Előfizetés

Apahiányos generáció (Interjú Bakos Gyöngyivel)

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.10.03. 16:47

Fotó: Szilágyi Lenke
Férfiak és városok mentén, párhuzamos szálakon futó, filmszerű történetek. Utazás európai metropoliszok és kultúrák között – különböző párkapcsolatok tükrében, keresztül-kasul időn és téren át. Ambivalens apakép, a kommunizmus lehelete, WC-ben elszenvedett vetélés, útkeresés, majd a kiérdemelt megnyugvás. Bakos Gyöngyivel első kötetéről, a Nyolcszáz utca gyalog című regényről beszélgettünk.
Az írást nem tanulta, Garaczi László mégis igen pozitív recenziót írt novelláiról a Literán. Ösztönös vagy tanulható az írói „tevékenység”?  Garaczi Lászlóval a 2017-ben alakult Független Mentorhálózat keretében dolgoztunk együtt, nagy önbizalmat adott, hogy engem választott mentoráltjának, hiszen ő az egyik kedvenc kortárs magyar íróm. Az írás 7-8 éve jött az életembe, amikor elkezdtem Kukorelly Endre írószemináriumára járni, és ott hétről hétre szövegekkel foglalkoztunk, az úgynevezett close reading (szoros olvasás) módszert alkalmazva, azaz szavak, mondatok szintjén javítottuk egymás szövegeit. Később többször voltam JAK-táborban, ahol Darvasi Lászlónál, Kiss Noéminél, Németh Gábornál is sokat tanultam. Hozzám közel áll ez a close reading módszer, ha a mondatok jók, abból el lehet kezdeni építkezni. Azt gondolom, hogy vannak olyan hibák, amik javíthatók, vannak szabályok, amik megtanulhatók, de talán ez nem mindig elég. Ha nincs mögötte valami, hívjuk akár tehetségnek vagy egyéni hangnak, látásmódnak, akkor hiányérzet keletkezhet az olvasóban. Egy kezdő írónak mégis a legfontosabb dolog, amit mindenekelőtt meg kell tanulnia: jó olvasóvá kell válnia, ugyanakkor ez veszélyes terep is, figyelni kell, nehogy túl nagy hatással legyenek ránk más írók, és a kelleténél jobban rányomják bélyegüket a szövegeinkre. – A kötet címe ismerős lehet jazzrajongóknak…  Igen, a kötet címe is, hasonlóan a fejezetek címéhez, egyfajta intertextualitás, az egyik kedvenc jazztrióm, a ma már nem létező svéd Esbjörn Svensson Trio egyik albumának – Eighthundred Streets by Feet – a címe. Sokat hallgattam írás közben, és nagyon megtetszett ez a cím, úgy éreztem, passzol a kötethez. A főszereplő állandó mozgásban van, konkrétan is fut vagy gyalogol, és térben, időben is gyakori az elmozdulás. Rengeteg – ha nem is épp nyolcszáz – konkrét utcanév meg is jelenik a regényben. Mennyi benne a saját élmény, „alapanyag”, illetve a fikció?  