Előfizetés

Forradalom és nyakleves

Balogh István
Publikálás dátuma
2020.10.25. 11:04

Fotó: AFP
1956. október 23.
Aznap kitört a forradalom Magyarországon, engem meg fölpofozott az apám. Hát énvelem így esett meg a csodás történelem. Tízéves múltam éppen, Budapesten éltünk kiküldetésben, a szüleim a jugoszláv nagykövetség épületének voltak gondnokai. Én meg tanulója lehettem a Rózsák terén álló szerbhorvát tannyelvű iskolának. Gyalog szerettem járni a belvárosi utcákat, nem volt túl körülményes, és nézelődhettem, érdekelt nagyon a mozgalmas Budapest. Iskolába menet is cipőtalpat koptattam. Táskámmal a hátamon a nagykövetség épületétől komótosan lépdeltem a hatalmas Sztálin-szoborig, ott jobbra fordultam az István utcába, s kanyarognom sem kellett, egyenesen odaértem kedves tanodámba. Szüleim korán keltek, így én is idejében kibújtam az ágyból, s az a háromnegyed óra gyaloglás még jól is esett. Csak csapadékos időben kapaszkodtam föl a zsúfolt tömegközlekedési járművekre, de alig vártam, hogy kiszállhassak. Pedig húsz perc sem kellett a beérkezéshez, de nekem jobban esett a korai kiadós séta. Matematikából sokat segítettem pajtásaimnak, még kerületi versenyt is nyertem, aminek anya nagyon megörült, s a követségen mindenki gratulált. Dalibor bácsi, a nagykövet, barackot nyomott a fejem búbjára.
- Mutasd meg nekik, milyen legények teremnek Jugoszláviában! Szeptember végén műsort kezdtünk készíteni, az egész iskola, azzal kívántuk köszönteni a köztársaság napját, amely Jugoszlávia nemzeti ünnepe. Így tanítás után néha két-három órát is maradtunk, leginkább sötétedéskor értem haza. Anya szidott, miért nem tömegközlekedéssel jövök, akkor nem aggódna annyit miattam.
- Két átszállással jöhetek, anya. És annyian vannak a buszon, hogy könnyen letaposhatnak. Táncot tanultunk be, kedves kólót, egy koreográfus néni pallérozott minket. Nem ment könnyen a tánc, mi fiúk, falábú társaság voltunk, viszont a lányok úgy libbentek, pipiskedtek, hogy öröm volt nézni őket. Egy Ljubica nevű, fekete szemű kislány kezét fogtam jobbommal, ő harmadikos volt, az égszemű Marica a bal oldalamon osztálytársként, az idősebb jogán igyekezett elhessegetni Ljubicát a közelemből. Ördög tudja miből, de észrevette, hogy nekem a kis fekete jobban tetszik, mint a búzavirág tekintetű. Október 23-án olyasmi történt velem, ami eddig soha: eljött az atyai pofonok napja. Nem emlékszem arra, hogy apa valaha is megütött volna. Anya keze gyorsan eljárt, fenekemre hányt jobb tenyerével, emiatt néha tele is bömböltem az udvart, bőgésem szertehullámzott.
Apa hangosan sem szólt rám soha, igaz, arcjátékából azonnal fölismertem, ha valami rossz fát tettem a tűzre és az nem tetszik neki. Ilyenkor azonnal takarodót fújtam és odabújtam hozzá. Ahogy az elején már jeleztem, 1956. október 23-án tört ki a magyar forradalom. Emiatt istentelenül elnáspángolt az apám! A forradalmi történésnek voltak olyan előzményei, amelyeket én is érzékeltem, akaratlanul is. Október hatodikán a nagykövetség épülete előtt sokan vonultak a Sztálin-szobor irányába. A kovácsoltvas kerítés mellett álltunk, apa, a portás Vuri bácsi és én.
- Mennek a Kerepesi-temetőbe, újratemetik a Rajkot - jegyezte meg Vuri bácsi.
- Megbukott Ada szülötte, a kis kopasz fajdkakas - mondta apa.
- Rákosi Adán született volna? A mi Tisza-parti Adánkon? - képedt el Vuri bácsi.
- Az bizony ott. Csak akkor még nem volt a mi Adánk.
- Azt mondták Rajkról, hogy jugoszláv kém - kérkedett értesültségével Vuri bácsi. - Ki tudhatná azt valakiről, hogy kém?
- De fölakasztották kémkedésért!
- Föl. Ám tavaly kiderült, hogy negyvenkilencben Kádár és még sokan mások nagyokat hazudtak. - Miért világosodott ki éppen tavaly?
