Az állammal folytatott, sok éven át zajló pereskedés után a Politikatörténeti Intézetnek (PTI) mindenféle kompenzáció nélkül ki kell költözni Alkotmány utcai székházából. Különösebben sem a társadalom, sem az ellenzék nem tiltakozott. Vagy elkerülte valami a figyelmemet?
Indultak aláírásgyűjtések, ezekhez tekintélyes hazai értelmiségiek és külföldi történészek is csatlakoztak, de az intézetünk ügye tényleg nem verte ki a biztosítékot. Nemcsak a szélesebb értelemben vett társadalom vagy az ellenzék részéről nem, hanem még az értelmiség köreiben sem.
Miért nem?
Ennek eszmetörténeti oka is van. A rendszerváltás után úgy alakult a szellemi élet, hogy a korábbi jobboldali és baloldali tengely után döntően a liberális és a nemzeti-konzervatív tábor közötti húzódott a határvonal. Igazság szerint – tessék ezt önkritikaként is értelmezni – a baloldali értelmiség ebben a térben nem tudott harmadik tényezővé válni, és mind a mai napig marginális állapotban van.
Eddig azt hittem, hogy 1994-ben például, amikor az MSZP fölényesen nyerte a parlamenti választásokat, a győzelemhez a baloldali értelmiségre is szükség volt.
Olyannyira így van, hogy akkor én vezettem az MSZP politikai elemző stábját, amely a választási stratégia megfogalmazásával foglalkozott.
Akkor nem értem.
Az előbb nem a baloldali-liberális értelmiségről beszéltem, hanem az attól balra álló – szocialista, szociáldemokrata gondolkodást képviselő, vagy ennél radikálisabb – csoportokról. Róluk mondom, hogy nincsenek centrális helyzetben. A Politikatörténeti Intézet körüli szellemi kör alapvetően ide sorolható. Ennek tudatában is voltunk: rengeteg gesztust tettünk mind a nemzeti demokraták, mind a liberálisok felé. A gesztusainkat nem követte viszonosság, és ez a gyökere annak, hogy nem sikerült komolyabb szolidaritást kiváltanunk magunk iránt. Van még egy prózai ok. Az értelmiség, amelytől erősebb kiállást várhatnánk, maga is megtámadott pozícióba került 2010 után, úgy érzi, éppen elég nagy bajban van, nem akarja szaporítani a konfliktusai számát a hatalommal.
Más ügyekben mégis sok értelmiségi vállalta a konfliktust: CEU, MTA, Index, Iványi Gáborék, színművészetisek. Nem sorolom.
A mi tevékenységünk sokkal szűkebb metszetet fog át, a történettudomány és a társadalomtudomány metszetét, a könyveinket néhány száz példányban veszik meg. Persze, van hatásunk – reményeim szerint nagyobb is annál, amit mi feltételezünk magunkról –, de ez nem mérhető össze az egyetemi vagy akadémiai intézményrendszerrel. Ettől még érdekes, hogy a jogásztársadalom néma maradt akkor, amikor a 2012-es levéltári törvényben – a jogállami elvek megsértésével – kimondták: az 1944 és 1948 között működött politika pártok, társadalmi szervezetek, szakszervezetek iratai a megszületésük pillanatától állami tulajdont képeztek. Józan ésszel is be lehet látni, hogy mennyire nonszensz. A Szociáldemokrata Párt iratai például hogyan képezhettek volna állami tulajdont 1945-ben? Amikor a nálunk őrzött, hirtelen államosított kordokumentumok miatt jogorvoslatot kerestünk, a kormány ezt a passzust egyszerűen beemelte az alaptörvénybe, hogy az Alkotmánybíróságnak ne legyen hatásköre dönteni az ügyben. A jogállam védelmezőitől egyetlen elítélő cikket sem olvashattunk erről a nevetségesen abszurd eljárásról.
A szocialisták Villányi úti központjában sikerült – igaz, jóval szűkösebb – helyet találniuk. Egry Gábor, a PTI főigazgatója erről azt nyilatkozta: „A fizikai közelségünk talán hozzájárul ahhoz, hogy új gondolatok termékenyítsék meg az MSZP-t.” Ebben az esetben nem hátrány inkább a fizikai közelség?
A Politikatörténeti Intézetet az ilyesfajta beazonosítások végig elkísérték az elmúlt harminc évben, korábban a Párttörténeti Intézet jogutódjaként kellett viselnünk a múlt terheit. A legegyszerűbb azzal megkérdőjelezni az intézetünk és a nálunk született gondolatok hitelességét, ha pártpolitikai elfogultsággal vádolnak.
Mi a különbség az önök intézete és a fideszes Századvég vagy Nézőpont Intézet között?
