Előfizetés

Titkos szavazással döntenek a Kúria új elnökéről

MTI
Publikálás dátuma
2020.10.19. 06:43

Fotó: Népszava
Varga Zsolt András a kétharmados támogatás megszerzése esetén le is teheti esküjét.
Az Országgyűlés ma titkos szavazással dönt a Kúria új vezetőjének személyéről.  A parlament aktuális kéthetes ülése 13 órakor három, a közelmúltban elhunyt egykori képviselőre: Mandur Lászlóra (MSZP), Szili Sándorra (MSZP) és Tarnóczky Attilára (MDF) történő emlékezéssel kezdődik. Ezután a magyar-bolgár barátság napjáról lesz szó, majd napirend előtti felszólalások hangzanak el. Az Országgyűlés első döntésével egyes vagyonkezelő alapítványokról és az azoknak történő vagyonjuttatásról határoz, ami után a Kúria elnökének választhatja Varga Zsolt Andrást, aki a kétharmados támogatás megszerzése esetén le is teheti esküjét. A képviselők ezúttal is két órában tehetnek fel azonnali kérdéseket a kormány tagjainak. A parlament kedden és szerdán folytatja ülését, amely jövő hétfőn ér véget.

Újabb zsíros falat lesz a nagybirtokosoknak az osztatlan földvagyon – Interjú Kovách Imre szociológussal

Doros Judit
Publikálás dátuma
2020.10.19. 06:40

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Köszönőviszonyban sincs a valósággal a kormánypropaganda a kisemberek földhöz juttatásáról – mondja Kovách Imre szociológus, egyetemi tanár, aki statisztikai adatokkal igazolja ezt.
Földek és emberek címmel négy évvel ezelőtt publikált egy könyvet, amelyben a hazai földtulajdoni viszonyokat elemezve megállapította: a gazdálkodó cégek 4,3 százaléka használja az összes mezőgazdasági terület háromnegyedét, néhány százaké a földek zöme. Ez teljesen szembemegy a jelenlegi kormányzati kommunikációval, amely szerint kisemberek, családi gazdálkodók művelik a magyar földet.
Ez az arány még akkor is így van, ha a nagybirtokosok 2015 után adminisztrációs kényszerből „szétírták” a használatukban lévő földeket. Ekkor változott meg, s lett degresszív az európai uniós földalapú támogatási rendszer, vagyis minél nagyobb a földtulajdon, annál kevesebb támogatás jár utána. A nagybirtokosok egy része ezért lépett, és családtagjaik nevére írta papíron a területeket – ezeket a nyilvános adatbázisokból a címek és a nevek egyezése alapján ma is nyomon lehet követni. Egy-egy kézben koncentrálódik tehát a támogatás is, ami hektáronként 60-70 ezer forint. Egy háromszáz hektáros birtok után évente 18 millió forint jár: ezért már érdemes „lehajolniuk” a gazdagoknak is. Ha már a földárveréseket említette: 2015-ben és 2016-ban 380 ezer hektárnyi állami földet hirdettek meg. A hivatalos propaganda szerint a helyben élő földműveseket juttatták területekhez, Ángyán József elemzései viszont azt igazolják, hogy a birtokok nagy részét néhány – jellemzően a tűzhöz közel ülő – nagyvállalkozó vitte el. Ángyán Józsefnek igaza van abban, hogy ez a „földosztás” nem elfogadható módon történt, s egyértelműen a nagyoknak kedvezett. Tegyük azonban hozzá: az országban jelenleg meglévő 4,7 millió hektárnyi tényleges termőterület birtokszerkezetén ez a 380 ezer hektár elárverezett állami terület érdemben nem változtatott. A földhasználati viszonyok Magyarországon gyakorlatilag a 2004-es uniós csatlakozásunk időszakára már bebetonozódtak, a birtokkoncentráció lezajlott: kevesek kezére került sok föld. Ha valóban a kicsiknek adnak oda mindent – mint ahogyan nem ez történt –, és tényleg az eredeti „Földet a gazdáknak” program ángyáni elvei érvényesülnek, akkor is csak szimbolikus gesztus volna a mezőgazdasági termőterületek alig nyolc százalékának az újraosztása. Mikor borult fel ilyen drasztikusan az arány? A rendszerváltás utáni hiba a reprivatizáció mikéntje volt. Ezen a téren az Antall-kormányé és a kisgazdáké a felelősség, s valamilyen értelemben az egész országgyűlésé, amely a föld-reprivatizációs és csatlakozó törvényeket a kilencvenes évek elején végigvitte. A szövetkezeti vagyon magánosításának módja tetézte a nehézségeket: az emberek visszakaptak földeket, de a megműveléséhez szükséges gépek nagyon lassan kerültek a gazdálkodókhoz a szabályozás hiányosságai miatt. Az egyszeri téesz-tagoknak nem voltak tartalékaik, a bankok épp ezért nem adtak nekik hitelt. Innentől a pőre pénzviszonyok döntöttek. A jelenlegi nagyobb földbirtokosok hátteréről készítettem egy becslést, s ez alapján úgy látom, hogy hatvan százalékuk a volt téeszek és állami gazdaságok hajdani vezetőiből, középvezetőiből került ki. Ők tudtak földhöz és termelőeszközhöz jutni a helyzeti előnyük, szaktudásuk és hitelképességük miatt.