- Ötvenhárom tavaszán meghalt Sztálin, az utcavégi nagy szobor gazdája. Magyarországon vagy két évig eltartott a megtisztulás folyamata. Aztán odaadó tanítványai hazugságait leleplezték, de most a klónozottak bűnhődnek. Szélesre tártam fülem kisajtóját, figyeltem nagyon, mit beszélnek a fölnőttek.
- Apa! Kik azok a klónozottak?
- Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy tanítójukon.
- Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok?
- A világban mindenütt vannak.
Hoppá! Apa mintha elharapta volna saját nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vuri bácsi velünk volt, nem is kérdeztem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vuri bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre választ adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, képes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad megnyilatkozni. Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, amelyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha léteznek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak? Az újratemetés után több esős napra virradtunk, így tömegközlekedéssel mentem iskolába. Az utasok csak Rákosiról beszéltek, hangosan szidták őkelmét. Mi az iskolában nagyban készültünk Jugoszlávia legnagyobb nemzeti ünnepe, a köztársaság napja megünneplésére. Rettentő megerőltető volt a felkészülésünk, meg gyanús is, hogy egyáltalán sikeres lesz-e. Tanítás után roptuk volna a táncot, ha a lányokkal képesek lettünk volna együtt haladni. Ránk is sötétedett mindig, későig kólóztunk, így villanyfényes utcákon gyalogoltam a Sztálin út sarkán álló nagykövetségi épület felé. 1956 október 23-án is szaporán szedtem a lábamat hazafelé az iskolából, ám leragadtam az István út városligeti végénél. Hatalmas tömeg gyűlt ott össze, mindenki kiabált, különböző kórusok énekelgettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztálinról és Rákosiról, és a tömeg elhatározott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült.
- Nem hagyja magát a Jóska! - kiáltott egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem.
- Le vele! Le vele! - énekelt a hatalmas kórus. Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöttek, lehet, hogy tűzoltók. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a sok ezer ember száján. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a száján kifért. A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát.
- Le a kalappal, pompásan vetetted a lasszód, cowboy! - kiáltotta a vörös képű.
- Elkaptad a marhát! - hangzott a hátam mögül. A kötél végét egy teherautóhoz kötötték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség várja a halálugrást. A teherautó nagy zúgással megindult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra. Egy perc sem telt belé, a kötél elszakadt! Csalódott hangot hallattunk valamennyien.
- Drótkötelet! - kiabálták a szobor talpazatára fölmászott emberek.
Az egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Ismét csönd lett a téren.
- Nálam van vagy hatvan méter drótkötél! Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötél darabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény Sztálint földíszítette e különös nyakkendővel.
- De szép lettél, Jóska! - kiabált újra a vörös képű.
- Adjunk neki még egyet! - kiabálta a kórus. Kapott a bajszos alak még egy acélhurkot.
- Indulhatsz a lányokhoz! - harsogta a vörös képű. A körülöttem lévők nevettek, én is velük. Eddig pompás tréfa! - állapítottam meg. A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték. Újra csönd a téren. A halálugrás előtti pillanat. A cirkuszi sátor kupolájában himbálózik trapézán az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát. Visszafojtom lélegzetem. Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren.
- Álljatok meg! - kiabál a kórus. A motorok megkukulnak. Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem.
- Hozzunk köveket! - kiáltja egy erős hang.
- Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! - visszhangzik a kórus. Kézben hoztak valami fiatalok sok-sok macskakövet.
- Gyorsan rátaláltak a macskakövekre a gyerekek! - szólt egy érces férfihang mögöttem.
- Úttestet javítanak a közelben - magyarázta egy néni.
- Nemsokára barikádot emelnek majd a kölykök, meglássák! - nézett körül a vörös képű. A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezték, hogy ne csúszhasson a gumiabroncs. És felbőgtek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag.
- Slájfolnak a kerekek! - ordított a vörös képű. Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny. A köveket eltakarítják a fiatalok a kerekek alól. Aztán valahányan elszaladnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tárgyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, hogy a közeli gépipari technikum diákjai átugrottak iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat.
- Gyere le, Jóska, arról a ronda, magas posztamentumról, míg szépen teheted! - biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű.
- Jóska, gyere le! - skandálják a suttyók körülöttünk. A tömeg egy része átveszi a nótát.
- Jóska, gyere le! - fut szerte a Városliget fái között. A jövendő gépésztechnikusai futva érkeznek iskolájukból vissza a szerszámokkal. Lihegnek, káromkodnak. A szobor talpazatán álló két alak leereszkedik a kötélen. Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúzzák a vágóeszközöket. Aztán fölkapaszkodnak mások is.
- Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! - szellemeskedik a vörös képű. Körülöttünk nevetni kezdenek az emberek.
- Essél a pofádra! Essél a pofádra! - vette át a kórus. Hirtelen elsötétül a világ! A kórus torkán akad a dallam. Síri csönd a téren.
Csak a közvilágítás lámpái pislákolnak. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szinte nappali fényt a szoborra. - Játszanak velünk a székházasok! - töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi. - Világíts! Világíts! - zúg a kórus. Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. Előbb dörömböltek, majd benyomták a szárnyat. És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor. - És lőn világosság! - nevetett a vörös képű. - Maga mindenre tud valami mondást? - kérdezte a vörös képű mellett álló néni. - Eddig hallgatnom kellett. Most kidumálom magamat! - így a válasz. A talpazaton állók zúgva vágták a szobor lábát a csizma fölött. Szikrázott a szobor, úgy láttam, haragjában lángot vetett. A műszaki középiskola diákjai, akik a szobor mellett álltak, kiabálni kezdtek: - Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor! Az emberek lassan nagy ívben félrehúzódtak, én egészen távolra sodródtam, csak a szobrot láttam. De mellettem ismerős hang szólította Jóskát, a szobrot: - Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel! A tehergépkocsik, mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, pokoli sikoltással feszültek meg a drótkötelek, a szobor megrezdült majd inogni kezdett, aztán hatalmas csattanással zuttyant a földre. - Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked? - Kellett neki! Kellett neki! - vette át számtalan száj a rigmust. Belém meg villám csapott! Talán már éjszaka van? - Bácsi, kérem! - szólítottam meg a vörös képűt. - Meg tetszik mondani hány óra van? - Történelmi időpont, kiskomám! - csurrant boldog forrás a bácsi száján. - No, nézzük csak! - Széttárta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrágere kétágú gombolása alól körülményesen öreg zsebórát halászott elő. Vizsgálgatni kezdte: - Huszonegy óra, harminchét perc! - Mennyi? - Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned? Válasz helyett csíkhallá változtam; amilyen gyorsan csak tudtam, átcsusszantam a tömegen és futni kezdtem a nagykövetség épülete felé. Az épület előtt apa várt, szó nélkül elkapta a vállamat és akkora pofont kanyarított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujjhelye! - Adok én teneked, csavarogni éjjel! - csattantott újfent a kobakomra apa. - Agyon ne üsse azt a gyereket! - védelmezett Vuri bácsi. A lakásban anya várt, kisírt szemét regisztráltam az első pillanatban. De apa megadta a harmadik csattanóst is! Berepültem a szobába, anya szárnyai között pihegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, karja óvó madárszárny. Végül apa kiszedett anya védőrácsából. - Vetkőzz le, azonnal alvás! Hogy indulsz holnap iskolába, ha nem pihened ki magad? Vacsorát nem kaptam, büntetésből-e, vagy csak elfelejtettük mindannyian, hogy egy-két morzsát a csőrünkbe is rakni kell? Nem tudom. De erről többet nem beszéltünk. Félálomban néha hallottam anya hangját: csakhogy megkerültél, kisfiam! Csakhogy megjöttél épen és egészségesen! A szobordöntés utáni napon későn ébredtem. Az órára pillantottam és nem akartam hinni a szememnek. - Tíz óra múlt huszonnégy perccel! - kiáltottam a szekrénynek. Kapkodtam magamra a ruhát, föl sem öltöztem igazán, amikor belépett anya. - Elkéstem, anya! Miért nem keltettél föl?! - Akár alhatnál is még - nézett rám szomorúan szülém. - Anya! Én tegnap nem akartam… - kezdtem hadarni. - Nagyon féltettelek, kisfiam - csuklott el anya hangja. - Lövöldözéseket hallottunk öreg este, és te sehol! Éreztem, hogy valami nagy baj történhet! Benne volt a