Két gyors közhellyel kezdenék: minden, amit leírunk, fikcióvá válik, és minden író saját élményekből dolgozik. Például mindegyik városban jártam, ami a kötetben szerepel, de pontosan már nagyon nehéz lenne visszafejteni, hogy mi az, ami valós tapasztaláson alapul, és mi az, ami teljesen a fantáziám szüleménye. Akár azt is ki merném jelenteni, hogy a kötet száz százalékban fikció, már teljesen eltávolodtam ezektől az élményektől, pusztán irodalmi alapanyagként tekintek rájuk. Egy másik konkrét példa: van a könyvben egy cukorgyantás jelenet. Na ilyet még soha nem csináltam, fórumokon olvastam utána, mi a menete. Az írás hitelessége miatt majdnem kipróbáltam otthon, de végül elég plasztikus leírásokat találtam róla, így nem vágtam bele. Erősen férfiközpontú a kötet, hangsúlyos az apavonal, illetve a szexualitás, ugyanakkor nők alig szerepelnek a történetben – leszámítva a főszereplő elbeszélőt.  Nem a klasszikusan jól működő párkapcsolatokról akartam írni, hanem a „deficitesekről”, mert irodalmilag érdekesebbek, jobban megfoghatóak, több feszültséget visznek a szövegbe. Érdekelt az is, hogy a testi kapcsolatokról miként lehet úgy írni, hogy ne tolakodjon előre a történetben, ne vigye el a fókuszt, de ne legyen elhallgatva, kihagyva se, hiszen ez is hozzátartozik a párkapcsolatokhoz. Fontos volt számomra, hogy jól eltaláljam az arányokat. Miközben filmes utalások, rendezők, színésznők, kultikus filmek is megjelennek és Bergman-filmcímek adják a fejezetek címeit.  Szeretem a filmeket, és ki akartam próbálni, hogy társművészetekből hogyan lehet „idézni”, intertextuális szöveget létrehozni, ezért választottam Ingmar Berg­man filmjeinek címét fejezetcímeknek. Ezzel is jelezni akartam, hogy szerintem ez egy európai könyv. Az európai kultúra egyes, mindenki számára ismert eseményei megemlítődnek benne, mint például a besúgás, az utazási élmény vagy a Szepesi által közvetített focimeccsek utánozhatatlan hangulata, az Európa-bajnokságok, amik tagolják az időt. Kulturális pontokat akartam elhelyezni, amik mindenki számára hasonlót jelentenek, összetartó kapcsok, motívumok lehetnek. Kisgyerek volt a Kádár-rendszer alatt. Otthon gyakori téma volt a politika, a besúgók, az ügynökkérdés?  Érdekel ez a korszak, a Kádár-rendszer vége, a rendszerváltás, később akár valamilyen irodalmi mű formájában is foglalkoznék vele. Azért is vettem bele a történetbe egy szál erejéig, mert ez is olyan generációs élmény, amiben szinte mindenki érintett. A titok, a múlt kibeszéletlensége kelet-európai jelenség. A családunkban többen is kikértek magukról vagy elhunyt családtagjaikról aktákat, olvastam ilyen jegyzőkönyveket, nagyon megtetszett a nyelvezete. Erősen hatott rám Esterházy Péter Javított kiadás című könyve is. Az egyik „legnehezebb” mondat az elbeszélőtől így hangzik: „Túl korán haltak meg a férfiak az életemben.”  Apahiányos generáció vagyunk, sok a válás, a férfiak pedig eleve korábban halnak. Súlyos mondat, amihez sokan tudnak kapcsolódni: sokak életéből hiányzik a férfikép. Érdekelt, hogy a beszélő titkokkal és elhallgatásokkal terhelt gyerekkorából milyen kötődési mintákat alakít ki a saját életében, és el tud-e jutni valamiféle stabilitásig. Amit hívhatunk akár happy endnek is.

