„Ha meg kellene fogalmaznunk ennek a gondolatmenetnek a végén, hogy milyen általános jelenség fűződik a járványok történetéhez, mely minden esetben megfigyelhető, akkor arra kézenfekvő válasz adható. Ez a folyamatosan visszatérő elem a távolságtartás” – olvasható H. Nagy Péter Járványok után című, új kötetét záró írásának vége felé. (A szeptember közepén megjelent kötet óta, október elején még újabb könyve is megjelent a szerzőnek, Mikromechanizmusok címmel.) S bár itt az emberek közti viszonyokra/kapcsolatokra utal elsődlegesen a kurzivált kifejezéssel, lenyúlhatjuk metaforaként is, merthogy amúgy is az, és az ő könyvére is alkalmazhatjuk.
Na nem azért, mert ab ovo távol kéne tartanunk magunkat tőle, mint figyelmünkre érdemtelent – éppen ellenkezőleg! A könyv befogadása során legyünk távolságtartóak! (A könyv formátum eleve nem is kínál fel mást, hacsak nem nagyon erősen rövidlátó szemekkel bogarásszuk…) Azaz tegyünk mi magunk is úgy, ahogy a szerző, amikor alaposan megvizsgál egy-egy kérdéskört, témát, műalkotást: lépjünk hátra kettőt, hogy valóban rálássunk arra, amit szemügyre szeretnénk venni, s ekként a látókörünkbe essen ennek a valaminek a kapcsolatrendszere, a kontextusa – ahová beágyazódik, ahonnan kiemelve, már magának a kiemelésnek köszönhetően is, máshogyan látszik, új színezetet kap, megváltozik.
A kontextuskezelés, a kapcsolatrendszerek függőségének vizsgálata, a hálózati gondolkodás ugyanúgy nem áll távol az irodalomtörténész, média- és popkultúra-kutató szakembertől (vándorirodalmártól), mint a kvantummechanika egyik alaptétele, a Stern–Gerlach-kísérlet, mely (sarkítva) a kísérlet aktusát, a megfigyelést magát (és módját) is belekalkulálja a végeredményül kapott, változónak tekinthető megfigyelési adatokba. Ráadásul H. Nagy Péter a vírusokról (is) szóló remek könyvében, mely a karantén időszaka alatt íródott 2020 márciusa–júniusa között, a nanovilágba is éppúgy elkalauzol bennünket, mint ahogy a méretarányokkal való játék sem idegen tőle. Egyszóval olyan sűrű, sokszintű (és vírusszerűen komplex) szőttest kapunk itt a művészetek, kultúra, kommunikáció és tudomány-technológia változásairól a SARS–CoV–2 vírus, a Covid–19 betegség és a pandémiává minősített járvány kapcsán, hogy magunk is alaposan megfertőződhetünk (vö. távolságtartás), sőt bele is szövődhetünk (némi képzavarral élve), akár kisebb, akár nagyobb dózisban fogyasztjuk(?), olvassuk az egymásra sorjázó írásokat.
Azaz dehogy sorjáznak! A szerző maga is felhívja rá a figyelmünket, hogy a Előszó+40+12 írás olvasási sorrendjét a befogadó (szervezet) szabja meg, az nem kötött, sőt inkább összeágazik és széttart – minden új kérdésirány vagy válaszlehetőség (ön- és köz)reflexív módon még újabbakat nyit meg, vagy éppen más perspektívából (távlatból) visszautal és átalakít már tárgyaltakat. A kötetben szereplő írásokban található egynémely „ismétlődés” is más-más dimenzióját mutatja ugyanannak [sic!] a kulturális szövődményeknek.
Ami a legfontosabb azonban, hogy mindez (ráutaltságában is) rámutat a (távolságtartás mellett) másik legfontosabb, és erre a kötetre, illetve szerzőjére messzemenőkig érvényes momentumra, amit a H. Nagy Péter által is idézett olasz fizikus, Paolo Giordano úgy fogalmazott meg Járvány idején című karanténnaplójában: „A járvány tehát felhívás a gondolkodásra.” Gondolatból pedig itt nincs hiány.
A tizenkét tudománynépszerűsítő, ismeretterjesztő esszé összefoglalóbb jellegű írás, mely a járványtematika és a vírusok popkulturális, irodalmi, filmes, történelmi, orvos- és mikrobiológiai kapcsolatrendszereit térképezi fel és huzalozza át igen termékeny módon. A kötetben előrébb található negyven írás pedig a digitális online kommunikáció, elsősorban a social media folyamából merít, miközben az írások is ott születtek (publikálódtak először), s az e „térben” megjelenő vokális-előadói (performanszok, koncertek, dalok) vizuális (festmények, kollázsok) vagy verbális (versek, esszék, prózák, vagy ezek keverékeként működő) alkotások (például mémek), hírek, művek, produktumok, folyamatok járványidő alatti járványszerű működésmódját elemzi, igen sokrétűen – s közben magának a kommunikációs folyamnak a megváltozásait, csomópontjait, algoritmikus elrendeződésének dinamikáját is regisztrálja, és ezt produktív módon visszainjektálja a szövegértelmezésébe.
És itt csatoljunk vissza a távolságtartáshoz, mert teszi mindezt játékosan úgy, mintha 2025-ben íródnának a szövegei, tehát már jelentős (képzelt) időbeli távolságból, mintegy a rálátás horizontjának növelésével és a recepció szelektív tükröződésében.
Így talán azt se felejtsem el megemlíteni, hogy a szerző és a könyv messze nincs beoltva a humor ellen: tudományos megközelítése, élményszerű kreativitása, (poszt)humánuma, mindennapi élethelyzetekre való reflexiói mellett rendkívül szórakoztató is. Távolról sem elkerülendő olvasmány! (PRAE Kiadó, 2020. 210 o.)
