„Olyan ez, mint amikor kinyitjuk az autó motorháztetőjét” – Barabási Albert-László a láthatatlan hálózatokról

Ahogy az életünk számos területe, úgy a művészeti világ is láthatatlan hálózatokból épül fel Barabási Albert-László hálózatkutató, fizikus szerint. Az általa vezetett intézet munkájának rendkívüli részletébe láthatunk bele a Ludwig Múzeum nagyívű kiállításán.

Hogyan mutatná be a hálózatelméletet annak, aki még nem hallott róla?

A XXI. század sok szempontból a hálózatok százada. A biológiai egzisztenciánk a hálózatokra épül, mivel a sejtjeinkben a gének, a molekulák egymással össze vannak kapcsolva, és az élet lényegében ezeken a kapcsolatokon keresztül keletkezik. Ha egy kicsit közelebb hozzuk magunkhoz a kérdést, a legegyszerűbb a társadalmi hálóra gondolni: kivel kerülünk kapcsolatba napi szinten. Ez különösen izgalmas manapság, a járvány idején, amikor valamilyen módon mindenki hálózat-epidemológussá vált: tudjuk, milyen fontosak a kontaktok, amelyeken keresztül a vírus terjedni tud. A hálózattudomány azzal foglalkozik, hogy megérti a hálókat – amelyek úgy a kontaktokon, mint a szociális-, vagy a sejtben található genetikai kapcsolatokon keresztül létrejönnek –, eszköztárat ad arra, hogy ezeket matematikai módon leírja, és megjósolja a viselkedésüket.

Egyértelmű ön szerint, hogy a művészeti szféra is megközelíthető a hálózatok felől?

Remélem, hogy akik eljönnek a kiállításra, látni fogják, hogy ez így van. Az, hogy hol teremtődik érték a kortárs művészetben – amikor időnként közönséges tárgyakat állítunk ki a múzeumban – lényegében azon múlik, milyen kapcsolata van az adott tárgynak a művészhez és a művészeti világ többi részéhez. Tehát láthatatlan hálózatoktól függ. A kiállításban ezt a kérdést is megvizsgáljuk: az elmúlt években feltérképeztük az intézményi és művészeti hálókat globálisan, és ezt most megtettük Magyarországon is egy önkéntes csapat segítségével. Szinte minden magyar művésznek felépítettük a szakmai pályáját az adatokból – hol és mikor állítottak ki –, és az így létrejött művészeti hálókat megjelenítjük a kiállításban. Emellett egyfajta gesztusként minden nap egy magyar művész személyes hálóját rajzoljuk fel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kutatói által kifejlesztett hálózatrajzoló robottal.

Lényeges, hogy a hazai alkotók vonnak-e le következtetéseket a hálóból?

Távolabbról is meg lehet a kérdést közelíteni. Ha az ember bejön a kiállítótérbe, rengeteg hálóval találkozik, amelyek esztétikailag is kell működjenek, élményt kell adniuk. Lehet úgy is élvezni a látványt, hogy nem tudjuk, mi van mögötte. Viszont, ha rászánjuk az időt, hogy megértsük, mit reprezentál a háló, és hogyan jött létre, egy sokkal gazdagabb tartalom jelenik meg. Ugyanez a helyzet a magyar művészeti hálóval is. Nézhetjük úgy, mint egy helyzetképet a művészeti közeg kapcsolatrendszeréről, és lehet egyéni kihívásként is tekinteni rá: másként kellene-e építkezniük az alkotóknak ez alapján a következő években; egyáltalán fontos-e nekik, hogy más pozícióba kerüljenek ebben a hálóban. Persze, a művész nem feltétlenül azért dolgozik, hogy egy hálóban, vagy bármilyen rangsorban jobb pozícióba kerüljön, ám azoknak, akik ezt fontosnak tartják, szerintem ez a háló eszközt nyújt. Fontos viszont rögzíteni, ez nem a művészről szól, hanem a róla fellelhető adatokról: ha valaki nem abban a pozícióban van, ahol lenni szeretne, az lehet, csak annyit jelent, a róla keletkezett adatok nem elérhetők. Ezáltal viszont kijelenthető: olyan világban kezdünk élni, ahol az adatok, a megtalálhatóság nélkülözhetetlen szerepet játszik. Ebből a szempontból is érdekes kérdéskört vet fel a kiállítás, hogy fel vagyunk-e készülve az adatalapú társadalomra, és hogy mit jelent ez a művészet számára.

Mi befolyásolhatja a hálóban elfoglalt pozíciót?

A művészeti siker sok mindentől függ: lehet egy tudatos folyamat eredménye, ahol a művész maga építkezik, hogy bizonyos mérföldköveket elérjen; de lehet közösségi esemény is, amelyben a szakma és a gyűjtők kiemelnek egy művészt, és az egyéni törekvéstől függetlenül építik őt. A hálóban kirajzolódnak azok a csoportosulások, amelyek ismertek a hazai művészeti életben, és felfedezhetjük a különböző generációkat is. Látható például, hogy az elmúlt években a hatvanas-hetvenes évek generációja hihetetlen nemzetközi sikert futott be. Ez azonban nem csak a művészekről, rólunk is szól, akik részt vettünk ebben a folyamatban, azzal a szándékkal, hogy megmutassuk őket a világnak, és a művészeti kánonban megfelelő helyre tegyük őket.

