A rendszerváltás idején nem hittem volna, hogy ennek a kérdésnek valaha létjogosultsága lehet: egy viszonylag szűk körön túl érdekli az embereket 1956. október 23-a?
Annyira érdekli őket, amennyire március 15-e vagy augusztus 20-a. Ez is egy állami ünnep, amelyhez, főleg az elmúlt tíz évben, politikai üzenetek társulnak. Amúgy munkaszüneti nap. Idén ráadásul péntekre esik. Van egy hosszú hétvégénk, ami különösen szerencsés körülmény.
Ennyi?
Nem tartom valószínűnek, hogy 1956 – az idősebb nemzedék egy sajátos csoportján kívül – érzelmileg megmozgatná a magyar társadalmat. Október 23-ának az a fajta elevensége, ami 1989-ben még megvolt, fokozatosan elhalványult. Mára eltűnt.
Így normális?
Azt gondolom, hogy igen. 1989-ben még nagyon sok embernek voltak személyes vagy közvetlen családi emlékei a forradalomról. Előjöttek az évtizedeken át elbeszéletlen, kibeszéletlen történetek. 1956 a szocializmus kimúlásának szimbólumává vált. A Kádár-korszak utolsó nagy tabuja, utolsó nagy hazugsága az volt, hogy ellenforradalomnak nevezte 1956-ot. Nagy Imre és kivégzett társai jelképes újratemetése 1989. június 16-án a Hősök terén egyúttal a szovjet típusú rendszer temetése is volt, hatalmas erővel bíró morális esemény. Persze, ebbe belejátszott, hogy nem sokkal előtte megkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások az állampárt és az ellenzéki szervezetek között. Néhány héttel később meghalt Kádár János. Nyilvánvaló volt, hogy új korszak kezdődik. Bár a kilencvenes években még nagyon eleven diskurzus folyt 1956-ról, természetellenes folyamat lett volna, ha az akkoriban tapasztalt, jó értelemben vett feszültség hosszú időn keresztül fennmarad a társadalomban.
Kihagyhatatlan: a Hősök terén tartott ceremónia magával hozta egy magyar politikus felemelkedését is. Az illetőt Orbán Viktornak hívják.
Valamelyest részt vettem az előkészítésben, nekem kellett összeállítanom a kivégzettek névsorát, amit a koszorúzáskor Darvas Iván és Mensáros László olvasott fel. Abban az időben autósiskolába is jártam, 32 évesen készültem megszerezni a jogosítványt. Az újratemetés előtti napokban gyakorlatokat végeztünk a Népstadion és a Budapest Sportcsarnok között, a parkolóban. Az ott „rutinoztató” oktatók, amikor az enyém elmesélte nekik, hogy közöm van a szervezéséhez, nekem támadtak. Attól féltek, hogy a Hősök terén kitör a balhé, rosszabb lesz minden. Nagyon nem értették, mi szükség van erre az egészre. Aztán az újratemetés után, amikor legközelebb találkoztunk, láttam rajtuk, hogy fel vannak villanyozva. Nézték a tévéközvetítést, kérdezték, milyen volt a helyszínen átélni. Mondtam, hogy szerintem jól sikerült, eltekintve Orbán Viktor beszédétől. Megint nekem támadtak: „Orbán? Az volt a legjobb!” Néhány nap alatt radikalizálódtak, 180 fokos fordulatot vettek. Érdekes módon ez az élmény sok minden másnál élesebben megmaradt bennem.
Önnek mi baja volt Orbán beszédével?
Elsősorban stilárisan nem tetszett. Én nagyon átéreztem annak a napnak az erkölcsi tartalmát, meg voltam hatva. Orbán hangja – a direkt, erőteljes politikai hang – disszonáns volt számomra. Az ötvenhatosok közül Mécs Imre mindenkit felszólított, hogy fogja meg a mellette álló kezét, és tegyen közös fogadalmat. Rácz Sándor arra kérte a közönséget, hogy énekelje el a „Boldogasszony anyánk…” kezdetű régi katolikus népéneket. Katolikus nevelést kaptam, jól ismertem a szöveget, mégis nehezemre esett belekezdeni. Zavartak ezek a patetikus megnyilvánulások, azt azonban nem éreztem, hogy méltatlanok lennének az alkalomhoz. Orbán egyértelműen kilógott a sorból. A többi felszólalóval szemben az ő beszédét nem vette körül a gyász, a veszteség aurája. Ám az esemény jelentőségét nem Orbán Viktor adta: járulékos körülmény, hogy az újratemetés egyúttal a belépését is jelentette a politika színpadára. Ennek értékelését hagyjuk meg a következő nemzedékekre.
Hogyan szokta ünnepelni október 23-át?
Munkával. Legalábbis sokáig így volt. 1989-ben, az első szabad október 23-án Tatabányán tartottam előadást. Később gyakran szerepeltem élő műsorokban, többnyire az állami televízióban. 2010 óta a tévés meghívásaim – finoman fogalmazva – alaposan megritkultak.
