Örökbe fogadni nehéz. Akár öt-hat évig is tart a várakozás, vizsgálják a pszichológiai alkalmasságot, a lakáskörülményeket, az anyagiakat (nagyon helyesen, hiszen nem a szülőnek keresnek gyereket, hanem a gyereknek megfelelő környezetet). Másfelől viszont örökbe fogadni könnyű, mert végül mégiscsak a szülő választ. És aki úgy dönt, hogy nem fehér bőrű, kék szemű, nulla napos egészséges csecsemőt szeretne, hanem nagyobbacska, roma származású, valamilyen krónikus betegséggel küzdő vagy sérült gyereket, annál a várakozás néhány hónapra rövidül. Mivel azonban az utóbbi preferenciákkal rendelkező örökbefogadók kevesen vannak, Magyarországon európai összehasonlításban is kiemelkedően sok gyerek nő fel árvaházban, ennek összes következményével.
A gyerekeket a majdani szülők rendezik sorba, a szülőket pedig az állam. A rangsor elején vannak a hagyományos házasságban élő fiatal párok – ők választhatnak először –, a középtől kissé lemaradva az élettársak, a legvégén pedig a melegek, akik forma szerint szingliként jelentkeznek. Nem arról van szó, hogy az egyedülálló férfi/nő vagy a meleg pár elviszi a „rendes” házaspárok elől a jóravaló magyar csemetéket, hanem arról, hogy ők, mire rájuk kerül a sor, már csak abból válogathatnak, ami a többieknek nem kellett. Körülírhatjuk sokféleképp, de ez az igazság: a hátrébb rangsorolt alanyok igen gyakran olyan gyerekeknek adják meg a családban felnövekedés lehetőségét, akiknek rajtuk kívül senki nem adna esélyt.
Most a mi kormányunk egy lopakodó jogszabálymódosítással (a vonatkozó rendeletben a „személy” szót „házaspárra” cserélik) a sor legelején állókon kívül az összes gyermekre váró pár és megszámlálhatatlan gyermek életét keseríti meg és teszi tönkre. Akkor egyébként, amikor amúgy az örökbefogadások megkönnyítése a deklarált államcél, aminek érdekében még a kötelező felkészítő tanfolyamot is eltörlik.
Mindezt természetesen a keresztény szeretet nevében. De ha létezik pokol, ott alighanem külön részleget fognak nekik nyitni ezért.