Előfizetés

A nyögve nyelt forradalom

A jobboldal nem tud mit kezdeni vele, mert semmi köze hozzá. 1956 nem lett emlékezetpolitikai sarokköve a baloldalnak sem.
Szónoklatok füstként szálló hablatya, hirtelen száradó koszorúk, leffent lyukas lobogók, félrecsomózott nyakkendők, kitérdelt öltönyök... Az 1956-os forradalom kitörése óta eltelt időnek elégnek kellett volna lennie, hogy október közmegegyezéssel elfoglalja súlyos helyét a nemzet emlékezetében, tudatában és öntudatában. Ha már a magyar annyira szabadságszerető nép. Nem így lett. Tiltották, elhallgatták, volt „sajnálatos esemény”, egy korszak legitimációjának kétes forrása, családi emlékezet, nemzeti felkelés, tragédia, emlékmenedék. Rángatták jobbra-balra, lett kiüresített és kanonizált nemzeti ünnep. Nem hagyta magát, így mindenki félretolta: nem tud eljutni abba a magasságba, mélységbe, hogy ne cincálhassa a politika szerteszét. 1956 darabokban hever a magyar emlékezetpolitikában. 
A jobboldal nem tud mit kezdeni vele, mert semmi köze hozzá. Emészthetetlen, mert hát Nagy Imre mégiscsak kommunistaként tért haza, s lett mártírja a nemzeti és emberi autonómiáért kitört forradalomnak. Kommunista volt és maradt, képtelenség, hogy egy olyan jobboldalnak legyen akár csak erkölcsi mércéje, amely hatalom a gyakorlatban tagadja meg mindazt, ami Nagy Imrét megfordította a semmibe vezető damaszkuszi úton. Ez a jobboldal nem tesz különbséget szociáldemokrácia és bolsevizmus, sztálinizmus között. Miért is tenné erkölcsi ikonná a mártírrá lett volt kommunistát, akinek volt bátorsága szembefordulni a sztálinizmussal? 1956 nem lett emlékezetpolitikai sarokköve a baloldalnak sem. Volt-van, aki nem tud szabadulni a Köztársaság téri vérengzéstől, de megfeledkezik a Parlament előtti vérontásról. Van, aki Nagy Imrét választja Kádár János helyett, s nem érti, hogy ők összetartoznak ebben a XX. századi kirakós játékban, még ha gyilkost és áldozatát képtelenség is összeilleszteni. Megérteni a kort és őket egymás nélkül nem lehet. Akad, aki a Nyugatot átkozza, mert csúfosan „magára hagyta” a forradalmat. De aki nem veszi észre, hogy az akkori geopolitika eleve bukásra ítélte a forradalmat, hogyan láthatná elfogulatlanul a geopolitikában lavírozó  Kádár-korszakot? Az 1990-es rendszerváltozást és mindazt, ami ezután következett? A láncot. Az, hogy a magyar baloldal sem tud igazán mit kezdeni 1956-tal, nem csak azért van, mert a jobboldal mindent felfalt az emlékezetpolitikából, amit csak talált, még ha azt képtelen is megemészteni. A baloldal még midig fél a jobboldali billogoktól, maga sem tesz éles különbséget szociáldemokrácia és a sztálinizmus között. Hadakozik az autoriter iga ellen, de nincs önmeghatározó kánonja, amelynek érvényes lényege éppen a nemzeti és egyéni autonómiához visszatért Nagy Imre volna. A minden történelmi bűnével együtt újra felfedezett szociáldemokrácia. Ez a baloldal még mindig az antifasizmus sztálini leplébe burkolózva küzd démonok ellen, de még a német szocdemek Bad Godesberg-i programjáig sem jutott el, hogy legkevesebb együtt tudjon élni a kritikusan szemlélt globális kapitalizmussal, hogy összhangot tudjon ajánlani az emberi jogok és a nemzeti, valamint a multilaterális  közösségek között. Inkább szemet huny a liberalizmus elleni jobboldali forradalom felett. A társadalmi elégedetlenséget képtelen politikai keretbe emelni. Csak az álmok figyelnek minden rezdülésre: álmodnak a forradalmi diákságról, mert egyszer megtörtént az, ami. De 1956-ban nem voltak ellenzéki pártok, de volt tömeggé dagadt általános, radikalizálódó elégedetlenség a diákok mögött. Ma ilyet nem látni sőt, a diákság sem látja meg magát a politikában. Messze keveredtünk a magyar forradalom napjától. Már abban sem vagyunk biztosak, hogy érvényes-e még Nagy Imre legyilkolásának 1989-ben konszenzusos tanulsága, hogy ebben az országban politikai nézeteiért senki sem állítható többé képletes vagy valóságos bitófa alá. Már vagy még annak belátásától is messze vagyunk, hogy a kritikai gondolkodásban gyökerező társadalmi konszenzus nélkül semmi sem kerülhet valóságos helyére a nemzet emlékezetében. Sem a nyögve nyelt 1956, sem a jövő.

