott mi történik, és mi miért történik. Budapestiként azt látja az ember belőlük, hogy lomiznak, hangosak stb. Nem látja, hogy például egy cigánytelepről is lehet matematikaversenyt nyerni. Nyers őszinteséggel, szókimondón ír erről a valóságról. Nem kendőz el semmit, és elismeri, a cigányság rászolgált az előítéletekre. Van olvasói vélemény, amely szerint félő, hogy ez a napló így inkább árt és elmélyíti az előítéleteket.  Egy dolgot lehet innen nézni, meg onnan. Ha innen nézzük, jobban megismerünk és talán megértünk egy témát, ha onnan, még rosszabbat gondolunk róla. Ez a napló anno tényleg csak a magunk számára készült – mindennap hazafele kiírtam magamból, ami aznap történt, úgy, ahogy volt. Egyfajta önszupervízióként. Aztán a Málta döntött úgy, hogy kiadja. Akkor sokkal inkább a szakmának szólt, mint az egyszeri olvasónak. És szerintem pont arról szól, hogy merjünk kimondani dolgokat. Akkor használunk igazán az ügynek is. És remélem, hogy az olvasó az őszinteség ellenére, mint ahogy én is, megszereti ezeket a szereplőket és izgul értük. Egy ilyen szociografikus szintű mű mennyit tud segíteni, hozzátenni ehhez a munkához?  Ez a könyv egy „kisszínes”. Nem gondolom, hogy megváltoztatna embereket, mert általában azok olvassák, akiket már amúgy is megérintett a téma és nem kell érzékenyíteni. Most egy más korosztályt céloztunk meg ezzel a POKET-os kiadással, és a visszajelzések jók. Rám írnak például tizenhat évesek az Instán. Válaszolok nekik, és elindul a kommunikáció ebben a számukra eddig ismeretlen témában. Továbbmennek, de már viszik ezt az egészet a gondolkodásukban. Mindamellett képet azért ad egy ilyen telep valóságáról.

Kiss Dávid

41 éves. Tanár szülők gyermeke, maga szociológus végzettségű, tizenöt éve foglalkozik a cigánykérdéssel. Hét évet dolgozott Monor 500 fős cigánytelepén a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként. Szociográfia-szintű naplója 2005-ben jelent meg először. Már nem ír naplót, most segítő szakemberekkel dolgozik, őket lelkesíti, 67 településre „lát rá”.

