Előfizetés

A tiltakozás határai

Földes György, az otthonából – az elődeit is beleszámítva – hetven év után kikényszerülő Politikatörténeti Intézet ügyvezető igazgatója a minap a Népszavának adott interjújában arról beszélt, hogy voltak ugyan aláírásgyűjtések, csatlakoztak ugyan ezekhez tekintélyes személyiségek, de az intézet sorsa mégsem verte ki a biztosítékot az értelmiség körében, s a jogállam védelmezői sem szólaltak meg, amikor az intézet javára kellett volna védeni a jogállamot. Ezt a keserű megjegyzést egészében nem kell magamra vennem, mert én már hat évvel ezelőtt is megírtam a Népszabadságban, hogy „A PTI tiltakozása a fojtogatása ellen abszolút jogos. Van okunk aggódni és kiállni a PTI-ért.” Részben azonban mégiscsak érintettnek kell éreznem magam, miután ugyanebben a cikkben az intézet álláspontjával szemben foglaltam állást egy olyan ügyben, amelyben az intézet szerint jogállami elvek sérültek, szerintem meg nem. A demokrácia, a pluralizmus, a szellemi szabadság és intellektuális minőség védelme nem esik egybe a jogállaméval. Ebből a célból sokszor lehet, sokszor nem lehet jogállami elvekre hivatkozni. A jogállam védelme éppen azt követeli meg, hogy ezeket az eseteket szétválasszuk. Én a PTI-ben mindig otthon éreztem magam. A kutatásaimban példásan támogattak. Szívesen jártam oda könyvbemutatókra, konferenciákra, filmvetítésekre, megbeszélésekre; örültem, ha hívtak előadni, vitatkozni. Az Intézet folyóirata, a Múltunk, kiadója, a Napvilág is becses a számomra. A PTI világnézeti irányultsága meglehetősen eltér az enyémtől, de ettől még ez a hely fontos nekem. Ha rajtam múlna, ott maradna, ahol van. De hogy ott maradhat-e, nem jogállami kérdés, ebben nincs is vita. Több mint harminc éve mindenféle kormányban felmerült a gondolat, hogy Hauszmann Alajos Igazságügyi Palotáját más célokra kellene használni. A Németh-kormány, az Antall-kormány, a Medgyessy-kormány is így gondolta. Ha a PTI használati jogát az általa elfoglalt épületrészre elismerték volna, nem is lett volna gond annak megváltásából megfelelő helyet biztosítani az intézetnek. Ám ezt a használati jogot a bíróság a sokadik fordulóban nem ismerte el. Én ezt jogállami alapon helyteleníteni nem tudom. A pártállami diktatúra azért volt pártállami, mert az abszolutista párt volt az állam, miként egykor az abszolutista király. Azt tett a jogállami alapon kizárólag illegitimnek tekinthető, szabad választásokon meg nem méretett, semmire föl nem hatalmazott párt az állam épületeivel, amit akart. Így adhatott magának az állampárt bármely állami épületre kezelői jogot, ez a jog szállt át az MSZP-re, és ezzel élve jegyezte be a párt a saját intézetének, a Párttörténeti Intézetnek a javára a használati jogot a Kossuth téri épületrészre, amelyet azután megörökölt az MSZP által 1990 őszén a Párttörténeti jogutódjaként létrehozott Politikatörténeti Intézet, amely azóta levált a pártról. Egyes jogászi vélemények szerint ez a bejegyzés már az 1987-es földtörvény szerint sem volt jogszerű. De ha az lett volna is, egyértelmű, hogy a PTI használati joga nem jogállami körülmények között keletkezett, az a pártállami viszonyok öröksége. A Párttörténeti Intézet munkatársai (köztük az 1977 óta ott dolgozó Földes György) a pártállami időkben soha nem tiltakoztak, amikor a forradalmat forradalomként tárgyaló kollégáik (például az 1956-os Intézet alapítói) kutatásaik és kutatási eredményeik publikálása során olyan elemi akadályokba ütköztek, amilyeneket ők a rendszerváltás után szerencsére nem ismerhettek. Ellenben a polgári demokrácia barátai egyszerre tiltakoztak az '56-os Intézet és a PTI állami támogatásának teljes vagy részleges megszüntetése ellen. Ez is helyénvaló tiltakozás volt, noha „csak” a pluralista demokrácia létérdekeire alapulhatott és nem jogállami elvekre, miután nincs olyan jogállami elv, miszerint független kutatóintézeteknek alanyi joguk lenne állami