Családi retró

Apa mesél. A hatvanas évek. A vidám hatvanas évek. Vagy csak azért volt vidám, mert fiatalok voltak? Másképp nézték a világot, és a világ is más volt. De hát minden világ más. Mi volt abban a különleges? Események voltak. Minden, ami ma semmiségnek látszik, az esemény volt.

El sem tudom képzelni, mondja, hogy egy bútorvásárlás micsoda kaland volt. Nagy üzlet a Lenin körúton, „Bútoráruház”, állami, mert akkor majdnem minden állami volt, soha nem találták anyámmal, amit kerestek, barna komód sajnos nincs, felelte az eladó szomorkásan, mert akkoriban apa szerint minden eladó szomorkás volt, mert nem tudtak rendes dolgokat eladni és minden vevő is szomorkás volt, mert nem tudtak rendes dolgokat vásárolni, otthon a komód egyik lábát már csak egy fél tégla helyettesítette, kellett volna még egy szék is, meg egy ágyneműtartó, ha lehet, Varia, sajnos az sincs, az endéká most nem szállít.

És az autóvásárlás, legyint apa, az sem ment egyszerűen, három évet kellett várni egy Trabantra vagy egy Wartburgra, az volt a csúcs, a Wartburg, vagy ahogy akkor hívták, a gyorsulása és a kinézete miatt: Lompos Varangy. Három évet, bizony, mondja apa, és amikor megkaptad az értesítést az állami vállalattól, akkor aztán az egész család ment Csepelre, ott volt az Átvételi Telep, minden ember mennyországa, mi is úgy léptünk be oda, mint valami szentélybe. És akkor átvehettük az új autót, minden családtag fényképezkedett vele, mindenki megfoghatta a slusszkulcsot, aztán kirándultunk Visegrádra, micsoda nagy dolog volt. Akkoriban kaptak telefont, először a ház lakói közül, vonalas telefont, amiben nem mindig volt vonal, te már, mondja apa, nem is tudod, mi az, még nem is éltél. „Van vonal”, kiáltott fel boldogan, meséli, amikor meghallotta a búgó hangot a kagylóban, és akkor lehetett tárcsázni. De nem társalogtunk meg szia-hogy-vagyoztunk, a telefon nem szórakozás volt, mint manapság, hanem elsősegély-vonal. Naponta felhívtuk nagymamát, hogy él-e még, később Bözsikét Hajdúmiklóson, hogy ő is él-e még, anyád telefonált az orvosnak, ha valaki beteg volt, ennyit beszéltünk.

Akkoriban vettük meg az első televíziónkat, az volt csak a nagy esemény, apának csillog a szeme. Szobaantenna szerelés. Vilmos bácsi, a család ezermestere felállt az asztalra, kihúzta a drótokat a szoba két felső sarkába, mi pedig ott rágtuk a körmünket a képernyő előtt, „most jó”, kiáltottunk fel egyszerre, amikor a hangyaboly után megjelent Takács Marika mosolygós arca, Vilmos bácsi pedig csak állt dermedten az asztalon, amikor pedig lemászott, visszajött a hangyaboly, nevet apa.

És tudod te, mi volt a maszek? Például Lajos, a fodrász, itt, a sarkon. Olyan autója volt, amilyen senkinek. Pözsó Kabrió. És a nők buktak rá! Egy ficsúr volt. Tudott élni. De Gagarin is járt Budapesten, Gagarin, űrhajós, hét betű, így szerepelne a keresztrejtvényben, ha még fejtenétek keresztrejtvényt, de manapság ezeknek a dolgoknak nincs jelentőségük. A korok és a nevek eltűnnek azon a hosszú és kanyargós úton, amit történelemnek neveznek.