Ebben a kezükre játszott, hogy közben a szövetkezetek tönkrementek, netán ők maguk is érdekeltek voltak a közös vagyon „lepusztításában” a majdani olcsóbb felvásárlás reményében? Voltak szövetkezetek, amelyeket a vezetőik nem akartak „szétbarmolni”, s ebben a talpas téesz-tagok egyetértésével is találkoztak. A kilencvenes évek elején megszűnt az az állami dotáció, ami nem kevés szerepet játszott abban, hogy a magyar mezőgazdaság az előző rendszerben jó eredményeket érjen el. Az ágazat kezdett lepusztulni. Az agrárium vezetői 1994-ben, a Horn-kormány hatalomra kerülésétől azt várták, hogy újból lesz pénz a mezőgazdaságra, ám ez nem történt meg, mert addigra az ország annyira eladósodott, hogy gyakorlatilag ki kellett árusítani a vagyont: ekkoriban adták el voltaképp az egész hazai feldolgozóipart. Az agrárértelmiség egy évig, 1995 nyaráig várt, az agrárpolitika azonban nem változott, onnantól kezdve pedig ők kíméletlenül az egyéni érdekeiket kezdték el érvényesíteni: kiváltak, kivásárolták a szövetkezetekből, ami értékes volt, és magánvállalkozásokat indítottak. A 2000-es évek elején aztán újabb tőrdöfést kapott az ágazat: a politika látványosan és direkt módon betette a lábát ebbe a szektorba, s megtörtént az, amit „Piszkos 12”-ként emleget ma is a szakma. Privatizálták a legjobban működő, legvagyonosabb állami gazdaságokat... Méghozzá majdnem „testvériesen”: a legjobb tizenkettőt és még továbbiakat Orbán Viktor akkori kormánya idején, kilencet pedig az utána következő Medgyessy-érában osztottak le az arra érdemeseknek. Kik maradtak a vesztes oldalon? Az egyszerű téesz-tagok, akik a szövetkezetek vagyonából nem sokat kaptak. Ha 1993-ig nem váltották tehénre vagy kisebb értékű gépre a nekik járó részaránytulajdont – márpedig az adatok szerint az összes téesz-vagyon alig 16 százalékával történt ez - akkor ezt elvileg később készpénzre is válthatták volna. A vagyonrész pénzbeli kiadásáról a szövetkezet döntött, a vezetők pedig nagyon jól tudták, hogyan kell húzni az időt. Ekkortájt töröltek el két fontos, úgymond kádári intézményt: a háztáji földeket, s azt a kötelezettséget, hogy a téesz minden tagjának munkát ad. Négyszázezer ember került utcára emiatt csak 1993 első felében – ha családokra vetítjük, ez majdnem egymillió ember. Létrejönnek a vidéki szegénységgócok, amelyekkel máig nem tud mit kezdeni a nagypolitika. A részvagyonjegy értéke pedig – amit a téeszbe bevitt föld, az ott eltöltött idő és a szakképzettség alapján számoltak ki – rohamosan kezdett csökkenni. Ahogy egyre érzékelhetőbbé váltak a rendszerváltás következményei – megszűnt a munkahely, fogyni kezdett otthon a pénz –, ezeket a vagyonjegyeket a kis tulajdonosok eladták: a statisztikák szerint jellemzően a névérték 15 százalékáért. A vevők oldalán pedig ott állt a privatizációra készülő társaság, – ne felejtsük a korábbi számot, ők alkotják a mai agrárelit zömét –, amelyik így kapásból 85 százalékos haszonnal vásárolhatta fel ezeket a jegyeket. Nagyjából ugyanez történt a kárpótlási jegyek egy jelentős részével is, amelyekkel elvileg a földprivatizációt kellett volna végrehajtani. Kevesek kezében koncentrálódtak a papírok, az vásárolta fel azokat, aki tudta, hogy földhöz akar jutni, vagy fizetőeszközként akarja használni az üzemek, boltok privatizálásánál. Vagyis mindezzel arra utal, hogy az elhibázott földprivatizációs törvény és a téesz-vagyon igazságtalan felosztása máig ható oka a vidéki szegénységnek? Ennél erőteljesebb kisemmizés nem volt azóta sem. Míg Angliában az eredeti tőkefelhalmozás időszakában több mint száz évig tartott a földek bekerítése-elvétele, addig nálunk öt-hat év alatt zajlott le ugyanez a rendszerváltás kavalkádjában. Innen datálódik a vidéki nyomor, s a birtokkoncentráció. De ezzel nem vagyunk egyedül: megnéztük egy tanulmányban a volt szocialista országokat, s kiderült, akármilyen módját is választották a földprivatizációnak, a vége mindenhol ugyanaz: kevesek kezében gyűlt össze a a korábban kollektivizált föld nagy része, Románia kivételével.