támogatásra (az állammal kötött megállapodás alapján ellátott közszolgálati feladataik finanszírozásán túl). Földes György a következőket állítja: „... a jogásztársadalom néma maradt akkor, amikor a 2012-es levéltári törvényben – a jogállami elvek megsértésével – kimondták: az 1944 és 1948 között működött politikai pártok, társadalmi szervezetek, szakszervezetek iratai a megszületésük pillanatától állami tulajdont képeztek. Józan ésszel is be lehet látni, hogy mennyire nonszensz. A Szociáldemokrata Párt iratai például hogyan képezhettek volna állami tulajdont 1945-ben? (...) A jogállam védelmezőitől egyetlen elítélő cikket sem olvashattunk erről a nevetségesen abszurd eljárásról.” Nos, én írtam erről a fent említett cikkemben, de éppenséggel azt, hogy az intézetnek ebben a tekintetben nincs igaza. A törvényben ez áll: „Az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és jogelődei, Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai, továbbá a Magyarok Világszövetsége és jogelőd szervezeteinek 1989 előtt keletkezett iratai az állam tulajdonát képezik. Az iratok őrzési helye az illetékes közlevéltár.” Tehát szó sincs arról, hogy minden párt iratai – pláne megszületésük pillanatától – állami tulajdont képeznének. Az állampárt és az állampárti szervezetek rendszerváltás előtti iratairól szól ez a paragrafus, márpedig a pártállamban minden állami szerv és intézmény az állampárt alárendeltségében működött, s ezt az állampárt nyíltan és elvként hirdette. Ezért az állampárt és az állampárti szervezetek iratait állami iratokként kell kezelni. Az egyetlen nem állampárti szervezet, amelyre az idézett passzus vonatkozik, a pártegyesítés előtti Szociáldemokrata Párt. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1990-ben igényelte is a Párttörténeti Intézettől iratai átadását, de ez nem történt meg. Kétlem, hogy lenne ma olyan párt, amelyet az 1948-ban megsemmisített MSZDP jogutódjának lehetne tekinteni, de ha van, akkor ezek a iratok azt illetik. Ha nincs, akkor az államot. Ki mást? Az intézet a többi felszámolt koalíciós párt, a Kisgazdapárt és a Parasztpárt iratait is birtokolta, és Sipos Levente osztályvezető az Intézet nevében már 1991-ben is úgy nyilatkozott A Világban, hogy ezeket az iratokat nem tekintik a sajátjuknak. Abban Földesnek igaza van, hogy efféle kérdéseket alkotmányban rendezni abszurd dolog, de az alkotmány szövege még szűkebb meghatározást tartalmaz, abba már az egyesítés előtti MSZDP sem érthető bele. A szétesett szovjet blokk legtöbb országában nem volt az állampártoknak olyan jogutódjuk, amely annak történeti kutatóintézetét továbbvitte volna. A kérdéses iratok ott már a rendszerváltás során állami tulajdonba kerültek, s ez így is van rendjén. A Politikatörténeti Intézetből úgy és azt kell védeni, ami s ahogy védhető és védendő. Közép-Európa legjelentősebb munkásmozgalmi könyvtárát, a kutatási, kutatásszervezői, rendezvényszervezői potenciált, a levéltári törvény által nem érintett iratanyagot, a folyóiratot, a kiadót. Jogi alapon az állami tulajdonnak minősülő iratok őrzésének, kezelésének ellenértékét, az elhagyandó épületrészen végzett értéknövelő beruházások ellenértékét lehet követelni. Politikai alapon pedig a demokrácia lételeméhez, a sokszínű szellemi élet fenntartásához szükséges, piaci alapon nem működtethető intézmények támogatását. Miként független színházakét és kiadókét, azonképpen a független és pótolhatatlan Politikatörténeti Intézetét. Amit politikai alapon lehet követelni, azt persze a szellemi élet lepusztításán munkálkodó rezsimtől hiába követeljük. Ahhoz sokak anyagi és erkölcsi támogatása kell, hogy a Politikatörténeti Intézet és sorstársai ezt a rezsimet túléljék.
Egyértelmű, hogy a Politikatörténeti Intézet használati joga nem jogállami körülmények között keletkezett, az a pártállami viszonyok öröksége. Úgy és azt kell belőle védeni, ami s ahogy védhető és védendő

A konyhafal adja a másikat

A párom felújítani akar. Célozgat rá hónapok óta: kellene már festeni,  a konyhára és a fürdőre is ráférne egy ráncfelvarrás. Már előre parázok, mekkora felfordulással jár, meddig tart majd a csatározás a szakikkal, és mibe kerül majd ez nekünk. De a szerencse most mellém szegődött, ugyanis a kormány megoldotta a problémámat. Előreláthatólag évekig nem lesz itt semmilyen lakásfelújítás, mert nem lesz az a pénz, ami elég lenne rá, vagy ha mégis, égen-földön nem találunk majd szabad szakembert. Mert hogy Novák Katalin most a lakáspiacra szabadulna rá, mondván, minden hatmilliós beruházásból ő mint család- és építésügyi miniszter, valamint a szobafestők Jeanne d’Arc-ja (esetleg Jean Claude van Damme-ja, nézőpont kérdése) kifizet hárommilliót. A közös zsebből persze. Ugye milyen jól hangzik? Biztos ez most a magyar családok legnagyobb gondja, hogy a WC-csészét miből cseréljék ki, és az aranyozást ki fizesse. Pedig válság van, immár bő fél éve, több százezer család megélhetése omlott össze az elbocsátások miatt, komplett ágazatok szűntek meg, bedőlt a turizmus, a vendéglátás egy része, az emberek nem járnak wellnessbe, moziba, színházba, étterembe, mert nincs miből, meg egyébként sem célszerű a jelenlegi, félrekezelt járványhelyzeteben. Nem, kedves Katalin, ők például majd akkor újítanak fel, amikor lesz újra állásuk, tisztességes jövedelmük, és tudnak erre spórolni. Addig túl akarnak élni, és nekik inkább ehhez kellene egy kis segítség, nem a budi rendbehozáshoz. Mondjuk a kormánytól nem várható el, hogy rendszerben gondolkodjon. Minek is? Jani, a festőnk viszont most még szívesen vállalná a festést jövő márciusra, de mondta, hogy ne hezitáljak sokat. Persze hívhatnánk azt a kóklert is, aki úgy szerelte be a zuhanykabin bűzelzáróját, hogy utána évekig folyt belőle a víz fürdőszobába, ezért vessenek rám két doboz csempét, de inkább Janiékkal csináltatnám a festést meg a ráncfelvarrást. András, aki építési vállalkozó ugyanakkor azt meséli, nem talál talicskázó embert napi nettó 15 ezer alatt, és persze vállalkozása sincs a segédmunkásnak, ezért neki még be is kell jelentenie. Mert a segédmunkás számára a kata csak egy csaj a szomszédból, és nem egy jól működő adózási forma. Szóval ez az egész covid meg a nyomában járó válság senkinek sem kellett. Mégis vannak kormányok, amelyek tudták, mit kell tenni: már márciusban döntöttek a mentőcsomagról, áprilisban pedig működésbe léptek a programok. A magyar kormány ezzel szemben még mindig ötletel: bevezetem a Kurzarbeitet, kivezetem a Kurzarbeitet. Adok Mészáros Lőrinc szállodáinak több tíz milliárdot, de senkinek sem adok több munkanélküli segélyt. Most meg jönnek a lakásfelújítással. Miből, kinek, és mibe kerül mindez nekünk? Ezekre a jogos kérdésekre persze nincs válasza a családminiszternek. Sem programja. Mert mindenki azzal foglalkozik, amihez nem ért: a külügyminiszter öntödét avat, a belügyminiszter egészségügyet reformál, a családügyi miniszter a burkolók védőszentjét játssza. Orbán Viktor meg a... Á, hagyjuk.

Reménysugár

Így győzetnek le végül a legyőzhetetlenek. Ezzel fejezi be szavait Manuel Delia máltai újságíró, Daphne Caruana Galizia meggyilkolásának következményeit elemezve. Az oknyomozó bloggert éppen három éve, 2017. október 16-án robbantották fel autójában, mint a maffiafilmekben. Csakhogy az maga volt a kegyetlen valóság. Azóta mások léptek az elhallgattatott örökébe, köztük az idézett szerző, és újabb leleplezéseket ígérnek az évfordulóra. A gyilkosok, felbujtóik és cinkosaik úgy gondolták, bármit megtehetnek büntetlenül. Röviddel a merénylet előtt fölényes választási győzelmet aratott a populista kormánypárt, szavazóit nem zavarta a botránysorozat, amit a magányos riporter tárt fel. Mindent átszőtt a korrupció, a nép beletörődött a hatalmasok pofátlan kapzsiságába. „A Málta lelkéért vívott csata elveszett”, írja Delia. Azután sokáig úgy tűnt, az immár véres mocskot is a szőnyeg alá söpörhetik. Elég, ha nem minden fillért lopnak el, ha az uniós pénzekből néha csurran-cseppen a bázisnak, amit „gazdasági csoda” néven lehet ünnepelni. A jobb sorsra érdemes szigetország zuhant a Transparency International listáján, az EU-ban már csak olyan hírhedten korrupt helyeket előz meg, mint Magyarország. A semmiből jött a fordulat. Novemberben kiderült, az állammal seftelő, politikusokkal haverkodó, milliomos kaszinókirály rendelhette meg a leszámolást. Borult a dominó, sorra buktak a romlott rendszer haszonélvezői. Gátlástalan, magabiztos fickók: miniszterek, kabinetfőnök, rendőrkapitány, főügyész. Muscat ex-miniszterelnöknek a napokban képviselői mandátumáról is le kellett mondania, és örülhet, ha megússza ennyivel. Ki hitte volna mindezt tavaly ilyenkor, a második évfordulón? Legföljebb pár menthetetlen optimista. És tessék, jelenleg már tizenegy bűzlő ügyben nyomoznak, erőműépítéstől kórházprivatizáción át útlevélpanamákig. Hiába képzelte magát legyőzhetetlennek néhány gazember, semmi sem tart örökké. Ez pedig halvány és távoli – légvonalban 1343 kilométer –, de mégiscsak reménysugár.