Paki Tímeát nem kényeztette el a sors. A mélyből verekedte ki magát, téglánként építette fel az életét, mindenért meg kellett harcolnia. Ma, visszanézve, úgy gondolja, talán szeretni is ez tanította meg, de erőt, önállóságot, küzdeni tudást mindenképpen az adott neki, hogy mindig tudta, honnan indult és hová tart.
Egy Debrecen környéki kis faluban született, nagyon szegény családba. A művészi hajlamú kislány sokáig arra vágyott, hogy balettozhasson, de erre soha nem jutott pénz. A szabadulást tizenkét évesen az hozta meg, hogy az apja inni kezdett, ezért Timi anyja a három gyerekkel elköltözött Budapestre. Timi hamar önálló lett. Az esti gimnázium mellett azzal kereste a kenyerét, hogy takarított, aztán csatlakozott egy amatőr színtársulathoz, ettől kezdve statisztált, szinkronizált is. Az Egészségügyi Szakközépiskola után először az Országos Onkológiai Intézetben helyezkedett el, majd a Korányi Szanatóriumban dolgozott kilenc évig.
Maga sem tudja, miért vonzották éppen a „tüdősök”. Szerinte nem ő választott, a hely választotta őt – egyszerűen érezte, hogy ott kell dolgoznia. Talán azért, mert „tüdősöket” ápolni embert próbáló feladat, ahol nagyon sokat számít, hogy egy nővér mennyit tud átadni a szeretetéből. Mert a mosoly, a szeretet gyógyít, és ő nagyon tud szeretni. Imádja a hivatását akkor is, ha valakit pelenkázni kell, és ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy történetesen vallásos.
Covid–19-klausztrofóbia
Timi hosszú évek óta a Törökbálinti Tüdőgyógyintézetben dolgozik. A járvány tavaszi hulláma ott is a feje tetejére állította a dolgokat. Tüdőkórház lévén rendelkeztek intenzív osztállyal, gépekkel, megfelelő számú orvossal, illetve nővérrel – nyomban a frontvonalba sorolták őket. Most, a második hullámnál már meg sem lepődtek, amikor az elsők közt kapták meg a riasztást.
„A munkánkat legjobban a búvárruha nehezíti meg. Sima osztályon is maszkban és kesztyűben dolgozunk, de az izolációs részlegben föl kell venni a teljes testet beborító szkafandert, a plexisisakot, az arcmaszkot és a szemüveget – avat be a munka rejtelmeibe Timi. – A speciális felszerelés minden egyes darabja rendkívül szorosan zár, hiszen ez a feladata, emiatt a szemüveg azonnal párásodni kezd, csak homályosan látsz benne.
Ebben az öltözékben először klausztrofóbiás érzés fogja el az embert, és meg kell küzdeni minden be- és kilélegzésért, később hozzá lehet szokni. Három gumikesztyűben tapogatjuk ki a vénát, vezetjük be a branült, kötjük be az infúziót. Ez még a legügyesebb nővéreknek is ijesztően nehéz, különösen akkor, ha közben nem lát rendesen. Amíg a fertőző zónában vagy, nem lehet enni, inni, vécére menni, rettenetesen meleg a védőruha, folyik rólunk a víz. Állandóan fertőtlenítünk, és a betegek mellett arra is figyelni kell, hogy semmi ne jusson ki a fertőző zónából a tiszta zónába. Amikor kibújsz a szkafanderből, lezuhanyozol, hajat mosol, utána mehetsz a nővérszobába elvégezni az ottani munkákat, aztán kezded elölről, naponta többször, tizenkét órán át. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, mennyi munka ez és milyen nehéz.”
A vírus időszaka a betegeknek is iszonyatosan megterhelő. Harcolnak a betegséggel, a félelemmel és a magánnyal. Nem látnak maguk körül embert, csak arctalan, búvárruhás alakokat, olyan az egész, mint egy rossz sci-fi. A korlátozások az egészségügyben dolgozókat ugyanúgy megviselik, mint bárki mást. Az emberek többsége föl sem fogja, mekkora súly nehezedik rájuk, az egész napos fizikai és lelki megterhelés után csak arra marad erejük, hogy gubbasszanak egy rövidet az otthoni díványon, mielőtt álomba zuhannának.
„Amikor ennyire ki vagy merülve, akkor sem lazítasz, ha megtehetnéd. Minket kéthetente szűrnek, de én a szabadnapjaimon se megyek sehová, nem találkozom senkivel, hogy minden veszélyt elhárítsak” – teszi hozzá Timi.
Az életünkkel játszunk
Nyár elején, amikor vége lett az első hullámnak, és föloldották a korlátozásokat, kitört a szabadság. Mindenki pótolni akarta, amit az előző hónapokban elmulasztott, az emberek jöttek-mentek, buliztak, megteltek a balatoni szállodák, senkit nem érdekelt a második hullám. Az egészségügyiek nem bocsátkoztak jóslatokba, de követték a szakma híreit, azzal is tisztában voltak, hogy a nagy izgés-mozgásnak rossz vége lehet, arra viszont nem számítottak, hogy a vírus ilyen korán támad, és arra sem, hogy sokkal többféle tünettel jelentkezik, mint az első hullám esetében.
