Választási plakátok tarkázzák a kis falut, pár kilométerre a csokigyáráról és cukorüzeméről híres városkától. Talán jobb volna ezt múlt időben írni - híres volt -, de nem lenne igazságos. A helyieknek elevenen, a mindennapjaikban él a hajdani fénykor, amit ma már múzeumba zárva őriznek az egykori gyárépületen belül. Kósza hírek tartják pislákoló parázson a reményt, hogy lesz itt még egyszer újra édes az élet, még ha cukorcirokból is, s nem vész kárba a tudás, ami egykor fiatalok százait vonzotta ide, adott nekik értelmes életet.
A gyár kürtje már rég nem szól, de az ittenieknek ma sem kell az órára nézniük, valahol a fülük hátsó zugában élesen hallják a műszak kezdetét s végét jelző hosszas szólamot. Mintha a kürtszó elkúszna távol, a tokaji lankák felé, s vinné magával a régi étkezde gulyáslevesének zeller-zöldes, fokhagymás páráját, a kultúrházi könyvtár bordó gerincű, aranybetűs krimisorozatait, a balatoni, hajdúszoboszlói beutalók napsütéses bizonyosságát, az üzemi tűzoltók szertárának fémes illatát, a tekepálya bábuinak diadalmas összeborulását, a saját énekkar, saját fúvószenekar büszke fellépéséit. A pusztuló gyárkémények távlati síkjába pár éve afféle nézőkét applikáltak művésztáboros egyetemisták, kijelölve egy pontot, ahonnét ismét úgy tűnhet, mintha szállna füst az ég felé, még ha ez nem más is, mint illúzió. De ma már illúzió sincs, a kilátóhelyen mord felirat üzeni, bemászni tilos és veszélyes. Nem csak a gyár pusztul, elvész a romjaira épített ötlet is.
Mögöttünk hagyva a derékba tört várost, a falu arca talán még lehangolóbb, akkor is, ha díszkövekkel fedték a főutca egy részét. A burkolat azonban egyszer csak elfogyott, így még szembetűnőbb a kopottság: rosszul számoltak, vagy a pénz útja vett más irányt, nem tudni. A sétálóutcának amúgy se sok értelme van ott, ahol rozoga traktorok járnak, gőzölgő trágyát fuvarozva a földekre, aki meg nem géppel közlekedik, az jellemzően biciklit kormányoz, zakkanva a kő minden összeillesztésénél, úgyhogy inkább a járdára hajt fel.
Mellékutcába kanyarodunk, zárva a kocsma, az ablakokat is bedeszkázták, minden harmadik házra kiírva, hogy eladó, a földre hullott almát nem szedi fel senki, ott rohad. Szürke palatetők, homokfehér házak, sehol egy szín, már ha nem tekintjük annak a választási plakáterdőt, amelyen az ígéretek betartását és a megkezdett út folytatását üzenik. Az egyik szomorú ház előtt, mintha az egyik transzparens ferdén meghosszabbított vonalában jelölte volna ki a maga helyét, egy fiatal, bozontos férfi ül a kapuban. Nem lócán, hanem a földön, lába kinyújtva, dereka és a háta a vaskerítésnek támaszkodik. Mellette üres kalap, mintha pár forintot várna.
Először a saját szemünknek sem hiszünk, olyat még nem láttunk, hogy valaki egy faluban a saját háza előtt koldul, s egyáltalán, koldust eddig csak városban láttunk, azt se errefelé. A kalapból kikandikáló süvegcukrot, rajta a gyári logóval pedig lehet, hogy csak a képzeletünk vetítette a fotóra. A rögvalóság nem játszhatott ilyen csalfa játékot velünk.