Maurice Merleau-Ponty fiatalon elhunyt, XX. századi francia filozófus mondta egykor, „több nyelven is beszélhetünk, de csak egy jelenti az életet számunkra. Ahhoz ugyanis, hogy teljesen elsajátítsunk egy nyelvet, egy teljes világot kell befogadnunk”. Mégis akadnak olyan írók, akik két különböző világot is képesek feltárni, megérteni és művészi tálalásban megértetni az olvasókkal. A Német Könyvdíj díjazottja, Anne Weber ugyanis nem csak folyékonyan beszél franciául, az érettségi után, a nyolcvanas évek első felében Franciaországban telepedett le, azóta is ott él, ír és fordít. Annyira kétnyelvűvé vált, hogy műveit hol német, hol francia nyelven írja, így a német olvasók számára betekintést enged a francia gondolkodásmódba, és fordítva.
Bár ezúttal az „Annette, ein Heldinnenepos” („Annette, egy hősi eposz”) című munkájáért kapta az elismerést, valójában már korábban felfigyeltek rá nem csak egyedi látásmódja, hanem újszerű megközelítése miatt. Nem szokványos ugyanis, hogy egy évtizedek óta Franciaországban élő szerző bolygat a németek kollektív lelkiismeretével foglalkozó kérdéseket. A kritikusok is elismeréssel fogadták 2014-ben megjelent Ahnen: Ein Zeitreisetagebuch („Ősök: Egy időutazási napló) című munkáját, amelyben felfedező útra indul egy sötét korba, a holokausztot, a német antiszemitizmust vizsgálja abból a szemszögből, hogyan változott a kollektív lelkiismeret három generáción keresztül. Hogyan távolodnak el az emberek múlttól, s válik minden viszonylagossá.
Sokszor még a legborzalmasabb emlékek is megszépülnek, az ember óhatatlanul kiveti magából a gyötrelmes évek könnyfakasztó relikviáit. A díjazott művének középpontjában is a múlt áll, a francia ellenálló, a még ma is élő Anne Beaumanoir, aki zsidók sorát mentette meg a második világháborúban. Életét a szerző verses formában örökíti meg, amint az elismerést odaítélő zsűri fogalmazott, „lélegzetelállító, milyen frissességet kölcsönöz az eposz régi formája”. Anne Weber személyesen is megismerhette művének főhősét. Találkozóik során annyira lenyűgözte, hogy úgy vélte, művészi módon ábrázolnia kell hősies életútját. Talán az ragadta meg, hogy Beaumanoir nem a francia „gloire” megtestesítője volt, hanem olyan lázadó, aki mindig a gyengébbek mellé állt, amint azt az ötvenes évek végén az algériai háborúban is tette. 1959-ben, várandósan tízéves börtönbüntetésre ítélték az algériai függetlenségért harcoló Nemzeti Megmentési Front támogatásáért, de sikerült elmenekülnie a letartóztatás elől.
Nem csak a múltnak, a jelennek is megvannak a maga kiemelkedő személyiségei. Igaz, nem feltétlenül valamely háborúban alkotnak maradandót, hanem válságos időkben gyártanak olyan elméleteket, amelyekkel a szegényeknek segíthetnek. Vasárnap, a frankfurti Szent Pál templomban Amartya Sen közgazdásznak adták át a német könyvszakma békedíját.
Az indiai származású amerikai közgazdász nem irodalmár ugyan, mégis fontos szerző, az 1998-as közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje, aki szerint újra kell gondolni a haladást. Egyes nézeteit vitatják ugyan, például azt a meglátását, miszerint a demokrácia is hibás az éhínség kialakulásában, de sok olyan elmélete van, amelyeket sokszor idéznek fel közgazdasági szakértők.
A fejlődés mint szabadság című művében, például megállapítja: „a fejlődést olyan folyamatnak tekinthetjük, amelynek során bővül az a szabadság, amelyet az emberek ténylegesen élveznek”, az életminőséget nem lehet szembeállítani a GDP emelkedésével, az iparosodással vagy a modernizációval. Hozzátette, „A számottevő fejlődés bármiféle folyamata nehezen képzelhető el a piacok széles körű felhasználása nélkül. Ám ez nem zárja ki a társadalmi segélyezés, a közösségi szabályozás vagy az állami beavatkozás szerepét, ha azok gazdagítják, nem pedig szegényítik az emberi életet.”