Mit keres a politika a tudományos életben?

Miért foglalkozunk mi, politikusok azzal, mi történik az egyetemekkel, miért „áll bele” az ellenzék, pláne a Jobbik a CEU, az MTA, vagy újabban az SZFE körül zajló eseményekbe? Nem gondoljuk, hogy a fellépésünkkel fölöslegesen belekeverjük a politikát az akadémiai szabadság és az egyetemi autonómia ügyébe és ezzel ártunk neki? Nos, nem. Az a politikus árt a tudomány szabadságának, aki asszisztál a Fidesz hatalmi manővereihez és hamis Kulturkampf-jához, amit az akadémiai és egyetemi szférában folytatnak. Ellenzéki politikusként akkor asszisztálnánk, ha hallgatnánk, „mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Tehát mit tehetünk? Jómagam a konstruktív, hatékony munka híve vagyok, így számomra hatalmas megtiszteltetés és mind politikusi, mind egyetemi pályafutásom elismerése volt, amikor 2018 júniusában az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (ET PKGy) jelentéstevőjévé választottak az akadémiai szabadság és az egyetemi autonómia témájában. Történészként, germanista nyelvészként, egyetemi oktatóként jól ismerem a kutatási és oktatási tevékenységet sújtó nehézségeket, olyan volt egyetemi vezetőként pedig, aki többek között részt vett a bolognai rendszer akkreditációjának kidolgozásában, tisztában vagyok a felsőoktatás rendszerszintű problémáival hazai és európai szinten is. Nem, nem csak Magyarországon és a hozzánk sajnos egyre közelebb álló autoriter államokban - mint Oroszország vagy Törökország - és nem csak az ezekre jellemző politikai és adminisztratív nyomás hatására sérülhet a tudomány szabadsága: a tudománynak a neoliberális elvek mentén történő piacosítása és ezáltal a túlzott versenykényszer, az egzisztenciális bizonytalanság, az alapkutatások fontosságának elhanyagolása mind a 47 ET-tagállamban komoly problémákat, frusztrációt és gyakran az öncenzúra kényszerét eredményezik, mindez pedig súlyosan visszaveti a tudomány fejlődését és szabadságát. A jelentésem készítése során ezekről a jelenségekről korábbi tapasztalataim mellett a segítségemre lévő brit kutató kollégákkal folytatott egyeztetések során, horvátországi és erdélyi tanulmányútjaim alatt és a 2019 júniusában Strasbourgban megrendezett Global Forum on Academic Freedom rendezvényen is meggyőződhettem, utóbbi eseményen ráadásul rapportőri minőségemben nemzetközi szinten is képviselhettem az ET tapasztalatait és álláspontját az akadémiai szabadság és egyetemi autonómia mellett kiálló deklaráció elfogadása során.1 Jelentéstevői munkámat, melynek végére nyilvánosan elérhető lesz majd a dokumentum, az ET PKGy Állandó Bizottsága előtti vita és a jelentésről való szavazás zárja le hamarosan, pontosabban 2020. október 23-án. Ezzel a dátummal vissza is térek a nemzetközi porondról a magyarországi aktualitásokra, de még egy érdekességet megjegyeznék: a jelentésem elfogadásának bizottsági szakaszában (az ET Kulturális-, tudományos-, oktatási- és médiabizottságában) sajnos nem meglepő módon a magyar delegációból ott ülő fideszes kolléga néhány autoriter állam képviselőjével együtt a jelentés ellen szavazott - holott nem is Sargentini a vezetéknevem és az ominózus dokumentummal ellentétben a „Brenner-jelentés” nem tartalmaz fölösleges és elfogult ideológiai túlkapásokat, csak az igazságot. Azt az igazságot, amitől a Fidesz retteg. Azt az igazságot, amit a CEU működésének korlátozása elleni, a Jobbik esetében ideológiai ellentéteink dacára is létrejött közös kiállás, az MTA kutatóhálózatának és vagyona jelentős részének elkobzását övező felháborodás és az SZFE egyetemi polgárságának kitartása képvisel - és amellyel a Fidesz egyszerűen nem tud mit kezdeni. Október 23-nál nincs jobb szimbóluma annak, milyen az, amikor egy bolsevik típusú hatalom a felszínre törő igazsággal már nem tud mit kezdeni. Tehát miért is állunk bele mi, politikusok egy egyetem autonómiájának ügyébe? A legnagyobb különbség a Fidesz tudás-, tudomány- és értelmiségellenes gőzhengere és az ellenzéki politikusok kiállása között az, hogy mi nem akarjuk megmondani a tudomány művelőinek, mit és hogyan kutassanak vagy oktassanak. Ezen a ponton a Jobbik képviselőjeként már hallom is az elnézően csípős megjegyzéseket, hogy "nem voltunk mi mindig ilyen nyitottak" - és megint csak azt tudom elmondani, amit már számtalanszor: jómagam felelős, konzervatív értelmiségiként pontosan azért léptem politikai pályára a néppárti Jobbik színeiben, mert felháborított az az arrogancia, amivel az egypárti túlhatalmat kiépítő Fidesz elkezdte leigázni az egyetemi világot. Ezúton is jelezném, hogy amit művelnek, az teljes mértékben ellenkezik a polgári, konzervatív eszmével, amely európai alapértékként az Universitas szabadságát, autonómiáját hirdeti a középkor óta és amelyet soha, senki nem csorbíthatott büntetlenül - ezt történészként is mondom. Ahogy azt is, hogy a 21. század a tudás és az információ százada és ebben a rohamos fejlődésben az a jólét és szabadság, ami az én politikai közösségem Elvi Nyilatkozata2 értelmében minden magyar polgárt megillet, csak és kizárólag szabadon virágzó tudományos élet mellett érhető el. Ez a tudományos nemzetstratégia, nem pedig a tudásunk kiárusítása a fideszes oligarchák zsebének és a fideszes ideológusok értelmetlen és káros kultúrharcának.

