Sürgősségi osztályról filmforgatásra – Így nem őrül meg a magyar egészségügyis covid idején

Baji Anikó, Ancsa az Uzsoki Utcai Kórház sürgősségi osztályának triázsa, ő az, aki besorolja, hogy kit és milyen gyorsan kell ellátni. A kiégés ellen úgy védekezett, hogy kitanult egy teljesen más szakmát is, a kórházi munka mellett évek óta ír és videókat készít az egészségügyről. Egy fiatal nő az egyik videója alapján ismerte fel, hogy ő volt, aki segített neki, mikor stroke-ot kapott. Ancsa nemrég elnyerte a Richter Anna-díjat is, a több millió forintos pályázati pénzből pedig filmet forgatott a stroke-ról.

– Egy 12 órás műszak után a sürgősségi osztályon leül a gép elé és blogol. Évek óta kommunikál hitelesen az egészségügyről. Hamarosan bemutatják első rövidfilmjét, melynek témája a stroke, és aminek alapja az egyik írása. Hogy jött az ötlet, hogy filmet szeretne forgatni?

– A tavalyi évem az útkereséssel telt, próbáltam magam beleilleszteni a médiakommunikáció világába úgy, hogy felhasználom a sürgősségi triázsként szerzett ismereteimet. A stroke-ellátás az egyik leglátványosabb eleme az akut betegellátásnak, hatására észrevehető fejlődés tapasztalható. Mikor egy stroke-beteg bejön hozzánk és már nem tudja mozgatni az egyik karját, nem tud beszélni, nagyon kiszolgáltatott helyzetben van. Ha ez így marad, nemcsak a saját, hanem a családja élete is örökre megváltozik. De ha sikerül időben ellátni, akkor ennek eredménye ott, előttünk bontakozik ki. Látjuk, ahogy visszakapja a karját, ismét tud kommunikálni. Ez elképesztően jó érzés. A média évek óta sulykolja, hogy ismerjék fel a stroke-ot, gyakran jelenik meg, hogy milyen tünetei vannak (nyelési zavar, egyensúlyzavar, féloldali végtag gyengeség/zsibbadás, beszédzavar, látászavar, féloldali bénulás). Mégis, sürgősségi triázsként azt tapasztalom, hogy az érintettek egy része vár. Várja, hogy majd elmúlnak a tünetek, hogy magától jobb lesz a helyzet. Ezzel pedig időt veszítenek, és az esélyt arra, hogy segítsünk nekik. De ha sikerülne megelőzni a stroke-ot, akkor nem csak a felismerésre kellene hagyatkozni. A kialakulásában szerepet játszik a dohányzás, a diabétesz, a túlsúly, a magas vérnyomás. Ezek rendszeres szűréssel diagnosztizálhatók, így megelőzhető lehet akár a stroke is. Mindezt úgy akartam kommunikálni, hogy az megfogja az embereket, ne menjenek el mellette.

– A megvalósításban az idei Richter Anna-díj segített, a pályázata 4 millió forintot nyert nemrég. Számított arra, hogy megkapja a támogatást?

– Amikor megpályáztam a díjat, éreztem, hogy ez az, amire szükségem lenne. Végül nem sokkal a határidő előtt jelentkeztem. Tavaly decemberben, mikor felhívtak, hogy bekerültem a döntőbe, szinte sokkot kaptam. Akkor jeleztem a főnökeimnek, hogy mi a helyzet, és szerencsére nagyon támogatóak voltak. Közben jött a Covid–19 is, így az eredményhirdetés csúszott. Végül idén áprilisban tudtam meg, hogy nekem ítélték a díjat. Aznap kimásztam a szkafanderből egy műszak után, teljes időzavarban és kétségbeesve indultam bevásárolni, közben az járt a fejemben, hogy mostantól már ki tudja, meddig, ilyen lesz az életem. Most is elsírom magam, ha eszembe jut, mert akkor ez megváltoztatta az életemet. Egy kút mélyén ültem és egyszer csak kihúztak onnan.

– A munkája korábban több stroke-os életére is nagy hatást gyakorolt. Van olyan fiatal, aki egy videója alapján ismerte fel, hogy valójában ki volt az, aki segített neki a káoszban.

– Igen, tavaly májusban találkoztam Mónikával, méghozzá a sürgősségi munka legnehezebb időszakában, a váltás előtt. Ekkor az éjszakai műszak már nagyon fáradt, de még nem érkezett meg a nappali váltás. Ilyenkor sokkal nehezebb összetrombitálni a stroke-ellátáshoz szükséges teamet a neurológiáról, laborból, intenzív osztályról és a sürgősségiről. Mónikának sikerült visszaszorítani a tüneteit és mozgott a keze, a lába, az ellátás végén beszélni is tudott. Nem sokkal később egy videóm jelent meg a kórház Facebook-oldalán. Akkor láttam, hogy valaki írt a videó alá, mert felismerte a hangom, tudta, hogy én segítettem neki. Később össze is barátkoztunk, egy nagyon kedves lány, aki szépen felépült.

– Néhány hónappal később már arról beszélgethettek, hogy indul a forgatás, film készül a stroke-ról. Kikkel dolgozott együtt és milyen volt a közös munka?