félelem a levegőben. - Nem hallottam lövéseket. Kiabált, énekelt a tömeg. Ledöntötték a hatalmas szobrot. - Apád idegesen várt rád, de nem mert elmenni az épület elől. Látta ő a messzi tömeget, idehallatszott a lárma is, meg az istentelen zúgás is… - Teherautókkal rántották le a szobrot. - Jaj! - buggyant ki a könny anya szeméből. - Ha rád zuhant volna!? - Messzebb álltam, anya! Nem történhetett bajom. - És ha agyontaposnak? Ha a tömeg megvadul, nem néz sem Istent, sem embert! Gázol csak és tör át mindenen! - Nem lökdösődött ott senki, anya. Nem diskuráltak, nem káromkodtak. Mellettem egy vörös képű bácsi olyan vicceseket mondott, hogy minden percben nevetnem kellett. Anya leült mellém az ágyra. - Ki tudja, mi vár ránk ezekben a napokban Budapesten? Zoki, édes kisfiam! Ne menj ki az utcára egyedül… - Iskolába kell mennem, anya! - Hajnalban bemondta a rádió, kijárási tilalmat rendeltek el. Utcára nem mehet senki. - De az iskola? - Már világosodott, akkor erről is szólt a rádió. Rendkívüli iskolaszünetet rendeltek el. - Az micsoda, anya? - Bezárták az iskolákat. - A jövő héten járhatunk újra? - Nem tudom, kisfiam. Azt mondták, ha a körülmények megengedik, értesítik a lakosságot a tanítás újrakezdéséről. - Ezért nem keltettél? - Nagyon nyugtalanul aludtál az éjjel, kisfiam. Sokat hánykolódtál, kitakaróztál. - Te meg betakargattál? - Be. - Mint egy kisbabát! - Zoki! Te az én fiam vagy, én hoztalak a világra. Nekem kell vigyáznom rád. - Mindig betakartál, ha lecsúszott a paplanom? - Mindig. - Akkor te egyáltalán nem aludtál? - Az nem fontos. - Akkor mi a fontos?! - Csak az, hogy épen, egészségesen visszaérkeztél. Én meg hajnalra megnyugodtam kicsit. Apa beszólt az ajtón: - Zoki! Gyere segíteni! Ugrottam, mint a bolha! Az esteli pofonok akkor fájtak és egyáltalán nem estek jól, de azóta megbocsátottam az én apámnak. Helyre raktam a három taslit, rájöttem, megérdemeltem én valahányat. Az udvaron lapátot kaptam kezembe. - Fölsöpörjük odakint a járdát. - Apa! Kijárási tilalom van. - Éppen azért! És bátran kiléptünk a kovácsoltvas kiskapun. Odakint a Dózsa György úton a konzulátusi épület kerítésénél rendőrségi fabódé állt, előtte rendőr sétált. Két-három lépés erre, aztán ugyanannyi arra. Az őrt álló ránk nézett, fejét megbillentette, úgy köszönt, vagy jelezte csak, lát minket, észlelte, hogy kiléptünk a tiltott területre. - Jó napot kívánok! - szólt oda hangosan apa, majd megemelte a kezében tartott seprőt. - Takarítunk picikét. Nagy csattanással ejtette ki kezéből a vödröt. A csörgés-csörömpölés körbeszaladt az üres Hősök terén. Apa söprögetett, én tartottam neki a lapátot és a vödörbe fordítottam az összegyűjtött szemetet. Elődöm sűrűn pihent, ilyenkor körbetekingetett, én utánoztam őt, de nem láttunk csoportokat sehol. Az utca azonban nem volt üres! Sietős léptekkel itt-ott embereket láttunk föltűnni, eltűnni. A Dózsa György útról befordultunk a sarkon a Sztálin útra. Ott is állt egy őrbódé, vagy harminc lépésnyire a saroktól, a nagykövetség telkének végén. Ott nem láttuk a rendőrt. - Apa, itt nincs vigyázó? - Nem látod, hogy füstöl a fülke? - kacagott halkan apa. -Elbújt az ipse, és titokban cigarettázik. Rám ragadt apa jókedve. Az öregem a járdaszélre lépett, onnan kezdte a takarítást. Én meg egy cirmost pillantottam meg, bebújt a nagykövetség kovácsoltvas kerítése résén és az épület fala mellett a Dózsa György út felé tartott. - Cicc! Cicuskám! - hívogattam. Őkelme nem hederített rám, meg sem gyorsította kocogását, a sarkon kiugrott Jugoszlávia területéről, és eltűnt szemem elől. Ekkor vettem észre a táblát. Négy csavarral ráerősítették az új szöveget a régire: "MAGYAR IFJÚSÁG ÚTJA" Fölemeltem a kezem, a táblára mutattam: - Apa! Apa kezében megállt a seprő. Állt és nézett, bámult, álmélkodott.