Masri Mona Aicha: Szobabicikli

Masri Mona Aicha
Publikálás dátuma
2020.10.10. 13:26

Fotó: MIGUEL RIOPA / AFP
Meglepődött a nappaliba lépve, jó, hogy már ötkor virrad, így nem esett át rajta, a szoba másik sarkában a hatalmas, barna karton, amiből kicsomagolták, még mindig a karácsonyfa alatt lévő dohányzóasztalnak dőlt, mint egy kifosztott ajándékdoboz, kettőjüket ismerve még két-három hónap, mire leviszik a negyedikről, vagy ha vendégek jönnek, bár Attila arra is lusta, hogy a taknyos papír zsebkendőit a kukába dobja, de levihetné, amikor munkába vagy teniszezni indul, igaz, pár hónapja a karantén miatt munkába nem jár, arra gondolt, hogy ő maga is levihetné, de nem, azért sem, nem szól semmit, kivárja, hogy Attila magától megtegye, mindennap kerülgeti, a dohányzóasztal sem használható hónapok óta, nem is akarta megvenni, minek, kérdezte az antik bútorboltban az árcédulát figyelve, egyhavi fizetése, Attila a kérdést meg sem hallotta, amikor négyen cipelték a lift nélküli ház negyedik emeletére, összevesztek Erzsi nénivel, mert a lépcsőfordulóba állított virágait lelökték, Erzsi néni ordított, hogy nem szégyellik magukat, hogy képzelik, mire Attila, hogy jó lesz, ha Erzsi néni befogja, mert amúgy sem kellene a lépcsőházat telepakolni a szarjaival, ezt büntetik, Erzsi néni nem tudott mit mondani, dühében Attila felé dobott egy cserép muskátlit, a cserép kivitte az ablakot a másodikon, Attila egész este az asztalt törölgette, tologatta ide-oda, mindig erre vágyott, a dohányzóasztal sikkes, mondta, olyan úri, mert a nagybátyjának is volt Pécsett, és amikor nyáron ott töltött pár hetet, látta, hogy mindig azon sakkoznak, a faluban a szüleivel csak zsírozni lehetett, hokedlin ülve a viaszkos terítőn, Attila azóta sem tanult meg sakkozni, ahogy úszni sem, hiába vett úszószemüveget, és lassan minden sporthoz van felszerelése, egyedül teniszezni jár, kattant a vízforraló, a konyhába ment, instant kávét isznak lassan egy éve, Attila ebbe is mézet rakat, szigorúan az arányokkal, egy rész kávé, két rész tej az anyjától kapott thermo latte pohárba, amit ők is valami árubemutatón kaphattak ajándékba, és aminek a párja az első mosogatásnál megrepedt, még alszik, gondolta, ezért egy fehér konyharuhát terített a pultra, arra tette a csészéket, hogy tompítsa a hangokat, visszament a nappaliba, és a babzsákba süppedve nézte, rideg fémváz, rögzített pedálok, húsz négyzetméteren hungarocelldarabok, nejlontasakok, csavarkulcsok, a fémkaszni nyugalmat áraszt a nappali közepén, a padlón használati utasítások, egy a szobabicajhoz, egy a multiméterhez, egy a szerszámokhoz, pár napig így lesz, gondolta, majd hetekig pakolgatják egyik helyről a másikra, mint macska a kölykeit, Attila szülei minden macskát megtartanak, fogyóeszköz, mondja az anyós, huszonhét macska, a saját szüleire gondolt, akik agyonverték az újszülött macskákat, ángyi meg egy lábosba vizet eresztett, abba dobta a kölyköket, rá a fedőt, meg egy téglát, nem mintha a szemüket még ki sem nyitó kölykök megmenekülhettek volna, biztosra ment, a papírokat úgyis az ikeás polc egyik kartonfiókjába iktatják, biztonságérzetet ad, hogy megvannak, bár évek óta csak annyira merte kihúzni, hogy belecsúsztassa az újakat, örülnöd kellene, mondta Zita, a barátnője, nem kell mindenen megsértődni, örülj, Attila erre is gondolt, hogy leadd azt a pár kilót, ha már nem jössz velünk teniszezni, felidegesítette, amikor elképzelte őket, Zita rövid fehér szoknyában, ütővel a kezében, képzeletében Zita minden ütésnél nyög, szoknyája fellibben, átizzad a bugyija, egy önjelölt Sarapova, tekerni kellene, az első nagy biciklitúrájára gondolt, az osztállyal, érettségi után, a Szent Jakab zarándokutat tekerték végig, Pamplonából, az Arga folyótól indulva, nem emlékezett, mi is volt a híd neve, a telefonjához nyúlt, gépelni kezdett, A-r-g-a f-o-l-y-ó, keresés, Sárga folyó tisztítása, Nagy Károly, Dante, Assisi nyomában, szólt a felhívás, az emberek szeretnek valakinek a nyomába eredni, gondolta cinikusan, az úti naplója az anyjánál maradt költözéskor, azóta már biztos elhasználta gyújtósnak, Manó atya, így hívták a vezetőt hegyes fülei és zömök termete miatt, minden állomáson kisalakú vonalasfüzetből olvasta az áhítatát, és volt, ahol miséztek is, Lelki szabadság, ezt a célt fogalmazta meg, magasztos, nem mehettek gyalog, mert az költségesebb lett volna, és az atyának volt más