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem korábbi diákjai segítettek a terv megvalósításában. A rendező Szakonyi Noémi, ő írta a forgatókönyvet is, Vincze Máté Artúr volt az operatőr, Meggyes Kriszta pedig producerként és rendezőként is segített. Mindhárman kiváló dokumentumfilmeket készítenek, fiatalok, tehetséges művészek, és nagyon baráti áron vállalták a közös munkát. Terhes Sándor Jászai Mari-díjas színművész hatalmasat alakít, öröm volt nézni a játékát. De kiemelném még a PAF – Pozitív Attitűdformálás Alapítványt is, amely abban segített, hogy jobban megismerjük a stroke-os betegek pszichológiai állapotát.

– Sürgősségi triázsként és médiakommunikációs szakemberként hat éve létrehozta az Akut Szakasz nevű oldalt, ahová folyamatosan ír, hamarosan pedig megjelenik első könyve is. Miről szól majd ez a kötet és miért döntött a megírása mellett?

– Az első kötet nem könyvnek indult, hanem naplónak, de a szerkesztő kérése volt, hogy maradjon meg ebben a formában. Ahogy mindenki az első hullám alatt, én is állandóan a híreket figyeltem és rettegtem attól, hogy nálunk is az lesz, mint Bergamóban vagy Kínában. Az, hogy magyar egészségügyi szakdolgozóként belecsöppenek egy pandémiába, őrülten nagy dolog. Volt ugyan korábban olyan tantárgyunk, hogy járvány- és közegészségügytan, de nem hittük, hogy valaha szükség lesz az akkor tanultakra. Tudtam, ha nem írom le azt, hogy mit élek át sürgősségi triázsként, el fog tűnni az életemből. Ezért kezdtem naplót írni. Ez volt az egyetlen stabil pont akkoriban, és voltak olyan pillanatok, amiket úgy éreztem, hogy muszáj megörökíteni. Ilyen volt, mikor egy pandémia közepén a káoszban egyszer csak meghallja az ember egy újszülött csecsemő sírását. Mi pedig ott állunk és potyognak a könnyeink attól, hogy ebben az őrületben gyermekek születnek.

– Most is kevesebb a beteg a sürgősségi osztályokon, ahogy az első hullám idején?

– Az első hullám alatt visszaesett a betegszám, mert féltek kórházba menni az emberek, ez most annyira nem látványos, de azért egyértelműen kevesebben vannak. Örülök annak, hogy most már be mernek jönni akár egy hasfájással is, aminek eredményeképp időben megtaláljuk a súlyos epehólyag- vagy vakbélgyulladást is.

– Lelkileg hogyan éli meg a második hullámot? A szorongás és a bizonytalanság, ami az első hullám alatt jelen volt, most is megvan, vagy már higgadtabban áll a járványhoz?

– Most más miatt félünk. Az elmúlt fél évben az egészségügyi dolgozók a saját csapatukkal készültek. Mindenki tudja, kinek és hol vannak a gyenge pontjai, ki mennyi időt képes elviselni maszkban, hogy tolerálja ezt a fajta stresszt, és tisztában vagyunk vele, hogy mit várhatunk a főnökeinktől. Nemcsak egy szkafanderes triázs vagyok, hanem Ancsa, akit ismernek. A legnagyobb félelmünk és frusztrációnk most abból fakad, hogy átvezényelnek minket, és idegen közegbe, idegen emberekkel kell dolgozni. Csapatba rendeződve élünk, de egy idegen helyen nem tudjuk, hogy kinek mi a gyengesége és az erőssége, ami borzasztóan nyomasztó. A pandémia elején „katonák” voltunk, nekünk készítették a gyárak a védőeszközöket, a „fegyvereket” a vírus ellen. A frontvonalban harcoltunk. De valójában nem katonák vagyunk, hanem nők, akik gyermeket nevelnek, családot tartanak össze, másra van berendezkedve a lelkünk. Most létrehoztam egy zárt támogató csoportot az Akut Szakaszon belül a Facebookon, hogy megismerjék és támogatni tudják egymást azok az egészségügyi dolgozók, akiket átvezényelnek. Egy nap alatt több mint 600-an feliratkoztak, ennek nagyon örülök, így egymást is tudjuk segíteni.

– Jelenleg egy TedX-előadásra is készül. Mi az, amiről a legszívesebben beszél majd ezen az eseményen?

– A stroke-ról természetesen szó lesz, de beszélni fogok magamról, a szakmai munkámról. Arról a folyamatról, hogyan lép ki a komfortzónájából egy sürgősségi osztályon dolgozó triázs, aki fokozottan ki van téve a kiégésnek, és miképpen talál egy olyan szakmát, amit a már meglévővel együtt tud hasznosítani, és így elkerüli a kiégést. Kommunikációs szakemberként és triázsként is dolgozom, igyekszem összehozni a kettőt.

– Ha tanácsolhatna valamit az embereknek mint egészségügyi dolgozó, mi lenne az?

– Azt mondanám, hogy akik a Facebook-oldalakat és a médiát figyelik, válasszák külön, hogy mi az álhír vagy vélemény, és mi az, ami hiteles tájékoztatás. Ne vegyenek biztosnak egy Facebook-bejegyzést, tájékozódjanak megfelelő forrásokból! A leghitelesebbek mindig a kórház oldalán közzétett információk. A maszk a bezártság szimbóluma lett, de jelenleg ez az egyetlen fegyverünk a vírus terjedése ellen, tehát vegyék fel az emberek, akkor is, ha ez nem kellemes!