Bakos Gyöngyi

Prózaíró, hat éve publikál különböző folyóiratokban. 2018-ban elnyerte a Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíjat, ez időszak alatt fejezte be első kötetét, ami a Magvető Kiadó gondozásában most jelent meg.

Gyűlölet a szerelemben - Jenei László a nagy érzelmek sorsáról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.10.03. 14:23

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó
„A történet kalandos volta hozta magával azt a csábítást, hogy többféle műfajt is becsempésszek a könyvbe: a majdhogynem romantikus szerelmi történetet, a bosszú- és kémregények vagy a krimik elemeit” – mondja 1936 nyarán játszódó, új regényének megírásáról Jenei László, akit a Bódultak kapcsán Albert Camus-ről, az Anschluss előtti Európáról és a jelennel párhuzamba vonható történésekről is kérdeztünk.
Tudomásom szerint a regény a Három nyúl munkacímen futott, de elolvasva a könyvet, nekem a Zelk Zoltán-versen kívül Jerome K. Jerome Három ember egy csónakban című műve is beugrott erről. S bár a cím megváltozott, kíváncsi lennék a nyulakra, hogy eredetileg merre is evezett a fantáziája folyamán.  A Három nyúl címvariáns nem volt hosszú életű és a szerkesztői folyamat során kimúlt. Egy konkrét képzőművészeti motívumra utalt vissza. Európában nagyon ritka, de a regény nyitó helyszínén, Lyonban a Notre-Dame de Fourvière bazilika kapuzatán, valamint egy másik, belvárosi templomon is feltűnik: a geometrikus alakzatokban hol három, hol négy nyúl található. A háromszoros-négyszeres forgási szimmetria a főszereplők – az Inn folyón vízitúrázó Albert, Yves és Simone – viszonyaira, habitusukra, adottságaikra és lehetőségeikre is utalt. Úgy véltem, pozícióharcuk alapja egy időtlen érvényességű dilemma: sohasem tudhatjuk, hogy üldözők vagy üldözöttek vagyunk-e. Legtöbbször egyszerre mindkettő. A regényben ez a pozícióharc több síkon zajlik, a szerelemben, a barátságban, ideológiai téren, ha tetszik: az osztályharc terén. És kulminál abban a kivételes pillanatban Ausztriában, amikor ugyanúgy illegalitásban volt a kommunista és a náci mozgalom is, de már csak hetek, hónapok kérdése a földindulás. A Bódultakkal mégis közelebb jutottunk a lényeghez: a mindent átforgató történelem, a tudásvágy és az érzelmek lázas spekulációkba kergetik a szereplőket, megittasulnak, elkábulnak, gyakran a szó szoros értelmében. A folyón túrázó regénybeli fia­talok mindegyike valóságos személyekről mintázott. De milyen mértékben? Mert Albert esetében például a világhíres íróra, Albert Camus-re ismerhetünk.  Olivier Todd kétkötetes Camus-életrajzában olvastam az író 1936-os kenutúrájáról, ami nagyon megfogott. Hogy az alig két éve házas, 23 éves Camus a feleségével, a 21 éves, morfinista Simone-nal és 26 éves barátjukkal, a kommunista nyelvtanár, sportember Yves Bourgeois-val keresztülvágtak Európán, ráadásul vízi úton, miközben Camus-ről tudni lehet, hogy még korántsem gyógyult ki a tbc-ből. Gondolkoztam, mi hajthatta őt. Megkísértett, hogy szorosabban lekövessem Camus szellemi életrajzát. Született is száz oldal, de érdektelen lett. Az ekkor friss diplomás Camus a jövőjét illetően teljesen tanácstalan, amit ekkor ír, nem maradandó. Nem akartam a későbbi Camus-t visszavetíteni a 23 éves fiúra. Tehát Camus-t mint referenciapontot elengedtem, ettől függetlenül – aki ismeri az életrajzát – rengeteg ismerős részletre bukkanhat a Bódultakban. Engem sokkal inkább a sokrétű és bonyolult identitásproblémák foglalkoztattak, de ez a regény már csak nyomokban, felszíni egyezésekkel tartalmaz Camus-t. Miféle identitásproblémák keltették fel a kíváncsiságát?  Muszáj leszek még Camus-ről beszélni. A húszas években, a hadiárvák korában felnőtt egy apátlan nemzedék. Camus apja ráadásul algériai franciaként a zuávokkal harcolt, így a fia antikolonialistaként szembekerült az anyaországgal. És tovább, csak felsorolás szintjén: Camus szegénységben élt, de gazdag lányt vett feleségül, közben már ekkor kirítt a közegéből a szellemi felsőbbrendűség öntudatával, az etikai elköteleződés igényével. És még tovább: az irodalom vagy a filozófia legyen az élete?Szent Ágostonról írta a doktoriját, de Marxról vitázik. Belépjen-e a kommunista pártba? Szóval minél mélyebben a lelkükbe akartam hatolni, megérteni, hogy a nagy eszmék hívó szava hogyan konvertálódik szűkebb, személyes motivációvá. És a nagy érzelmek sorsa mi lesz. A valós alakoktól való eltávolodás hozta magával a különféle irodalmi