„Még el sem kezdődött igazán, de már most nagyon fáradtak vagyunk, pedig nekünk a végéig ki kell tartanunk. Emellett van még valami, ami iszonyatosan kikészít, mert teljesen eltér attól, amit az első hullámban tapasztaltam. Nyilván fáradtak az emberek, kiborítja őket a rendkívüli helyzet, szoronganak, emiatt agresszívek, és a feszültség egy részét rajtunk vezetik le. Mostanában rengeteg kritikát kapunk, súlyos megaláztatások egész sorát éljük át, sokszor úgy kezelnek minket, mintha leprások lennénk. Mi tavasszal száz százalékon teljesítettünk, és azóta is szinte állandóan szolgálatban vagyunk. Ezért úgy gondolom, nem ezt érdemelnénk” – mondja, és elmesél egy történetet, ami rávilágít az akkor és a most különbségére.
Timi tavasszal két idős embertől bérelt szobát, egyikük krónikus betegségekkel küszködött. Hogy ne sodorja őket veszélybe, a vírus kezdetekor másik lakást keresett a közösségi oldalon. Mindenki segíteni akart. Végül a „Pihentesd a dokit!” nevű jótékonysági csoport – amely az egészségügyi dolgozók támogatására jött létre – hozta össze egy nagylelkű felajánlóval, aki egy gépesített, berendezett lakást bocsátott a rendelkezésére ingyen a vírus megfékezéséig. Most ugyanabban a cipőben jár, mint az előző alkalommal. Mivel az első hullám után visszaköltözött a régi albérletébe, megint lakást keres. A bérbeadók, ha meghallják, hogy „nővérke”, rácsukják az ajtót.
A kérdésre, hogy mi lenne, ha szedné a sátorfáját és meg se állna Finnországig, azt válaszolja: sokszor eszébe jutott, hogy meg kéne szökni, muszáj lenne szünetet tartani. Az tartja vissza, hogy nem mehet világgá, hiszen a betegek sem szökhetnek meg.
Nem a betegekkel, nem is a kórházzal van baja, az itteni viselkedés háborítja fel. „A magyarok borzasztóan felelőtlenek, egyáltalán nem törődnek egymással, nem tartják be se a maszkviselés, se a fertőtlenítés szabályait, nem hiszik el, hogy ezzel a saját és mások életével játszanak” – sorolja. Persze az is igaz, hogy fejétől bűzlik a hal, épp ezért bocsánatot kér a miniszterelnöktől, de nem tesz lakatot a szájára. Utalt a minap rendezett Szuperkupa-döntőre és arra, hogy – Orbán Viktor hálája jeléül – ötszáz egészségügyi dolgozó kapott rá ingyenjegyet. Timi nem tudja, ki ment el, ő nem.
„Mindennek van határa! Nem lehet abból kiindulni, hogy ezek a hülye egészségügyi dolgozók olyan alázatosak, annyira elkötelezettek, hogy bármi történik, húzzák az igát szakadásig. Fegyelmezettnek kell lenni, meg kell előzni a bajt, amennyire lehet. Ha járvány van és korlátozás van, akkor ebbe mindenki beletartozik, a miniszterelnök is!” – csattan fel.
Nincs egy jó szó se
Úgy látja, a járvány második hulláma hosszú lesz és gyötrelmes. Ki fogják bírni, mert ki kell bírni, az más kérdés, hogy utána hány egészségügyi dolgozó keres majd könnyebb, kevesebb felelősséggel járó elfoglaltságot magának. „Nem várom el, hogy földig hajoljanak előttünk, de ilyen terhek mellett elfogadhatatlan, hogy még a lakosság is ellenünk fordul! – fakad ki. – Nem tudom az okokat, csak tippelhetek. A koronavírus világszerte áldozatokat szed, és nincs a kezünkben szinte semmi, amivel megfékezhetnénk a terjedést, illetve csökkenthetnénk az elhunytak számát. Tüneteket kezelünk, de ez sokszor kevés, egyre többen halnak meg, és mi szem előtt vagyunk, tehát az emberek rajtunk vezetik le a dühüket.
Pedig annyit legalább megérdemelnénk, hogy nem pocskondiáznak minket, nem írnak trágár posztokat. Én nem tudok Istent játszani, nem vagyok megváltó, nem vagyok angyal. Nővér vagyok, aki erején felül is segíteni próbál. De most olyan harc előtt állunk, amiben egyedül nem boldogulunk, ha az emberek nem segítenek, nem tudjuk megnyerni a csatát.
Az első hullám kicsit olyan volt, mint egy színielőadás. A függöny összezárult, kitört a tapsvihar, a közönség ünnepelt minket, a hősöket, még este nyolc után is értünk szólt a taps. Nagyon jó érzés volt. Ma már nincs taps, nincs elismerés, nincs egy jó szó se. Hiányzik… Hiányzik, mert ez erőt adhatna nekünk.”