Egy világjárvány esetében milyen szerepe lehet a hálózatoknak?

A kiállítást tavaly decemberben kezdtük tervezni, amikor a vírushelyzet még távol volt tőlünk; ez azóta nagyon megváltozott, így két termet szentelünk a kérdésnek. Az egyik teremben a labor emberi mozgáshoz kapcsolódó, tíz évvel ezelőtt készített kutatásait mutatjuk be: a mobiltelefonokat vizsgálva jósoltuk meg, hogyan terjedhet egy egyszerű, ám a jelenlegihez nagyon is hasonlítható vírus. Az a vizuális nyelvezet, amelyet tíz évvel ezelőtt létrehoztunk, visszaköszön manapság a sajtóban és a tudományos világban, amint a covidot próbáljuk leírni. És azokat az eszközöket használjuk az intézetben most is, amelyeket ezeknek az ábráknak a létrehozására használtak: megjósolják a vírus terjedését, majd eszközt építenek a megfékezésére. A bostoni intézetem már tíz éve azzal foglalkozik, hogy a vírusok terjedését megjósolja, pillanatnyilag is a Fehér Ház tanácsadói közt van; a kollégáim adják a jóslásokat nekik, s bár nem feltétlenül hallgatják meg, az adatok a kezükben vannak. A hálózatalapú eszköztárat lehet és kell használni arra, hogy megértsük, mi a következménye a maszkhasználatnak, az iskolák, vagy szórakozóhelyek bezárásának. Ezek az eszközök elkerülhetetlenek. Egy másik teremben látható továbbá az a munkasorozat, amely azt írja le, mivel foglalkoztam én a járvány alatt: az általam vezetett kutatócsoporttal megpróbáltuk megjósolni, illetve tesztelni, mely létező orvosságok tudnák gyógyítani a betegeket. Találtunk néhány tucat orvosságot, amelyekből huszonhét hálózati modellje a kiállításban is megjelenik.

Az álhírek is teret kapnak a tárlaton.

Az álhírek terjedése kimondottan hálózati kérdés: az úgynevezett szociális hálók digitalizálódása során jelentek meg. Az egyik teremben feldolgoztuk az első jól dokumentált álhírt, a „pizzagate” botrányt, amely a Twitteren keresztül terjedt a 2016-os elnökválasztáskor. A jelenség kimondottan a Facebook-hoz és a Twitter-hez köthető, azelőtt kis mértékben volt ilyen, mivel nem volt eszköz a gyors terjedésére; ugyanakkor a megállításához is hálózati eszközökre van szükség. Nem meglepő, hogy ezt a két közösségi média felületet veszik mikroszkóp alá a különböző kormányok is, őket hibáztatva azért, hogy ilyen nagy súllyal bírnak az álhírek.

Mi történne, ha valamilyen formában lebontanánk ezeket a hálózatokat?

Megszűnnének, hasonlóan a tavaszi helyzethez: amikor nem találkoztunk egymással lényegében lebontottuk a kontaktus hálót, és abban a pillanatban megszűnt a vírus terjedése. Ugyanez a helyzet a közösségi médiával is, amint megszűnne, az álhírek sem terjedhetnének. De éppúgy, ahogy fenntarthatatlan az az állapot, hogy ne találkozzunk egymással, az sem járható út, hogy ezeket a hálókat lebontsuk, inkább tudatosan szabályozni kell őket.

Említette az esztétikai vonatkozást: hogy kerül a téma egy kortárs művészeti múzeumba?

Amit itt látunk, az egy huszonöt éves folyamat eredménye, melyet részben az motivált, hogy kifejlesszük azt a vizuális nyelvezetet, melyen keresztül a hálózatok láthatóvá válnak. Azért is készültek, hogy jobban megértsük a hálókat; a tanulmányozásukhoz látnunk kellett őket. Az, hogy történetesen van mögöttük esztétikai szépség, valamilyen módon másodlagos. És az, hogy mi az esztétikai szépség függ attól is, ki hogyan néz rá. Ám a kiállítás célja főként az, hogy megmutassa azt a belső világot, amivel nap mint nap találkozunk a laboron belül.

Közelebb hozhatja a tárlat a tudomány világát a közönséghez?

Bízom benne. Sokan olvasták a könyveimet, de nem értették, hogy mindazt, amiről írtam, én láttam is. Most végre megoszthatjuk a közönséggel azt, amit látunk, amikor hálózatokról beszélünk, és mi a valódi összetettsége ezeknek a természetben és társadalomban egyaránt megjelenő rendszereknek. Olyan ez, mint amikor kinyitjuk az autó motorháztetőjét, és meglátjuk az alkatrészeket vagy a motor működését.