Én körbetekintettem az utcán és a téren, sehol senki. A posztoló őr még mindig láthatatlan volt, de a bódéból még mindig kanyargott ég felé a füstfelhő. A követségi épülete második emeletén kinyílt az ablak. Mile nevű diplomatánk szokott azonnal ablakot tárni, ha irodájába lépett. Intettem neki, gyere le! Tüstént ott termett a művelődési attasé mellettünk a járdán, de gyorsan lejöttek a követségen tartózkodó diplomaták és munkatársak is. Körbeálltuk a kerítésen függő táblát. Mielőtt bármit is szólhattunk volna, megérkezett a nagy fekete követségi kocsi, országunk zászlaját kitűzte a motorházra a vezető, hivatalos küldetésben vagyunk! Dalibor bácsi előtt szétnyílt álmélkodó kordonunk. A nagykövet a táblára pillantott: - No, hála Istennek! Őrizőnk is vette a bátorságot, odajött hozzánk: - Nagykövet úr! Kérem, oszoljanak, térjenek vissza a követség területére! Én tudom, kik önök, de távoltól ez csak egy veszélyes csoportosulásnak látszik. - Igaza van! - szólt Dalibor bácsi. - Induljunk, gyerekek! - Mi az utcát takarítjuk éppen! - mutatott rám apa és újra megemelte a seprőt, mintha az lenne mestersége címere. - Fejezzék csak be! A rendőr ott maradt mellettünk. Apa lassan söprögetett, majd megszólította az őrt: - Maga mióta posztol itt? - Éjfél óta. Apa zsebében kotorászott. Cigarettásdobozt húzott elő és megkínálta a posztot. A hivatalos ember elvette a fölkínált dohányrudacskát. - Köszönöm. Majd később elszívom. Apa lassan és körülményesen gyújtott rá. Fejét kissé balra fordította, szemét szűkre vette. Ismertem ezt nála! Ilyenkor valami különös kérdést rak a vele szemben állóra, és várja a titokzatos választ. - Látta, kik csavarozták Sztálin fölé az új táblát? - Láttam. Négy suhanc járt erre. Meg négy a túloldalon. - Miért nem lépett közbe? - Mit tehettem volna egyedül négy ellen?! - Ott a pisztoly az oldalán! - Egy tábláért én nem lövök emberre! - Csakhogy Sztálin! - Elegem van nekem is Sztálinból! A járda takarítását lassan befejeztük. A vödörből a szemeteskukába öntöttem azt a kicsit, amit begyűjtöttünk. - Ki tudja, mikor viszik el a szemetet? - tolta sapkája ellenzőjét feje tetejére apa. Mile lépett az udvarba. Apát hívatta Dalibor bácsi. Alig mostam kezet, engem is hivatott. - Nézzem a képedet, te éjjeli csavargó! - nevetett rám a nagykövet. Odamutattam arcomat. - Tisztességes nyakleves! - bólintott a nagykövetség első embere. - De megérdemelted. - Meg. - Nem bántad meg, hogy elmaradtál? Lehajtottam a fejem. - Nézz rám, te gyerek! - parancsolt rám Dalibor bácsi. Ránéztem. Igyekeztem erős, férfias lenni, de szúrós tekintete áramütésként ért, szívem elszorult. Éreztem, kibuggyant szememből a könny és végigcsordul az arcomon. - No, ne sírj! - vigasztalt a nagykövet. - Gyere, ülj mellém! Kisebb díszes, faragott asztalka állt az iroda egyik ablaka alatt, két szék egyik, kettő a másik oldalon. Apa a nagykövettel szemben ült. Mindkettőjük mellett üres volt egy hely. Én apa mellé telepedtem. - Jó lesz így is! - nevetett rám Dalibor bácsi. - Zoki! Elmeséled nekünk, hogyan is dőlt le az a hatalmas szobor? - A Sztálin Jóska? - Pont az! Én rákezdtem. Észre sem vettem, hátam mögé gyűltek a nagykövetség bent lévő diplomatái és munkatársai. Hangosan nevettek, amikor eldaloltam a kórus rigmusait, és még nagyobb lett a kacagás arra, hogy magyarról szerbre is átfordítottam mindent, aztán úgy is dalolva adtam elő. Apa pofonjairól nem szóltam semmit. Apa sem. Mindenki tudott büntetésemről, de nem hozakodott vele elő senki, akkor sem, aztán sem, soha. - Nagy az emberek elkeseredése - kezdte Dalibor bácsi. - Amik történtek, egyenlőre csak zavargások. - Talán - szólt valaki. - Lehet más is - folytatta Dalibor bácsi. - Ugyan mi lehetne ebből? - ámult el a gépírónő. - Felkelés, kedvesem - koppant az asztallapon a nagykövet hangja. - Abból meg forradalom.

