Egy „szerencsés vándor” emlékirata

Szerencsés? A tizennyolc éves Tatár Imrének 1938-ban volt „szerencséje” találkozni az első zsidótörvénnyel, aminek következtében nem mehetett egyetemre, viszont elszegődhetett autószerelőnek. Szerencsés? Egy október eleji SAS-behívó következtében munkaszolgálatosként „szerencséje” volt megismerkedni a bánhidai erőművel. És a „szerencsék” sora folytatódott: egy rendezett vajdasági sváb faluból századának útja a front felé, az ukrajnai Proszkurovba vezet, ahol a forgandó „szerencse” egy lókórházba, rühes lovak közé vetette az időközben kiterjedt egészségügyi ismereteket szerző Tatár Imrét. Aki nemsokára válaszút elé kerül: századával együtt próbáljon-e hazajutni, vagy ott, a Kárpátok havas keleti lejtőjén társaival együtt az előretörő szovjet egységeknek adja-e meg magát. Ez utóbbi mellett döntenek, hogy mennyire jól vagy rosszul, az persze csak utóbb derül ki, mindenesetre a nyomába szegődő „szerencse” még három év szovjet hadifogsággal ajándékozza meg Tatárt, míg 1947-ben végre hazatérhet, s megvalósítja gyerekkori álmát: újságíró lesz, a Blaha Lujza téri sajtóházban kezd új életet.

Mint a vándorlások e nagyon vázlatos összefoglalásából is látható, konszolidált életünk „szerencse” kifejezése bizony csak nagyon korlátozottan illik rá az 1938-tól eltelt kilenc esztendőre, amikor a történelem egyik legpusztítóbb háborúja és népirtása zajlott, milliók haltak meg ártatlanul, égbekiáltó bűnök következtében. Tatár Imre emlékezéseiben a tomboló erőszak adja a hátteret, a Fogságból fogságba című kötet négy részét (Szülőfalum, Józsefváros / A bánhidai munkatábor / Ukrajnában / Hadi-ságban) mégis egyfajta derű, szemlélődő bölcsesség, megfontolt árnyaltság hatja át. Hogyhogy? Ezt várnánk a holokauszt-időszak szenvedő tanújától, ezt a zsidótörvények áldozatától, a szörnyű betegségek – köztük a flekktífusz – túlélőjétől, a megalázó sárga karszalagot kényszerűen viselő munkaszolgálatostól?

Kétségtelenül lehetnek olyanok, akik nem ezt várják, s akár meg is hökkennek a 101. évében járó szerző kötetének olvasása közben, kérdezvén, hogy nem festi-e kissé rózsaszínűbbre az egykori gyötrelmes valóságot, nincs-e itt szerepe az oly gyakran emlegetett „megszépítő messzeségnek”. A kötet tanúsága szerint az érdeklődő olvasó a szerzővel együtt nyugodtan állíthatja, hogy nincs, mert „csupán” az történt, hogy Tatár mindenütt észrevette a jóakaratú embereket, akikkel vándorlásainak színhelyein rendre összefutott. Kiválóan működő erkölcsi érzéke a kötet végén ki is mondatja Tatárral, hogy számára „létkérdés” megemlékezni mindazokról, akik a nehéz időkben emberségesek maradtak, sőt akár ellenálltak az uszításnak, vagy segítették az üldözötteket: „Vallom, hogy a múlt tisztességeseinek dicséretével növelni lehet a ma és a holnap tisztességeseinek a számát és jó hatását másokra”. Adja Isten, hogy igaza legyen, s ha parányi kétely bujkál is bennem, az vitán felül áll, hogy erkölcsi kötelességünk emléket állítani mindazoknak, akiknek volt erejük embernek maradni - az embertelenségben.

De ki is lehet az „érdeklődő olvasó”? Kit érdekelhet az olvasmányos újságnyelven írt - nem hiába áll sok évtizedes sikeres újságírói pálya a szerző mögött - kötet? Kézbe miért is érdemes venni a Zimber-könyvek sorozatában megjelent visszaemlékezést? Aki nem pusztán a nagy történelmi tablók iránt érez kíváncsiságot, hanem a finom ecsettel vagy puha ceruzával készített kamaramunkák iránt, az mindenképpen olvassa el ezt a szöveget, s közben vegye szemügyre a kötetben közölt korhű dokumentumokat, beszédes fényképeket. Szelíd vonásokkal megrajzolt kép a „szülőfalué”, vagyis Józsefvárosé, a festőkereskedő papa mindennapjainak ábrázolása, s ilyen a Dandár utcai autójavító műhelyé, ahol Tatár az első zsidótörvény miatt három évet töltött, de ezt az időszakot, a történelmi kényszert is figyelembe véve, nagyon tanulságosnak ítélte. Érzékletesen rajzolja meg a szerző a bánhidai erőmű munkaszolgálatosainak helyzetét és mindennapjait, aminek során Tatár az akkori politika világába is belehelyezi Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter nevezetes enyhítő rendeleteit, például a testi fenyítés eltiltását. Több nagy név is előbukkan a kötet lapjairól, például Király Béla akkori vezérkari századosé, akivel később Tatár többször is kapcsolatba került, s akinek a többi között azt is köszönhették a hadifoglyok, hogy attól a bizonyos proszkurovi lókórháztól gyorsan megszabadultak.

A mindenkor lebilincselően őszinte pillanatfelvételekről egy talpraesett, alkalmazkodó, sok kalandot túlélő fiatalember képe tekint az olvasóra, akinek kései „utóda” szelíd humorral eleveníti fel egykori önmagát a vészterhes időkben, miközben biztos erkölcsi érzékkel helyezi el vándorlásait a történelem viharaiban: a XX. század arra tanít minket, fogalmazza meg a szerző, hogy senki nem tarthat igényt a szenvedés monopóliumára, de minden szenvedőt megillet a másik részvéte. És a vándornak mégis-mégis szerencséje van – most először idézőjel nélkül – hiszen sok millió sorstársától eltérően neki megadatott az emlékezés lehetősége. A mi szerencsénk pedig az, hogy megírta – és elolvashatjuk.

(Tatár Imre: Fogságból fogságba - Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig. Szilvia és Tsa. Bt. Kiadó, 2020)