A politika azzal érvel, hogy az elaprózódott birtokrendszert nem lehet gazdaságosan fenntartani.
Ugyanannyi közgazdasági érvet és számot lehet felsorolni a kisbirtok vagy a nagybirtok mellett, mint ellene. Valószínűleg a kettő egymásra épülése lenne a jó rendszer, de ez nálunk nem így működik. Nemrég még nagyjából ötszázezer körüli gazdaságot jegyeztek a statisztikák, de a számuk rohamosan csökken, évente akár hatvan-hetvenezerrel – a kicsik kiszállnak, mert tőke híján nem bírják a versenyt, a földjeiket bekebelezik a nagyok. S akkor ott van még egy zsíros falat, a hamarosan piacra kerülő osztatlan közös tulajdonú földvagyon, amelyből van körülbelül 970 ezer hektárnyi: ez a hazai mezőgazdasági terület tizenöt-húsz százaléka. Ne legyenek kétségeink, e földek jó része is a jelenlegi nagybirtokosok kezében köt majd ki, innentől ez már gazdasági törvényszerűség. A politikai legfeljebb arról dönt, milyen gyorsan és mennyi áttéten keresztül akarja ezeket a földeket az új tulajdonosokhoz juttatni. 

Megfeleződött a magántanulók száma

Juhász Dániel
Publikálás dátuma
2020.10.19. 06:20

Fotó: Béres Márton / Népszava
Egy év alatt majd 50 százalékkal kevesebben lettek azok a diákok, akik felmentést kaptak a tanórai részvétel alól. A szakértő szerint az új rendszer elbizonytalanította a szülőket.
„Össztársadalmi érdek, hogy a gyerekek iskolába járjanak és végzettséget szerezzenek” – így indokolta a kormány azt a tavalyi törvénymódosítást, amely megszüntette a magántanulói státuszt, helyette pedig „egyéni munkarend” igénylésére adott lehetőséget. Lényegében ezzel is ugyanúgy mentesülni lehet a kötelező tanórai részvétel alól, ám sokkal szigorúbb feltételekkel. A változtatás „sikeres” volt: az Oktatási Hivatal (OH) lapunk megkeresésére küldött adatai alapján a 2020/2021-es tanévben – október 16-ai adatok szerint – összesen 5214 tanuló rendelkezett egyéni munkarenddel, míg a 2019/2020-as tanévben 9545 gyermek tanult magántanulói státuszban vagy egyéni munkarendben. Ez 45,4 százalékos csökkenés egy év alatt.
Az egyéni munkarend bevezetéséről szóló törvény 2019. szeptember 1-jén lépett hatályba. Attól kezdve csak az Oktatási Hivatal (OH) dönthet a kérelmekről, míg korábban a magántanulói jogviszonyt az iskolaigazgató engedélyezhette. Szigorodott az eljárás abban is, hogy a kérelmeket csak az adott tanév első napját megelőző június 15-ig lehet benyújtani, év közben már nem, illetve csak rendkívül kivételes esetekben. Nincs lehetőség arra sem, hogy egyéni munkarend keretében az OH csak bizonyos tanórák alól adjon felmentést. A korábbi évekre vonatkozó adatokból jól látszik, hogy a magántanulók száma egyre nőtt, ami