Bóta Gábor: Szeretetorgia

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.10.25. 10:33

Fotó: Hirling Bálint / -
A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel.
Szeretet, fogyhatatlan energia, hangorgia árad a színpadról, a hamar meglehetősen jelentős nemzetközi hírnévre szert tett Recirquel új bemutatóján, a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, a Müpa Fesztivál Színházában. A Solus Amor is, ha vége lesz majd ennek a fránya pandémiának, minden bizonnyal járja a világot, hiszen világszínvonalat képvisel. Bámulatosan egymásba olvad benne a tánc, az akrobatika, a színház, a képzőművészet, a báb, a zene, és megindítóan szép egységet alkot. Egy trilógia harmadik, befejező része. A társulat művészeti vezetője, rendezője, koreográfusa, Vági Bence azzal kísérletezik, hogyan lehet a cirkusz és a tánc egyenrangú ötvözetét megteremteni. Az előző ilyen jellegű alkotása, a My Land 4200 produkcióból lett a legjobb Edinburgh-ban, a nagyszabású Fringe Fesztiválon. Vadabb volt a mostaninál, gyilkosan ádáz tekintetekkel teli, a szürrealizmus és a vaskos naturalizmus keveredett benne. A színpadot elárasztották földdel. Legalábbis látszatra. Később tudtam csak meg, hogy ez sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes volt. Ehhez a földhöz, áttételesen az egész földgolyóhoz, való viszonyunkat firtatta az előadás. Ahogy lehúz minket, ahogyan hempergünk a sárban, majd valahogy csak kikecmergünk belőle, de újra visszavonz bennünket, mint a mágnes. A földhözragadtság akár barbársággal is párosulhat. Pusztító energiák is megjelennek a produkcióban, miközben benne van a megengesztelődés folyamata is. A trilógia első darabja, a Non Solus, csak kétszereplős, inkább a földre érkezés pillanatát mutatja meg, a lélek és a test nem feltétlenül békés viszonyát kutatja. A Solus Amor esetében Vági az artista-táncosai segítségével erőteljesen elrugaszkodik a földtől. Elénk tárja az éteri lebegés állapotát. Amikor boldogan azt érezhetjük, nem húz le a nehézkedési erő, röpülhetünk, netán teljes nyugalommal megpihenhetünk a légben, ahol akár szerelmetesen összefonódhatnak a testek, de el is hidegülhetnek egymástól. Nem érdemes különösen lineáris cselekményt, szöveges tartalmakat keresni, hullámzik, él, lüktet a színpad, mindig történik valami, gyakran kapkodhatjuk a fejünket, hová is nézzünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Ez most leginkább elégikus produkció, az eddigi pokoli küzdelmek után megbékélést, szeretetet hirdet, a szépség, az esztétikus testek, a kielégülő vágyak, a megnyugvás diadala. A temérdek háborúskodás, gyűlölet, felpaprikázott hangulat után az elcsendesedéshez, a valamelyest nyugvópontra jutáshoz ér el. Olyan, mint amikor vihar után a háborgó tengeren egyre kisebbek lesznek, majd elsimulnak a hullámok, de azért tudjuk, újra fodrozódnak, ismét csaknem égig érnek majd. Most azonban, legalább időlegesen, megpihenhetünk kicsit. Vannak hagyományos cirkuszi számok is, de ezek beágyazódnak a nagy egészbe. Ha például a magas dróton nőiesen libben Veress Zsanett, alatta más is történik, ami vagy megerősíti amit csinál, vagy éppenhogy ellenpontozza. Nem úgy van az attrakcióknak elejük és végük, ahogyan a klasszikus cirkuszban, hanem egymásba kapcsolódnak. Táncból esetleg úgynevezett dobóakrobata szám keletkezik, amikor különböző alakzatokba rendeződve, egymást dobálják az artisták, úgy, hogy társaiknak el kell kapniuk őket. Ez kifejezhet dühöt, hiszen indulatosan