műfajokkal való játékot is? Így van, bár azért pár dolgot megtartottam, vegyük például Hubertet, aki az osztrák illegális nemzetiszocialista mozgalom előbb kerületi, majd országos vezetője lett, ő tényleg abból a karintiai hegyi falucskából indult, ahogy a Bódultakban is szerepel, és a vízitúra útvonala és állomásai is konkrétumok. A történet kalandos volta hozta magával azt a csábítást, hogy többféle műfajt is becsempésszek a könyvbe: a majdhogynem romantikus szerelmi történetet, a bosszú- és kémregények vagy a krimik elemeit. Ez kihívásnak is szép volt, teljesen új terület számomra, és rengeteg örömet találtam benne. Az eseménymenet jóllehet szűk tíz napot tesz ki 1936 nyarán, de a történelmi-társadalmi-művészeti, akár építészeti alkotásokat és lokális eseményeket is felsorakoztató, európai tabló megalkotása érzékelhetően komoly kutatás eredménye – ekkora időbeli távolságból különösen. Milyen személyes felfedezésekkel járt mindez?  Három és fél évnyi kutatómunkával igyekeztem biztosítani a korfestés hitelességét. Rengeteget olvastam Gorkijtól Vicki Baumig, filozófiától építészetig, filmeket néztem a Renoir-féle Gorkijtól a filmhíradókig, eljutottam a művi légmellkezelés korabeli gyakorlatától (Camus-vel esett meg egyébként) a nagyobb szállodák portáspáholyainak és alagsori traktusainak vilá­gáig, az emigráns kommunisták vagy az emigráns orosz balett-társulatok viszonyaiig, vagy épp egy valóban megtörtént marienbadi merénylet legapróbb részleteiig. Rengeteg ’36-os sajtóterméket átlapoztam, a napi- és hetilapokon túl például aviatikai vagy színházi szaklapokat is. Az Anschluss előtti sűrű és zsúfolt időszak, a berlini olimpia, a spanyol polgárháború, tehát a nagyobb világtörténeti események és ezek összefüggései ilyen megkutatott részletekben, apróbb emberi gesztusokban, rezdülésekben lepleződnek le. Minden helyszínt alaposan „bejártam” – korabeli és mai, belső nézetes, utcaszintű internetes térképeken. A Salzburgi Ünnepi Játékokon 1936-ban debütált a Von Trapp család dalárdája, róluk könyv és film is készült az idők során (A muzsika hangjai), a regényben, bár a helyszínen vagyunk, mégsem kaptak szerepet.  Olvastam a róluk szóló könyvet, de valóban nem szerepelnek. Így is olyan sztárparádé kerekedett Marlene Dietrichtől Rachmanováig, vagy – szerzői játékként – még jó pár névtelenül, epizodistaként szerepeltett világhírességig. Nálam a cselekményt szervező előadás a minden évben műsorra kerülő Jedermann (Akárki), Hofmannsthal darabja, melyet kezdetektől a fesztiváligazgató Max Reinhardt rendezésében adtak. Nem volt szükség Von Trappékra.  Az időbeli eltávolításra viszont láthatóan igen. Miközben az identitásproblémákon túl is számos olyan kérdéskör mutatkozik a regényben, ami a jelenkorunkban is…  Az időbeli eltávolítást az írói alkatomnak tudom be: hajlamos vagyok a jelennel szembeni bizalmatlanságomat így kifejezni. A Bódultak esetében ráadásul eleve adott volt az 1936-os utazás. De hogy mennyire találó a kérdés, elmondom, hogy idén egy ’68-as novellasorozatba kezdtem bele, melynek egyik darabja a svédországi Lundban megrendezett, első, számos világhírű művészt vonzó, nemzetközi pornókiállításon játszódik. Valóban, a mával kapcsolatos elgondolásaimat, mondjuk, az emberi kapcsolatokról, transzponálom a múltba. Izgalmasnak hangzik, de a Bódultak kapcsán – a magyar szereplők miatt pedig még inkább – konkrétan is kíváncsi vagyok a lehetséges aktuális vonatkozásokra.  Hosszan sorolhatnám. A hatalommánia, az egyedülvaló propaganda, a sport mint propaganda, a permanens háborús narratíva... Az egyik szereplőm például a politikáról mint valami kocsmai csibészségről beszél, letörölhetetlen, cinikus mosollyal. De ott van egy másik réteg is, hiszen mindegyik szereplőm vagy művész, vagy művészi álmokat dédelget, többekben pedig művészi sértettség munkál, egészen a megszállottságig. És itt a „művészi” jelzőt el is hagyhatnám. S ez nem a sértettség afféle bezárkózó válfaja, hanem bosszúvággyal társul. Ennek aztán kiváló terepéül szolgálnak – ’36-ban éppúgy, mint ma – a hatalmi játékok, azaz a politika, ráadásul a nagypolitika. Van olyan szereplőm is, aki az ideológiai harcból csinál művészetet, annak mindennapjait éli meg alkotási folyamatként. De ami összeköti nemcsak a szereplőimet, hanem a múlt és a jelen idejét is, azt talán A kamaszból származó Dosztojevszkij-idézettel tudnám legjobban érzékeltetni: „la haine dans l’amour” – „gyűlölet a szerelemben”.