szakmai és érdekvédelmi szervezetek szerint a hazai oktatás rendszerszintű válságára is felhívta a figyelmet – sokan így próbálták kimenekíteni gyermekiket a köznevelésből. A kormány ezt a „problémát” igyekezett adminisztratív eszközökkel megszüntetni, tovább csökkentve az iskolák szakmai önállóságát. De a módosítás alapjogokat is sérthet: a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szerint súlyos jogkorlátozást jelent, ha a szülők nem dönthetnek arról, hogy iskolába járatják vagy otthon tanítják, esetleg magántanulói csoportba viszik gyermeküket.
Magántanuló – vagyis egyéni munkarendben tanuló – most már csak az lehet, akinél hivatalos dokumentumokkal lehet igazolni, hogy erre szüksége van, például azért, mert sajátos nevelési igényű vagy tartós betegségben szenved. De akár hosszabb külföldi tartózkodás esetén is elfogadhatják a kérelmet. Ugyanakkor az OH szerint az nem elegendő érv, ha a szülők egyszerűen úgy gondolják, a gyereknek jobb otthon vagy egy kisebb tanulócsoportban, mint az iskolában. Ha az egyik vagy mindkét szülő pedagógus, már ők sem kérvényezhetik, hogy otthon taníthassák gyermeküket, ha annak nincs semmi más speciális indoka. Akkor sincs esély a kérelem elfogadására, ha egy állami iskola egyházi fenntartásba kerül, de a szülő azt szeretné, hogy gyermeke továbbra is világnézetileg semleges oktatásban részesüljön. Az OH ebben az esetben az iskolaváltás lehetőségére hívja fel a figyelmet – ám az nem tisztázott, mi történik akkor, ha sem az adott településen, sem annak közelében nincs másik iskola az egyházin kívül. Gyarmathy Éva klinikai szakpszichológus, a Magyar Diszlexia Központ alapítója szerint sok szülőt elbizonytalanított a törvénymódosítás, ahogy az is, hogy a kormányzat nagyon „elriasztóan” kezelte a magántanulóságot és a tanulócsoportokat. – Ez félelmet váltott ki. Így sok szülő, akik egyébként kérték volna, nem mertek nekimenni a kérvénynek. Én magam is javasoltam egy gyermek esetében, hogy tanulócsoportban folytassa a tanulmányait, de a szülő nem merte vállalni, hogy a „bizonytalanba” vigye a gyereket. Persze ezzel a biztos rosszba vitte, ami hónapokon belül ki is derült – fogalmazott Gyarmathy Éva. A szakember szerint egyébként a munka világából átemelt „egyéni munkarend” kifejezés is problémás, mert a gyerekek tanulnak, nem pedig dolgoznak, így hiba ezt eltorzítva az iskolákra alkalmazni. Aggályosnak tartja azt is, hogy a gyerekek sorsáról most már minden téren központosított rendszerben döntenek: az idei évtől már az iskolaérettség megállapítása is az OH hatáskörébe került. Az eljárások pedig nem a gyerekekhez, hanem szabályokhoz és utasításokhoz igazodnak.