is lehet dobni, de akár imádatot, amikor ölelésben, simogatásban végződik a dobás utáni megérkezés. Fehér Ádám pedig valósággal partnereként kezeli a magasban lengő kínai rudat, és ezzel a tárgyi világgal is szép összhangba kerül. Várnagy Kristóf halottból kikelő lélekként táncol önfeledt mámorossággal. Farkas László, Wittmann Csilla emelő-dobó száma közben az is észrevehető, hogy mennyire szerelmesek egymásba. Horváth Zita, Zsíros Gábor gurtnival tekerik fel magukat a légbe, és ott szintén összeolvadnak. Bagdi Gergely esztétikusan kézegyensúlyozik. De ennél fontosabb, hogy ők így együtt, igazi csapatot alkotnak. Ha valaki nincs éppen a középpontban, szívesen „aládolgozik” másoknak. Vagy akár meglehetős kifinomultsággal bábot mozgat. A valódinál is nagyobb, óriási, valamennyi porcikájában megelevenedő jegesmedvét ötölt ki ugyanis a neves dél-afrikai bábtervező, Janni Younge. Ez a hatalmas medve és az ő kis bocsa képviseli a természetet, amivel megértőbben kellene bánnia az embernek. Gyönyörű ez az állat, ahogy a mozgása is. Figyeli a szereplőket, azok is behatóan nézik ők, előfordul, hogy összesimulnak, közös nevezőre jutnak, már nem félnek egymástól, akár barátok is lehetnek. Klimó Péter mintha valami régi templom veretes falait tervezte volna díszletül. Gyakran szétnyílik az oszlopfal és közte ott egy állandóan mozgó, ezernyi kis apró részből álló függöny, olyan, mintha lélegezne, megelevenedne a holt anyag. Rejtélyes módon figyelne, olykor tán elnyeléssel is fenyegetné a szereplőket, máskor pedig egyenesen megnyugtatóan hat. Hasonlóképpen van ez Szirtes Edina Mókus zenéjével is, ami hol harsogóan hangos, már-már támadónak is nevezhető, máskor szelíden fülbemászó. A szimfonikus hangzásba időnként Terjék Gábor elektronikus effekteket kever. Az egyszerre öt motort működtető, különleges reptetési technikát Vladár Tamás eszelte ki. Illés Renátó, Zsíros Gáborral együtt segédkezett a levegő akrobatika koreográfiájában, és szerepelt is volna, de a próbák alatt megsérült. Szerencsére hamarosan visszatérhet a produkcióba. Ami varázslatosan végződik. A magasban, szőlőfürthöz hasonlóan, hevedereken lógva, csodás alakzatba rendeződnek a művészek. Miseszerű, himnikus zene szól. Egymásba kapaszkodva, összesimuló testtel, Lencsér Attila, Pető József végig festői világításában, ott vannak a szereplők egymásra utalva, de immár szeretetben, és ezért ingatag helyzetben is, tökéletes biztonságban. Fantasztikus kép ez, orgiája a szeretetnek, a bizalom megtestesülése, ami lételeme a cirkusznak, és olyan jó lenne, ha lételeme lenne a mindennapjainknak is. Ez a bámulatos vízió, ez a függőségben is biztos helyzet, az ember megdicsőülése, felmagasztosulása. Ennek a világszínvonalú trilógiának, ami oly sok rosszat is elmondott rólunk, méltó zárása. A fájdalomból kicsiholt mosoly, harmónia, aminek a szenvedés adott aranyfedezetet. Méltán álló vastapssal ünnepelte a premier közönsége a nagyszerű teljesítményt.

Forgács Iván: Ha úgy akarják, közeledünk

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.10.25. 10:30

Fotó: MTVA
Nagyjából egy hónapja foglalkoztunk két műsor, a Csörte és a Csatt alapján a kérdéssel, hogy a politikai megosztottság miatt mennyire ellehetetlenültek mára a televíziós viták. Fölmerült, hogy csak a köztévé javíthatna a helyzeten, ha rászánná magát a nemzeti pártatlanságra. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy a morgolódás idején már el is indult egy ilyen próbálkozás.
