Az átállás három sarokköve

Minimális nyerési esélyeit vizsgálva sokfajta győzelmi forgatókönyvet kell hogy elképzeljen magának az aktuális ellenzék. Realistákat és fantasztikusakat. A nem legszebb, de legrealistább változatnak valószínűleg köze lesz majd a miniszterelnök fizikai és kommunikációs mozgástere kényszerű lelassulásához, bomlásához. Nehezen tudnám elképzelni, hogy Orbán “jó karban van és marad”, a mostani Fidesz-választók minősített többsége a következő időszakban mégis egyszerűen megunja, és elfordul tőle.

Persze el lehetne azt is képzelni, hogy Orbán úgy összezavarja a képet, hogy az eddigi törzsközönsége alapcsoportjai már nem értik őt, és a politikai tehetsége ellenére a Fidesz-vezetés valamekkora csoportjainak le kell őt adni a politikai ruhatárban. De egy ilyen esetben mi történne a politikai elitben? Utcai lázadásra vagy ellenzéki tömegek hisztériájára nem számítanék, de a rendszer ropogása jól hallható lenne. Különösen, ha valakik közben megadnák magukat. Gondolom, ez a mai Fidesz elit maximum egyharmada lehetne, onnan, ahol pillanatnyilag már nincsenek nagyon sokan a törzsgárdából. Meglehet, létezik egy Orbán-számtan, amely nem tűr meg a szárnyakon nagyon sok új vezetőt, mert akkor nem lehetne könnyen ellenőrizni az új fiúkat. De még így is kialakulhatnak olyan új szárnyak - esetleg bizonyos megyékben -, amely alakulatok leválaszthatóak, mert nekik még nincsenek új hűségeik vagy új kockázataik.

Egyharmad átállónál a rendszer már összeomolhat, vagy alapvetően megújulhat. Itt nagyjából három lehetőség, viszonylag elkülönülő kép rajzolódhat ki. 1. Leválik az a bizonyos egyharmad és eltűnik, kilép a rendszerből. 2. Az átállókat befogadják a hagyományos, létező ellenzékben. Adnak nekik állásokat és pozíciókat. 3. Nincs belső polgárháború ebben a fázisban a változó pozíciók között. Esetleg a fontos csoportok belenyugodtak a változó helyzetekbe, módosuló frontmozgásokba. De közben összecsapnak a hibrid frontok, vagy egyes hibrid állások elolvadhatnak.

Három nagy frontvonal megvitatásáról lehet módszertanilag is szó.

Először is tisztázni kell, milyen technikai mozgási lehetőségeket cserél ki - mert az a legegyszerűbb - az ellenzék s a kormányoldal. Ebben a cserében mennyi gazdasági pozícióról kell a kormányzati pártelitnek lemondania? Mennyire kell majd ott egymásnak feszülniük a gazdasági szárnyaknak? Itt a gyakorlatban nyilvánvalóan a bank(ár)szárny és a járműipari szárny lenne a két leginkább egymásnak feszülő, de a Fidesz-elitben legalább ennyire felértékelődhetnek az agráriusok.

A magyar konzervatívoknak mindig voltak hagyományosan erős agrárcsoportjaik. Ezeket a gazdaságpolitikából az utolsó 15 évben (bár tulajdonképpen már az államszocialista időktől kezdve) keményen kiszorították azzal, hogy az agrárgazdaság korábbi pozíciói az országban megszűntek. Lehet, hogy tisztán gazdaságilag ezt így is fel lehetett fogni, de az agrártársadalom gazdasági játékai függetlenek az agrár elitek politikai mozgásterétől. Addig, amíg a magyar agrárkonzervativizmus menteni akarja eurokapcsolatait a gabonatermelésen keresztül, addig miért zárnánk ki, hogy újrarendeződhet egy modernista nyugati agrárpiac, ahová - ha nem is egyedül - mi hozzuk be a sajátos agrár-vendégmunkás rétegeket. Végülis a magyarok itt csinálhatnak üzletet: vállaljuk a még keletibb vendégmunkásokat, mert alkalmazásuk közben a nyugati agrár-betakarítást legalább részben vállalkozásként felvállaljuk, és ennek később meglesz a politikai képviseltsége is. Ebben érdekelt lehet mind a kormány, mind az ellenzéki oldal.