Jenei László

(Miskolc, 1964) Szabó Lőrinc-díjas író, Osvát Ernő-díjas szerkesztő. Korábban az Orpheus (1989–92), majd a Holnap (1992–94), 2007-től a Műút című folyóirat szerkesztője. Kötetei: Ikerszobrok. A de Leónok I. (regény, 2002), Mindenféle vágyak (elbeszélések és kisregény, 2003), Szarvas a temetőben (regény, 2006), Szellemek és szerelmek (novellák, 2008), Bluebox. Kiskerti tabló (2012), Díszössztűz (elbeszélések, 2016), Bódultak (regény, 2020). Gesztelyen él.

Hasson kegyetlennek (Jászberényi Sándor: A varjúkirály – Nyugati történetek)

horner
Publikálás dátuma
2020.10.03. 13:54

Hogy Jászberényi novellavilága nem felhőtlen szórakozást nyújt, nem romantikus habos-babos, derűt sugárzó, azt hiszem, a korábbi kötetei alapján nem szükséges ragozni. Igencsak félrenyúl a könyvespolcon, aki némi üdítő kikapcsolódásra, vidámságra vágyva emeli le az új kötetét is, mely tizennégy novellát és egy kisregényt foglal magába. (Mondjuk, a Rá se ránts című novellában tréfálkozik a legnyilvánvalóbban, még ha fanyarul is, mikor a közkeletű ostobaságot – az önkielégítés vakká és fajtalanná tesz – figurázza ki.) Jászberényi mindenkori elbeszélője az apokalipszis kéretlen krónikása, aki a négy lovas, a Háború, a Betegség, az Éhínség és a Halál nyomában jár hol a Közel-Keleten, hol az annektált Ukrajnában. Az új kötetben elsősorban Magyarországon és az elbeszélő múltjában – mindenhol pusztulás-pusztítás, vér-könnyek, kiontott belek nyomait feljegyezve. Magyarország, ahogy a mesélő is, örökös, lélekölő harcban áll: a múltjával, a jelenével, a migránsokkal, az alkohollal, a drogokkal, a felmenőkkel, a párkapcsolataiban, a világgal, önmagával… a létezéssel magával. Érdekes módon a novellák hálózatából az elbeszélő is profilozható: Maros Dániel, aki az anyai vezetéknevét használja, újságíró-fotós, a háborús övezetek állandó tudósítója, addiktív személyiség, súlyos dohányos-alkoholista, és a drogokat sem veti meg; Sopron környékén felnőve, hamar az istentelenség útjára tér, ám múltját, barátait képtelen elfelejteni, megjárva a háborús poklokat, a szülőföldjére költözik vissza; miközben többször elutazik az Egyesült Államokba könyvének amerikai kiadása okán; ám a gondolatai mégis folyton-folyvást a hazájához kötik, elsősorban a tőle elszakított fiához, illetve meg nem született kislányához stb. Kiégett, passzív alak, aki a már mindent látottak fásultságával-rezignáltságával írja le a tárgyilagosság szubjektív-objektív szűrőjével nem sokat törődve – öntörvényűnek tüntetve fel magát – a külső-belső világát. A lehető legszűkszavúbb, ha tetszik, mégis pontosságra törekvő módon. Hogy akárcsak a leírtak, ez is kegyetlennek hasson – hogy általa hasson kegyetlennek: egy őzsuta vagy egy mókus legyilkolása éppúgy, mint egy fiatal lány megerőszakolása-megölése. Verbális erőszak, pszichikai hadviselés mondatszinten, Killersätze. Hogy rémálom legyen minden létpillanat, minimum olyan borzalmas, mint Goethe beteg gyermekének látomása a rémkirályról (Der Erlkönig). Hogy ne legyen kérdéses, az apokalipszis nem a jövőnk, hanem a mindenkori jelenünk. Menekülni előle persze lehet, de ez pusztán létil­lúzió. A menekülés, a menekülők, az újkori migránsok (magyar kontextusú-diskurzusú) kérdése már a novellák egyikében is ­szárnyra kap (Hosszú hétvége), de teljességében A varjúkirály című kisregényben ölt rémalakot. Átokháza (vö. Ásotthalom) újnyilas honvédő testvérisége sajátos módon védi a hazát az éjszakai határvadászattal, melynek során a szerb oldalról átszökő családokat rabolnak ki, mészárolnak le. A közéjük baltákkal beálló, nehéz gyermekkorú, nevelőintézetben felnőtt, munkanélküli Csontos Tamás és egyetlen lelencházi barátja, a cigány(!) Csabi sorsában mintha összeérnének azok a borzalmak, amikről a kötet novellái is hírt adnak: megváltoztathatatlan emberi kegyetlenség, rosszakarat, ostobaság és gyűlölet, maradandó és az őrületbe, (ön)gyilkosságba kergető lelki sérelmek és gyötrelmek – az ördög (l. Keresztelő című novella) vagy a Sátán elküldi értünk a rettenetes varjúkirályt (vagy mi magunk változunk azzá), hogy a megváltás lehetősége se merülhessen föl. Nincs megváltás, nincs kegyelem. Csak harc. S mindig bukás. Ez nem Isten, hanem Sátán alkotta világ – lehetne a konklúziónk, bár ezzel túlzottan leegyszerűsítenénk azt a mondatokból megformált bonyolult és összetett valóságot, amit a szerző teremtett magának, nekünk. S amit (perverz módon?) még élvezünk is. (Kalligram, 2020. 320 o.)