Az M5 csatornára megújult formában, hosszabb, 52 perces időtartamban visszatért az Ez itt a kérdés… Alapfelállása klasszikus: kétszer ketten a két eszmei-politikai oldalról, közöttük a műsorvezető, aki ezúttal Gulyás István. (Horváth Szilárd is feltűnik a szerepben.) Előkerülnek a közéletet foglalkoztató aktuális események, problémák, kezdődhet a vitaparti. Amely azonban ez alkalommal meglepő vonásokat mutat. A műsorkészítők mindent megtesznek a kulturált hangnem megőrzéséért. Bizonyára határozottan tudatosítják a résztvevőkben a célt, a szabályokat, hogy higgadtan, szellemi távolságtartással kéne körbejárni a kérdéseket, végighallgatjuk a másikat, nem kiabálunk, érvelünk. És az adások döntő többségében sikerült is érvényesíteni az elképzelést. Olyan beszélgetéseket láthatunk hétköznap esténként, amelyek többnyire tartalmas eszmecserék. Hétvégén pedig Sipos Szilvia diskurálós művészportréival öblíthetjük le fejünk, szívünk feszüléseit. Hogyan tudja elérni az Ez itt a kérdés… azt az ároktemető, más szóval, normális hangütést, amely más csatornákon jelenleg elérhetetlen? Egyrészt az állami közszolgálat fegyelmező erejével. Ha a köztévé úgy dönt, hogy az ő nemzeti vitaműsorában a szereplőknek maximális tisztelettel el kell fogadniuk egymás véleményét, akkor az így lesz. Ha az állam valahol, akár csak egy órára a párbeszéd mellett áll ki, ott párbeszéd lesz. Megteremtik a megfelelő kereteket hozzá. És nem csak formai előírásokkal. A párterápiában gyakori, hogy a válságba került, egymástól elidegenedő házas- és élettársaknak egy-egy közeledést segítő szabályozó feladatot adnak. Hetente kétszer csináljanak közös programot, beszélgessenek szabad estén a problémáikról, vagy egyszerűen csak hallgassák végig a másikat. Nagy fegyelem kell hozzá, a tudatos hozzáállás miatt mesterkélten indul, de idővel pozitív folyamatokat érlelhet. Az Ez itt a kérdés… is mintha még ebben a kezdeti, merev szakaszban lenne. Nagyon oda kell még figyelni a szabályokra, a nyugodt hangütésre. De már érezni az oldódás jeleit. Sokat segít ebben, hogy a témákat általánosabb összefüggések felől közelíti meg a műsor. Az orvosok fizetésemelésével kapcsolatban a modern egészségügy szerkezeti problémáiról esett szó, az SZFE-ügy színházkultúránkról indukált beszélgetést. Komoly pozitívum, hogy a résztvevők – többnyire szakértők, művelt gondolkodók – rengeteg információval gazdagítják a nézőt a vita során. Gulyás István pedig nagyon a helyére került a „mediátor” szerepben. Joviális nyugalmat áraszt, nyitott tud lenni mindkét oldalra. Az egyik legjobb adás azzal foglalkozott, miként került át 1956 dala, az Előre budai srácok az olasz futballvilágba, hogyan értelmeződött át, s vált fasiszta szurkolók indulójává, miért játszhat szerepet a mai olasz politikai életben. Ritka elgondolkoztató ideológiatörténeti, társadalmi összefüggésekre derült fény ebben az egy órában egy partikulárisnak látszó téma kapcsán. Meghatódni persze nem kell a műsortól. Szomorú, hogy üde színfoltnak számít csupán a köztelevízióban. És ha valóban komoly a szándék a párbeszéd ösztönzésére, van még csiszolni való. Jó lenne megszabadulni a maradék kormánypárti kilengésektől is. Beszélünk a színházról, aztán az utolsó tíz percben jön az elfogult viharkavarás az SZFE kapcsán. Nem korrekt, idegen a keretektől. Ezzel összefüggésben alaposabban meg kéne fontolni, kik legyenek a vendégek. Széles látókörű gondolkodók, elméleti-gyakorlati szakemberek, művészek nagyszerű beszélgetéseket produkáltak. A politikai érintettségű publicisták viszont nehezen alkalmazkodnak a terephez. Vagy inkább hiteltelenek, annyira más, kíméletlenül agresszív hangot ütnek meg pártos fórumaikon. Politikai szerepet vállaló, főleg hatalmi pozícióban lévő emberek meghívása pedig nagyon kockázatos a műsor imázsa szempontjából. A botrányosság határát súrolta az a két adás a kulturális identitásról, amelyben L. Simon Lászlót és Schmidt Máriát engedték össze György Péterrel. A két kormánypárti értelmiségiből áradt a hatalmi gőg. Schmidt Máriából egészen vulgáris módon. Rendre belerikácsolt vitapartnerei szavába, önkényesen leállított témákat, ellentmondást nem tűrően minősített, Tamás Gáspár Miklós szellemiségét elintézte annyival, hogy „csont komcsi”. A Nagy Katalin pamfletsorozatból annyit vett észre felháborodott röhincséléssel, hogy feketék is játszanak benne oroszokat. Ezt itt ne! Ott van rá a parlament, a politikai fröcsögőfórumok. Az Ez itt a kérdés… más irányba, a józan, kulturált eszmecsere felé indult. Egy felelős nemzeti kultúrpolitikusnak támogatnia kéne ezt az irányt. A kormánya hatalma alá rendelt köztévé tisztes, nemzeti elkötelezettségű próbálkozását.