Lényeges különbség van abban a tekintetben, hogy a Politikatörténeti Intézet részéről egyetlen olyan megnyilvánulást sem lehet találni, amely közvetlen pártérdeket szolgált volna. Nem kizáró ok, hogy közülünk valaki – akár például én – alkalomadtán politikai szerepet vállaljon, de arra mindig nagyon odafigyeltünk, hogy elválasszuk egymástól a tudományos és a közéleti tevékenységet. Tőlünk telhetően segítettünk minden baloldali és tisztességes, demokratikus gondolkodású szerveződésnek, így szeretnénk folytatni a jövőben is. Ha azonban valaki megnézi a nálunk megjelent írásokat, elemzéseket a baloldal helyzetéről, azokban olyan kritikai megállapításokkal találkozhat, amelyekhez hasonlót az említett kormánypárti műhelyeknél nem olvashat a jobboldalról. Mi szuverén módon segítjük a baloldali gondolkozást, nem pedig szolgaként. Az értelmiségiek egyébként – és ez nem csak a baloldalra jellemző –, ha be is lépnek a politikába, előbb-utóbb kicentrifugálódnak onnan. Egy idő után én is felhagytam a direkt politizálással, mert úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő.
Rég volt: az ezredfordulón nem választották meg újra az MSZP országos választmánya elnöknek.
Próbáltam karakterisztikusabb jelleget adni a szocialista pártnak, de beláttam, hogy ebben a szerepben – részben azért, mert nem voltam eléggé okos politikus – nincs rám szükség. A tudományos pálya folytatása mellett döntöttem. Ma is azon dolgozom, hogy legyen olyan ideológia, amely megalapozza a demokratikus, nemzetileg elkötelezett baloldali politikát.
Mennyiben lenne más az MSZP és a baloldal helyzete, ha megfogadják a tanácsait?
Csapdakérdés, amit szeretnék elkerülni. Könnyű lenne azt válaszolni, hogy nekem volt igazam.
Általánosságban beszél. Mondana valami konkrétumot?
Igyekszem visszafogott lenni, elnézést kérek.
Bizonyára tud említeni olyan politikai szituációt, amikor ön szerint mást kellett volna lépni.
Hát, jó. A 2008-ban elveszített vizitdíjas népszavazás után javasoltam, hogy készüljön gyors helyzetelemzés, amely komolyan megvizsgálja az előrehozott választás lehetőségét. Azt állítom, hogy előrehozott választás esetén nem lett volna parlamenti kétharmada a Fidesznek.
Összességében mi hiányzik a baloldalról: a kellő szellemi tudás, vagy ennek a tudásnak a hiteles képviselete?
Elvonatkoztatnék kicsit a magyar helyzettől. A baloldal és az ország megújításához akkor jutunk közelebb, ha belegondolunk abba, milyen kihívások léteznek a világban. Jó lenne, ha ezekre a kérdésekre nem Orbán Viktor adná meg a választ, hanem mi. Három témát érdemes kiemelni. Az első a mindenki által ismert környezeti válság, a második a népesedési, migrációs krízis – ennek részeként említem a vírusjárványt is –, a harmadik pedig az új típusú hatalmi egyenlőtlenségek kialakulása.
Vagyis?
A technikai innováció alapvetően megváltoztatja az erőviszonyokat a nagy államok és a tőkeerős csoportok javára. A nagyhatalmak és a technikai monopóliumok tulajdonosai a jelek szerint nem arra készülnek, hogy megelőzzék vagy legyűrjék a válságot, hanem arra, hogy abból hasznot húzzanak. A kis nemzetek ezt nem nézhetik ölbe tett kézzel. Teljesen más külpolitikát kellene folytatni, az Európai Uniót rávenni arra, hogy ebben a játszmában valóságos tényezővé váljon, egyúttal védernyőt emeljen a nemzeti kultúrák és társadalmak fölé. Nemzetpolitikai értelemben is meg kellene változtatni a baloldal álláspontját. A Fidesz nacionalizmussal akarja becsapni az országot, közben a magyar társadalom jelentős részét kiszorította a kulturális nemzetből, elzárta az önvédelem és az önkifejezés eszközeit. Nagy esélye a baloldalnak, hogy megszólítsa a nemzetből kiszorított embereket. Természetes, hogy a baloldalnak képviselnie kell a veszteseket, de nem kizárólag róluk van szó, hanem a középosztályhoz, felső középosztályhoz tartozó, progresszív rétegeiről is.
Képviselni, de hogyan?
Egészen bizonyos, hogy két dolgot össze kell egyeztetni egymással. Fontos, hogy a baloldalnak legyen alternatív programja, amely tisztességesebb és igazságosabb Magyarországot kínál a választóknak. Ugyanakkor szükség van arra is, hogy minden lehetséges politikai tényező együttműködésével létrejöjjön az a szövetség, amely leváltja az erkölcsileg amortizálódott, meztelen király által vezetett fideszes rendszert. A harmadik ehhez illeszkedő elem: bár neveket nem szeretnék mondani, nyilvánvaló, hogy olyan embereket kell előre engedni, akiknek esélyük van a nyerésre, bármilyen pártszínekben szerepelnek is. Orbán Viktor „centrális erőtér” politikája kudarcot vallott. Ma már nem az a felállás, hogy a középen lévő kormánypártnak jobb- és baloldalon is van ellenzéke. Kétosztatú politikai tér alakult ki, és ez könnyen visszaüthet a Fideszre. Ami eddig hátrány volt, azt az ellenzék a maga előnyére változtathatja.
