Hogy miért a nemzeti kártya a jobboldal Jolly Jokere?
1. A jobboldali politika felerősödését, ma is hatékonyan működő eszmei katalizátorát az első világháború utáni Európa új országhatárainak igazságtalansága teremtette meg. Ahogyan egy súlyos betegségről sem lehet elterelni a figyelmet, ez a trauma sem gyógyult be azzal, hogy a „szocialista” korszakban megkövetelt internacionalizmus nem engedte a felszínre a nemzeti fájdalom gondolatait sem – azok ott éltek és élnek a magyar társadalom minden rétegében. A rendszerváltást követő szabadabb légkörben különféle formákban a felszínre kerülhettek és máig a politikai ideológiák egyik legfontosabb elemeként hatnak.
2. A rendszerváltás első évtizedében a demokratikus és jólétben élő Európai Unióhoz való csatlakozás reménye és az ahhoz kapcsolódó illúziók még általánosan elterjedtek voltak, azokat minden parlamenti párt is osztotta, bár a fejlődés útjait másképpen ítélték meg. Az előző kormányzat idején kirobbant pénzügyi világválság szétfoszlatta ezeket az illúziókat, leértékelte a magyar gazdaságot, milliók kerültek korábban elképzelhetetlen szegénységbe. Világossá vált, hogy az uniós tagság nem teremt automatikusan gazdasági felemelkedést, és az újraszerveződő európai gazdasági térben csak komoly strukturális átalakításokkal lehet a sikeres országok közé kerülni. A baloldali-liberális kormányzat belső ellentétei és az ellenzék példátlan populista akciói azonban lehetetlenné tették a megalapozott modernizációs lépéseket. Az akkor ellenzéki Fidesz nemcsak azzal vonzott magához tömegeket, hogy minden társadalmi csoportnak ígéretet tett a biztonság és a jólét azonnali megteremtésére. Politikájának meghatározó eleme volt és máig az a nemzeti érdekek védelme, ha nincs igazi ellenfél, akkor az aktuálisan kreált veszélyekkel szemben.
3. Kétségtelen, hogy a végletekig központosított hatalom hosszú időre képessé vált a látszat fenntartására. Ebben nagy szerepet játszik, hogy az élet minden területén és a határon túl élő magyarság körében is kiépítették hatalmi pozícióikat, az oktatásügytől a gazdasági fejlesztésekig. Lehetővé vált a demokrácia intézményrendszerének kiüresítése, a gazdasági háttér hatalmi pozícióinak kisajátítása, a média propaganda eszközzé alakítása, a felsőoktatás, a tudományos és most a művészeti élet döntő pozícióinak a megszerzése. Ezek felhasználásával az egész ország működését sikerült ellenőrzés alá vonni, és olyan érdek-hálózatokba szervezni az országot, amelyeket az érdek és a megfelelés kényszere szilárdan összetart. Létrejött az „új elit”, a nagy nemzetközi monopóliumok és az egykori uralkodó osztály újra hatalomhoz jutott csoportjai közötti érdekszövetség is.
4. Hogy a Fideszt itthon és külföldön is sokan sikeresnek tekintik, annak fő oka, hogy mindezek hatásaként sikerült olyan világképet kialakítani és meggyökereztetni a magyar társadalom jelentős részében, hogy sokan a sugallt hamis világképet tartják valóságosnak, benne a magyarság ezernyi külső és belső ellenségével. Az így kialakított veszélytudat aztán valóságos tényezőként hat – úgy manipulálható, ahogyan tetszik. Ma ez a hamis valóságkép európai dimenziót is kapott, ez is felerősíti a hatását. Ha a valóság mégis felsejlik a díszletek mögül, akkor még mindig ott van az illúzió a jó vezérről, aki mára már a csalhatatlan géniuszok közé emelkedett.
5. Az ellenzéknek meg kell szabadulnia az illúzióitól. Illúziók foglyává vált, amikor a demokrácia és a piacgazdaság bevezetésétől remélte egy jobb Magyarország létrejöttét. A bukásával fizette meg illúziói árát és addig nem is lesz hatalmon, amíg csak végtelenül leegyszerűsített szociális ígéretekkel és a kialakult rendszer átalakításával próbálkozik. A mostani rendszerben csalódott emberek többsége ma már egy új rendszert akar. Olyat, amelyik esélyt teremt mindenkinek, visszaveszi a korlátlan hatalmat az államtól, és nemcsak visszaállítja a demokráciát, de a közösségekre épülő új demokratikus rendszert is teremt. Ehhez azonban új emberek kellenek, mert az elmúlt évtized sárdobálásában szinte minden résztvevő hitelét veszítette, még ha nem is ezt érdemelte volna. Az is nyilvánvaló, hogy nem elég az értelmes új program, hanem kell valaki, aki azt személyében is reprezentálja, azaz egy karizmatikus vezető. Ebben a légkörben azonban nehezen nőhetnek fel ilyenek, azaz csak lassan érhetnek be még az elkerülhetetlen változások.
6. A kelet-európai társadalmak jellemzője, hogy belső energiáik nem elegendőek egy totális berendezkedés megváltoztatására. A mindent behálózó, familiáris jellegű érdekhálózatok haszonélvezőinek több százezres tábora mellett a kiszolgáltatottság, félelem, a tudatlanság, a közöny és az ideológiai agymosás akár évtizedeken át is képes fenntartani egy totális rendszert. Bár a jelenlegi rendszer egy vezér köré szerveződött, mégsem bukik meg annak távozásával, mert sokkal erősebb érdekkapcsolatok (és egymás bűneinek ismerete!) tartják össze annak haszonélvezőit. A változások lehetőségét elsősorban a hatalomban lévő csoportokon belüli érdekviszonyok radikális átalakulása teremti meg, de kellenek hozzá a külső környezet ösztönzései is, ahogyan az például az 1989-es rendszerváltás idején is volt. A parlamenti ellenzék befolyása és a kormányzaton belüli érdekkülönbségek mindaddig nem lesznek elegendőek a rendszer megváltoztatására, amíg a támogatók ellátásához lesz elég pénz. A külső körülmények változása már napirenden van, hiszen a világ egy eddig nem tapasztalt káosz felé halad, amelyet az eddig kialakult módszerekkel már nem lehet hatékonyan kezelni. A kérdés az, hogy hogyan jut ki a kapitalizmus ebből a helyzetből. Nagyon valószínű, hogy nem a nemzetállamok jelentik a megoldást, hanem egy világhatalmi központ formálódik, amely új világrendet hoz létre az emberi társadalom (és a kapitalizmus) megmentésére. Egy ilyen rendszerhez képest az Európai Unió integrációs kívánalmai rendkívül szerények, és az „emberarcú kapitalizmus” jobb alternatíva lenne számunkra, mint a napi politikai érdekektől vezérelt, irányíthatatlanná vált sodródás.