Az írást nem tanulta, Garaczi László mégis igen pozitív recenziót írt novelláiról a Literán. Ösztönös vagy tanulható az írói „tevékenység”?
Garaczi Lászlóval a 2017-ben alakult Független Mentorhálózat keretében dolgoztunk együtt, nagy önbizalmat adott, hogy engem választott mentoráltjának, hiszen ő az egyik kedvenc kortárs magyar íróm. Az írás 7-8 éve jött az életembe, amikor elkezdtem Kukorelly Endre írószemináriumára járni, és ott hétről hétre szövegekkel foglalkoztunk, az úgynevezett close reading (szoros olvasás) módszert alkalmazva, azaz szavak, mondatok szintjén javítottuk egymás szövegeit. Később többször voltam JAK-táborban, ahol Darvasi Lászlónál, Kiss Noéminél, Németh Gábornál is sokat tanultam. Hozzám közel áll ez a close reading módszer, ha a mondatok jók, abból el lehet kezdeni építkezni. Azt gondolom, hogy vannak olyan hibák, amik javíthatók, vannak szabályok, amik megtanulhatók, de talán ez nem mindig elég. Ha nincs mögötte valami, hívjuk akár tehetségnek vagy egyéni hangnak, látásmódnak, akkor hiányérzet keletkezhet az olvasóban. Egy kezdő írónak mégis a legfontosabb dolog, amit mindenekelőtt meg kell tanulnia: jó olvasóvá kell válnia, ugyanakkor ez veszélyes terep is, figyelni kell, nehogy túl nagy hatással legyenek ránk más írók, és a kelleténél jobban rányomják bélyegüket a szövegeinkre.
– A kötet címe ismerős lehet jazzrajongóknak…
Igen, a kötet címe is, hasonlóan a fejezetek címéhez, egyfajta intertextualitás, az egyik kedvenc jazztrióm, a ma már nem létező svéd Esbjörn Svensson Trio egyik albumának – Eighthundred Streets by Feet – a címe. Sokat hallgattam írás közben, és nagyon megtetszett ez a cím, úgy éreztem, passzol a kötethez. A főszereplő állandó mozgásban van, konkrétan is fut vagy gyalogol, és térben, időben is gyakori az elmozdulás. Rengeteg – ha nem is épp nyolcszáz – konkrét utcanév meg is jelenik a regényben.
Mennyi benne a saját élmény, „alapanyag”, illetve a fikció?
Két gyors közhellyel kezdenék: minden, amit leírunk, fikcióvá válik, és minden író saját élményekből dolgozik. Például mindegyik városban jártam, ami a kötetben szerepel, de pontosan már nagyon nehéz lenne visszafejteni, hogy mi az, ami valós tapasztaláson alapul, és mi az, ami teljesen a fantáziám szüleménye. Akár azt is ki merném jelenteni, hogy a kötet száz százalékban fikció, már teljesen eltávolodtam ezektől az élményektől, pusztán irodalmi alapanyagként tekintek rájuk. Egy másik konkrét példa: van a könyvben egy cukorgyantás jelenet. Na ilyet még soha nem csináltam, fórumokon olvastam utána, mi a menete. Az írás hitelessége miatt majdnem kipróbáltam otthon, de végül elég plasztikus leírásokat találtam róla, így nem vágtam bele.
Erősen férfiközpontú a kötet, hangsúlyos az apavonal, illetve a szexualitás, ugyanakkor nők alig szerepelnek a történetben – leszámítva a főszereplő elbeszélőt.
Nem a klasszikusan jól működő párkapcsolatokról akartam írni, hanem a „deficitesekről”, mert irodalmilag érdekesebbek, jobban megfoghatóak, több feszültséget visznek a szövegbe. Érdekelt az is, hogy a testi kapcsolatokról miként lehet úgy írni, hogy ne tolakodjon előre a történetben, ne vigye el a fókuszt, de ne legyen elhallgatva, kihagyva se, hiszen ez is hozzátartozik a párkapcsolatokhoz. Fontos volt számomra, hogy jól eltaláljam az arányokat.
Miközben filmes utalások, rendezők, színésznők, kultikus filmek is megjelennek és Bergman-filmcímek adják a fejezetek címeit.
Szeretem a filmeket, és ki akartam próbálni, hogy társművészetekből hogyan lehet „idézni”, intertextuális szöveget létrehozni, ezért választottam Ingmar Bergman filmjeinek címét fejezetcímeknek. Ezzel is jelezni akartam, hogy szerintem ez egy európai könyv. Az európai kultúra egyes, mindenki számára ismert eseményei megemlítődnek benne, mint például a besúgás, az utazási élmény vagy a Szepesi által közvetített focimeccsek utánozhatatlan hangulata, az Európa-bajnokságok, amik tagolják az időt. Kulturális pontokat akartam elhelyezni, amik mindenki számára hasonlót jelentenek, összetartó kapcsok, motívumok lehetnek.
Kisgyerek volt a Kádár-rendszer alatt. Otthon gyakori téma volt a politika, a besúgók, az ügynökkérdés?
Érdekel ez a korszak, a Kádár-rendszer vége, a rendszerváltás, később akár valamilyen irodalmi mű formájában is foglalkoznék vele. Azért is vettem bele a történetbe egy szál erejéig, mert ez is olyan generációs élmény, amiben szinte mindenki érintett. A titok, a múlt kibeszéletlensége kelet-európai jelenség. A családunkban többen is kikértek magukról vagy elhunyt családtagjaikról aktákat, olvastam ilyen jegyzőkönyveket, nagyon megtetszett a nyelvezete. Erősen hatott rám Esterházy Péter Javított kiadás című könyve is.
Az egyik „legnehezebb” mondat az elbeszélőtől így hangzik: „Túl korán haltak meg a férfiak az életemben.”
Apahiányos generáció vagyunk, sok a válás, a férfiak pedig eleve korábban halnak. Súlyos mondat, amihez sokan tudnak kapcsolódni: sokak életéből hiányzik a férfikép. Érdekelt, hogy a beszélő titkokkal és elhallgatásokkal terhelt gyerekkorából milyen kötődési mintákat alakít ki a saját életében, és el tud-e jutni valamiféle stabilitásig. Amit hívhatunk akár happy endnek is.