Mindezen túl a legkülönfélébb ágazatokban lehet egy németbarát és a német ágazatoktól viszonylag független metszete is a magyar politikai képviseleteknek. Akár létezhet egy németbarát és egy kevésbé németbarát Fidesz szárny is. S a pőre gazdasági metszetektől függetlenül és tőlük függően mindezt tovább fogja metszeni a nagy német kormánypártokhoz közeli és azok politikai filozófiáitól távolabbi világ: nem leegyszerűsítve a bajor és az észak-német szocdem irányzatok között lehet majd választani. Sőt a német csoportoknak lesznek cserekapcsolataik Ázsiában és Latin-Amerikában is, tehát már a német-nem német metszetben is kialakulhat egy egymással szembe kerülő kis klaszter. Márpedig ezek a különbségek felerősíthetik a különböző Fidesz szárnyak közötti eltéréseket is.

A különbséget felerősíthetik a kultúrpolitikai eltérések is. Különböző formákban itthon eltérnek egymástól az áttelepült és a hagyományos konzervatív kultúrpolitikától távolabbi terepen sokkal erőszakosabb, sőt durvább kultúrpolitikai játékosok (egyfelől az erdélyi fiatal irodalmárok az Előretolt Helyőrségtől), és vidéki színházigazgatók és a Vidnyánszky csapat. Az erdélyi új fiúkat a mérsékelt nemzetiek soha nem nevezték “nagy tehetségeknek”, és gondolom, nem olyan sok idő múlva véres belső küzdelemben a minőségi magyar hagyomány ki fogja szorítani, sőt le fogja mészárolni őket. De ehhez erősödnie kell; és ha kell, használni fogja a hazai mérsékelt jobboldali csapatokat is.

A másik kultúrpolitikai színpadon Vidnyánszky a “helyőrséges” irodalmárfiúkhoz képest sokkal nagyobb formátum. Aki vele küzd, más minőséggel száll szembe. A színházi metszetekben fundamentális a gyűlölködés, úgyhogy ma ott nincs kivel kiegyezni, sajnos Vidnyánszkyval sem lehet, de mindentől függetlenül egy nagyformátumú színházi tehetséget nem lehetne tehetsége mentén simán kiforgatni, vagy a határon túlra fizikailag elüldözni, még ha a pesti színházi világban most erről sokan álmodoznak is. És közben ifj. Vidnyánszky beállításán, integrálásán keresztül, azt hiszem, lassan eljutunk valamiféle furcsa kiegyezéséig is.

Közben a harmadik probléma itt az újságírás/politika lehet. Hiszen még mindig nem tudjuk eldönteni, a politikai oldalaknak van-e sajtójuk, vagy ellenkezőleg a sajtónak vannak politikai segédcsapatai, ilyen-amolyan oldalai. Itthon létezik radikális ellenzéki sajtó, amely úgy gondolja, övé a média és övé a közönség is. Persze a közönsége nem terjed túl messzire (mondhatni, ott vannak a határai, ahol évekkel ezelőtt voltak), de ettől a játéka még biztonsági lehet. Nem nő a publikum, de a lapeladás szinte állandó - és ez eredmény a mai lappiacon.

Bennünket azonban elsősorban itt az érdekel, hogy egyoldalú, “túldiktáló” lapokkal nem lehet a két oldalnak: az egyébként akár kényszerből kiegyezni kész kormányoldalnak és az engedékenyebb ellenzéknek megegyeznie. A politikai elitek még valahogy meg tudnak egyezni, a magát önállóbbnak hívő radikális sajtó (rádió) azonban nem, az állandóan “túlnyeri” magát. De mert a laptulajdonosok és a közönség hosszabb távon szeretnének megegyezni - egyébként nem terjeszkedhetnek -, a mi sajtómodellünk akár a szuperkemény médiafogyasztóival együtt, aki erre nem vállalkozik, tönkremegy. Hacsak nem tud a politika piacán, saját újságíróitól függetlenül kiegyezni.