Beszélő munkaeszközök?

Színes kishírként jelent meg a lapokban, hogy a norvég miniszterelnök bojkottálja a Wizz Air járatait, mégpedig azért, mert a magyar légitársaságnál nem működik szakszervezet. Váradi József, a Wizz Air vezére válaszul gyerekesnek nevezte a norvég kormányfő bejelentését. és indirekt módon megerősítette, hogy cégénél valóban nem működhet ilyen – ahogy fogalmazott – „érdekszövetség”. Az ügy nagy port vert fel Skandináviában, ahol különösen erősek a szakszervezetek, és mindenki tudja, hogy a magas életszínvonal és a kiváló szociális-egészségügyi ellátás kivívásában nagy része volt és van a dolgozói érdekképviseletnek. Könnyű lenne most elismételni a százszor leírt vádakat az Orbán-kormány antiszociális törvénykezéséről, a nagytőkét agyontámogató és a dolgozó embereket kizsákmányoló politikájáról. Mindez igaz, mindez hazánk szégyene. De sajnos jelentős szerepe van annak is, hogy a társadalom és benne a média figyelmét nagyot pukkanó kis botrányok, műbalhék kötik le, miközben a munkavállaló milliók kiszolgáltatottságáról való beszéd elveszik a hangzavarban. Még az ellenzéken belül is csak néhány szakszervezeti aktivista és a szocialisták beszélnek róla, szürke közönybe ütközve. A norvég miniszterelnök asszony gesztusa egyféle reflektor-villanásként mutatja be közállapotaink nyomorúságát. Van egy ország, ahol a vezető politikus nem úgy tekint a repülőgépen dolgozókra, mint beszélő munkaeszközökre, hanem jogokkal rendező embereknek látja őket. Van egy ország, ahol a média és a közvélemény számára a munkavállalói önszerveződés fontosabb, mint mondjuk egy mesekönyv elleni fasisztoid hangulatkeltés. Van egy ország, és nemcsak egy, hanem nagyon sok Európában, ahol axióma, hogy a vállalkozás és a profitszerzés szabadsága nem abszolút jog, csak úgy és addig fogadható el, amíg garantálja a munkavállalók önszerveződését és jólétét is. Ezekben az országokban is kapitalizmus van, de a kormány nem a nagytőkések klubja és lobbistája, hanem a szociális párbeszéd elve alapján működik. Amíg meglepődünk és elcsodálkozunk azon, hogy egy szociális demokráciában a miniszterelnök nem szállhat fel olyan légitársaság gépére, ahol nincsenek szakszervezetek, addig sok jót nem várhatunk a magyar jövőtől. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő