A Covid-19 teljesen átrendezte a filmipart és művészetet, de önt ez sem állította meg, hogy eljöjjön Zürich-be, hogy személyesen mutassa be Julien Temple Crock of Gold című dokumentumfilmet, melynek a producere és szereplője is egyben.
Már az is szürreális érzés, hogy bemutathatok egy olyan filmet, mely egy olyan emberről készült, akit nagyon hosszú ideje szeretek. Sőt, tisztelek. Számomra Shane MacGowan a XX. század legnagyobb költője, nem vitás, hogy különleges szerepet tölt be a zenetörténetben is. Amikor harminc évvel ezelőtt először találkoztam vele, nemcsak én, hanem mindenki biztos volt abban, hogy egy hét múlva halott lesz. Kemény fickó, hiszen a mai napig életben van. Most meg már én nézek ki úgy, mintha kétezer éves lennék!... Az, hogy a róla készült filmet személyesen kísértem el, nem volt kérdés! Nincs az a vészhelyzet, ami miatt egy ilyen lélekemelő eseményt kihagytam volna. Különösen, hogy a filmre a közönség és szakma is nagyon jól reagál.
Hol és mikor találkoztak Shane-nel?
Shane művészetében az a lenyűgöző, hogy minden egyes dala önmagában felér egy forradalommal. Rajongója voltam az első perctől fogva. A találkozást Shane feleségének köszönhetem, Victoria Mary Clarke-nak, aki elvitt a stúdiójába, ami konkrétan egy kocsmában volt – hol máshol? Shane bal kezében egy gitár volt, a jobban egy korsó sör. Bemutatkoztam neki, mire egy furcsa hörgés volt a válasz. Kellett néhány nap, mire desifríroztam az ő saját akcentusát és előtűnt az ő hiperérzékeny, kedves és támogató lelke. Nem tudok másképpen fogalmazni: ő egy két lábon járó dobogó szív, aki Baudelaire és Joyce képességeivel rendelkezik. A tény azonban, hogy hatéves korától alkohol-, mindenféle drog- és bódítószerfüggő, sokkal erősebben ég, mint a legtöbb alkotó ember. Egyszerre lenyűgöző és tragikus.
Azt olvastam, MacGowan kifejezetten utálja, ha költőnek nevezik.
Így van. Nem tartja magát méltónak a kifejezéshez, pedig ő azon kevesek egyike, akik a szavakból képesek csodál alkotni. Ez művészet. Én, például semmi és senki vagyok hozzá képest. Egy színész: afféle előadó. Amit én csinálok, annak semmi köze a művészethez. Ha játszottam jó filmben, az nem miattam volt jó. Lehet valaki bármekkora filmcsillag, hamar elfelejtik. Shane zenéje és dalszövegei generációs hatással lesznek.
Igaz, hogy besegített a kelta punkot játszó The Pogues albumaiba?
Igaz: az írták rá a borítóra a nevem mellé kreditként, hogy „furcsa gitárzajok”. Persze megértem, mert egyik este leöntöttem borral a keverőpultot és tíz napig ezért nem tudtunk felvenni semmit.
1994-ben videóklipet is rendezett a Shane-nek a That Woman's Got Me Drinking című dalhoz, amikor szólópályára lépett.
Úgy emlékszem, New Yorkban voltam. Olyan péntekszerű hangulat ugrik be, este. Megcsörrent a telefon, Shane volt az, nem kicsit spiccesen. Megkérdezte, mit csinálok a hétvégén és miután azt válaszoltam, hogy semmit, közölte, szerepelni fogok a klipjében. Meg még is kellene rendeznem. Jó, mikorra fejezzem be? – kérdeztem vissza. Hétfőre kell! – válaszolta. Az volt a koncepcióm, hogy Shane olyan jól nézzen ki, mint soha, én meg nagy örömmel játszottam el az „elázott” lúzert.
Nehéz volt rábeszélni Shane MacGowant, hogy kamera elé álljon és őszintén valljon magáról?
Shane-t mindenre nehéz rábeszélni, kivéve talán, ha egy pohár italtól van szó. Ez csak úgy működött, hogy ismerősök, barátok beszéltek vele. Amit a filmben lát, azok valódi beszélgetések, nem interjúk.
Mi baja az interjúkkal?
Ezekben a helyzetekben olyan ember kérdez, akit baromira nem érdekelek. Az újságíró kérdez, mert ez a munkája, én meg válaszolok. Tartunk egymástól: ön is tart tőlem, én is félek magától.
Talán azért érez így, mert „megközelíthetetlen” filmcsillag? Miközben azt csinálja, amit akar. Most például egy dokumentumfilmet.
Nézze, én elsősorban egy olyan fickó vagyok, aki tizenkét éves kora óta zenésznek gondolja magát. Tizenöt éves koromban már rendszeresen felléptem, így kirúgtak a suliból. Ezek után volt mindenféle munkám. Ilyennek tekintettem a filmekben szereplést. Nem az én ötletem volt. Nem is akartam színész lenni, nem is tanultam ezt a szakmát. Lélekben mindig is megmaradtam zenésznek. Aztán ahogy haladt az idő, noha nem izgatott soha, de mégiscsak egyre több filmben játszottam és tudomásul kellett vennem, hogy a zenélés csak hobbi lesz az életemben. De ha már színész lettem végül, akkor úgy döntöttem, punkrock színész leszek.
Csak azt vállalta el idővel, amihez kedve volt?
Vagy inkább, ami belefért a megálmodott célnak, melyet kitűztem magamnak. Sosem gondoltam azt, hogy én egy klasszikus hollywoodi hősalkat volnék, nem is valók nekem a mainstream karakterek. A nyolcvanas években még szerepeltem tévésorozatokban, de nem akartam a poszterfiú lenni. A nagy váltás a Cry-Baby és az Ollókezű Edward volt. Ezek után a stúdiók már értették, hogy nem lehet engem bármilyen butaságra rávenni. Én boldog voltam, az ügynököm kevésbé.
Olykor becsúsztak kevésbé kultikus produkciók is.
Néha jó, ha sarokba szorul az ember. Marlon Brando kérdezte tőlem egyszer: hány filmet forgatok évente. Kettőt vagy hármat – válaszoltam. „Az túl sok! Nincs ennyi arcunk!” – mondta gondterhelten. Igaza van, de úgy érzem, nekem még van arcom bőven. Az emberi viselkedés kutatásának szenvedélye hajt.
Ön azon utolsó szupersztárok egyike, aki még a stúdióknak is diktálhat.
Ez azért eléggé sarkos megfogalmazás. Én azt mondom: megtehetem, hogy kritizáljam a rendszert. Rengeteg jó forgatókönyv van, melyekből sosem lesz film. Pusztán azért, mert a stúdiók diktálnak, megmondják, hogy mit akarnak viszontlátni azelőtt, hogy egyetlen képkocka leforgott volna. Mondjuk ki: a Hollywoodban készülő filmek kilencvenöt százaléka feleslegesen készül el. Túlélnénk nélkülük.
Ilyen hozzáállással csoda, hogy ön is bekerült egy franchise-ba: A Karib-tenger kalózai szériába.
Eleinte csak egyetlen filmről volt szó. A Disney rettegett tőlem, mindenbe beleszóltak. Azt mondták, úgy beszélek Jack Sparrow kapitányként, hogy senki sem fogja érteni, mit mondok. Nyakamra járt mindenféle executive producer. Provokáltak. Azt kérdezték, hogy én vagyok-e részeg, vagy csak a karakter? Vagy a kéztartás, amit kitaláltam, azt jelenti, hogy melegnek ábrázolom a karaktert? Erre úgy reagáltam: „De hát minden karakter, akiket korábban játszottam, melegek.” Mondtam nekik, vagy bíznak bennem, vagy rúgjanak ki. Persze így, vagy úgy, de fizessenek ki. Rettegtek attól, hogy jól végzem a munkámat, ez pedig nekem plusz energiát ad. De ez nem csak a Disney-nél van így, minden olyan produkciónál, melyet stúdió finanszíroz. Ha valaki azt kérte tőlem, hogy fogjam vissza magam, mindig ráraktam egy lapáttal.
Van kedvenc példája?
Hogyne. Amikor Willy Wonkát alakítottam a Charlie és a csokigyárban. Amikor megkérdezték a producerek tőlem, mi alapján affektálok beszéd közben, elmondtam nekik, hogy elképzeltem, milyen lehet George W. Bush totál befüvezve.