programja is a nyárra, harmadik este Erikkel kilógtak a losarcosi szállásról az Odon folyóhoz, versenyt tekertek a lankákon, hullámokat írva a betonúton, előre engedte a fiút, azóta is előre engedi a férfiakat, a zebránál sem szereti, ha az autósok átengedik, mert fél, hogy csalódást okoz a lapos fenekével, olyan hátsója van, mint amire egy hatalmas tepsivel rácsaptak, lapos és széles, Erik elengedte a kormányt, a kanyarokban sem kapaszkodott, felállt a pedálra, karjait szétfeszítette, a neonlila susogós dzsekijét tépte az ellenszél, ő sosem merte elengedni a markolatot, a folyónál Erik kérte, hogy ússzanak egyet, de azt mondta, nem szeret úszni, kiszárítja a bőrét, valójában a striháit szégyellte, meg a nagy melleit, az anyja szerint túl nagy mellei vannak, ami nem lenne gond, mert vannak formás nagy mellek, de neked, lányom zsírmelleid vannak, Erik végül úszott, a vizes gatya a farkára tapadt, ő próbált nem oda nézni, nem nézhet oda, mantrázta, még sosem látott ilyet, a fiú leült mellé, egy Queen-kazettát tett a walkmanjébe, hirtelen felugrott, és rossz angolsággal a Santa Maria-templom felé üvöltötte a refrént, I want to break free, I want to break free, I want to break free from your lies, ő nem állt fel, az arca zsibbadt a nevetéstől, mi lehet Erikkel, utoljára a neten látta, hogy az egyik multinál dolgozik, négy egymásba folyó pittyenés, a szokásos reggeli üzenetek az anyjától, első kép, hajnali futásának eredménye, egy óra öt perc, tíz kilométer, hatszázötvenegy kalória, második kép, reggeli, három tojás, négy szem koktélparadicsom, nagy tál spenót, és egy szöveg, hírek a tatarozásról, panaszok, hogy nem halad, mert neki járvány idején kell szétveretnie a nyílászárókat, már negyed nyolc, Attila mindjárt ébred, a konyhába menet, az összeszerelési útmutató a nyirkos talpára tapadt, megcsúszott, megkapaszkodott a biciklinyeregben, a tükörből nézte végig a jelenetet, partra vetett bálnaként vergődik a romok között, gondolta, kívülről látta, ahogy felemeli a legnagyobb csavarkulcsot, lecsap a fémvázra, aztán újra, és még egyszer, tűnj el az életemből, kiált, a bicikli meg sem rezdül, kalapáccsal esik neki, a fém behorpad, a digitális kijelző darabokra törik, szanaszét repül, a nyereg következik, érzi, ahogy a bőrborítás végighasad a körme alatt, puszta kézzel tépi ki a nyerget, és a tükörbe vágja, felkelt, a francba, gondolta, szeretett volna még tusolni, mert Attila biztos szarik, mindig beül szarni, amikor ő reggel tusol, a kasmír, levendula- és a szarszag keveredik, Attila olvassa a Winnetou-sorozatot, egy órát ül ott, mostanában dolgozik is közben, de mindig szertartása volt a szaráshoz, a négyrétegű vécépapírból két kockát letép, a vécé torkába teszi, így nem csap fel, ha csobban, magyarázta az összeköltözésük második hónapjában, jön a Winnetou, aztán hírek, négyszer két kocka vécépapír a törléshez, ha nem elég, akkor még háromszor kettő, tiszta pazarlás, gondolta, eszébe jutott a kávé, hallotta, ahogy Attila papucsa a lamináltlapon csattog, felhajtja a vécédeszkát, vizel, csobog, a borotva serceg, feltápászkodott, visszasietett a pulthoz, befejezni a kávét, a mézescsupor üres, a konyhaablak függönye szürkés-sárga, zsírgőztől átitatott, mikor mosta ki utoljára, karácsonykor talán, annak már öt hónapja, illene leszedni a műfenyőt, a dohányzóasztal felszabadulna, visszatehetnék középre, kurva nehéz az az asztal, halványan látta magát az ablakból, csak a kontúrokat, odakapott, behúzta a spenót színű sötétítőt, maga is meglepődött a gyors mozdulaton, a kávét a csuporba öntötte, körbelötykölte, hogy az üveg falán maradt mézzel ízesítse, jó lesz ez neki, majd vissza a pohárba, a pultra hullott cseppeket is belehúzta, ráöntötte a tejet, jól aludtál, kérdezte Attila rekedt hangon, igen, itt a kávéd, tündér vagy, Attila puszit nyomott a homlokára, a cikkre gondolt, amiben azt írták, a homlokpuszi gondoskodást, elköteleződést, szeretetet jelent, aztán egy másikra, hogy érzelmi eltávolodásra, bűntudatra vagy megcsalásra utalhat, rohanok, mindjárt kezdődik egy meetingem, esetleg láttad a fülesem, kérdezte Attila, megitta a kávét és a laptoppal a fürdő felé vette az irányt, pár pillanatig nézte a ferde gerincoszlopát, a sok anyajegyet és az idegen körmök okozta, kacskaringós véraláfutásokat, nem szólt, a biciklire ült, feltette a fülhallgatót, a pedált egyre gyorsabban tekerte, elengedte a kormányt.

Egressy Zoltán: Semmi meglepetés

Egressy Zoltán
Publikálás dátuma
2020.10.10. 11:44

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
"Thaiföldön / kaptam üzenetet a telefonomra, reggel / meghalt, nem tudják, ki vagyok"
Ezt hallgasd meg, Zubrovka hogy üzent: kinn ülök a dombon, dán meleg, zene- szivárgás a fülemben, random Spotify, mellettem egy nő, távolabb kis templom, sírkert veszi körül, Kierkegaard szelleme süt minket, ott napozik velünk, ott ül, az apja híres vallási vezeklését oltja belénk a perzselő tavaszvégi, nyáreleji vad nap. Sétáljunk egyet a temetőben, kéri a nő, lányt mondok inkább, bár huszonhét is megvan, bal kéz felől rendezett kis sírok domborulnak, a lány elkóborol, de szép, hallom meg a hangját, anyámnak kéne csináltatnom egy ilyen követ egyszer majd, nézd, milyen gyönyörű a gyöngyvirág itt ezen a síron. Nem megyek, túl nagy a meleg. Ja, várj, hát nem mondom az előzményt, volt egy lengyel szerelmem, még a nő-lány előtt, imádta a vodkát, el is nevezték róla, aztán semmi, vége, mentek az éveim nélküle. Thaiföldön kaptam üzenetet a telefonomra, reggel meghalt, nem tudják, ki vagyok, benne volt a számom a piros készülékében, Mindig néven. Ismeretlen számról jött a hír, ha esetleg szeretnék részt venni a temetésen, szóljak vissza. A telefon elveszett, nem derült ki, hol temették, mikor, az sem, ki hívott, lassan eresztett gyökeret bennem a rossz érzés, nem vittem még egy apró virágcsokrot se a nem tudom, hol lévő sírra. És most vissza Dániába: két héttel később újra a dombon ülök a lánnyal, random zene szól a fülemben, süt a nap, csak most sokkal kellemesebben, figyelj, olyan szép az a virág, mondja, gyere, nézd már meg, a sírkő is különleges, azt hiszem, egyszer majd csináltatok az anyámnak valami hasonlót, rendben, megyek, de már amikor felállok, már mielőtt indulnék, tudom, kinek a sírja lesz, és nem az a legborzongatóbb, hogy tényleg az övé, hanem hogy ez előre nyilvánvaló, így hát nem a domb meredekségétől botlom meg, hanem a bizonyosság miatt; semmi meglepetés nem ér a tényleg szép gyöngyvirágnál.