Tavaly tavasszal lemondott, amikor az ön által vezetett 1956-os Intézetet megszüntette a kormány, azaz beolvasztotta Szakály Sándor VERITAS intézetébe. Munkatársai túlnyomó többsége is távozott. Mi van most önökkel?
Mindannyian távoztunk végül. Azóta kutatók szabad és önkéntes társulásaként egy-egy konferencián igyekszünk minél többen együtt fellépni, évente tanulmánykötetet adunk ki. Csináltunk egy honlapot. Mindehhez 2019-ben Soros György alapítványától kaptunk 7,2 millió forintot. Talán az éberséghiánynak köszönhető, hogy az idei botrányos OTKA-pályázaton (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) nyertünk négy évre 29 milliót. Ebből próbáljuk segíteni azoknak a kollégáinknak a kutatásait is, aki nem jutottak álláshoz. Úgy nevezem magunkat: Intézet, a magasban. (Utalás Illyés Gyula: Haza, a magasban című versére, amely így kezdődik: „Jöhet idő, hogy emlékezni/ bátrabb dolog lesz, mint tervezni” – a szerk.) Évente hat-hét millió forintból gazdálkodunk. A kormány által létrehozott, milliárdokkal támogatott intézetek költségvetéséhez képest ez alig látható aprópénz.
Mi az, amit nem tudunk 1956-ról, pedig fontos lenne tudnunk?
A kilencvenes években a fő narratíva kialakult, számottevően nem is módosult. Nagyjából tudni lehet, hogy miről vitázott a szovjet pártvezetés, amely eldöntötte Magyarország sorsát. Amit mégsem tudunk, az feltehetően sosem fog kiderülni. A forradalom fontos szereplőinek megítélése viszont előbb vagy utóbb új kérdéseket fog indukálni. A sort lehetne folytatni. Előkerülhetnek még dokumentumok, amelyek alapvetően aligha változtatják meg, de árnyalhatják a képet. Vajmi kevés ismeretünk van például arról, hogy a szovjet hadsereg – mint fegyveres erő – hogyan viszonyult a magyar forradalomhoz. Történtek-e dezertálások? Érdemes lenne alaposabban vizsgálni a szovjet társadalom reakcióját is.
A szovjet társadalom egyáltalán értesült arról, hogy mi zajlik Magyarországon?
A nyugati sajtó termékeihez a Szovjetunióban semmilyen formában nem lehetett hozzájutni, de azok, akik nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztek, vagy hallgatták a Szabadság Rádiót – az orosz Szabad Európát –, értesülhettek a történésekről. A leningrádi egyetemen még nagyszabású pert is rendeztek a Magyarország iránti szimpátia megnyilvánulásai miatt. Vezető szovjet értelmiségiek – furcsa módon elsősorban természettudósok – naplóiból kiderült, hogy érzékenyen reagáltak, lelkiismereti válságba kerültek. Pedig jelentős részük kommunista párttag volt, meggyőződéses híve a rendszernek.
A mai Magyarországon milyen jegyeket kellene viselnie annak a politikai erőnek, amely hitelesen szeretné képviselni az ötvenhatos eszméket?
1956 alapja lehetne egy olyan konszenzuson alapuló politikai elitnek, amelynek csoportjai versenyhelyzetben állnak ugyan, de képesek megbízni egymásban, tiszteletben tartani bizonyos játékszabályokat. Nem élet-halál harcról beszélek tehát, hanem ajánlatok és javaslatok tisztességes versenyéről. Az ötvenhatos vízió jellegzetes harmadikutas elképzelés volt, nem is nagyon öltött koherens formát. Sok elemében nem ültethető át, a nemzeti függetlenség és a semlegesség akkori képe ma nem időszerű. De! Az ma is fontos kérdés, hogy az egyén, a polgár szabadsága és a társadalmi igazságosság vajon összeegyeztetendő-e. 1956 erre igennel válaszolt. Az 1989-es nagy fordulat, amely végső soron a kapitalista piacgazdaságot hozta el Magyarországra, látszólag nemleges választ adott ugyanerre a kérdésre. Nem gondolom azonban, hogy ez a végleges válasz.
Mit lenne még érdemes átvenni 1956-ból?
A mai politikai szerkezet a képviselet elvét követi, és ez elvileg nagyon helyes. Eljönnek azonban azok a pillanatok, amikor arra van szükség, hogy egy közösség megszervezze önmagát, kiálljon a zsarnoksággal szemben. Nem lehet a permanens mozgósítás állapotában létezni, de vannak helyzetek, amikor az értelmes önszerveződés ötvenhatos modellje elfogadható mintaként. Most a Színház-és Filmművészeti Egyetem közössége mutat erre nagyon szép, látványos és bátor példát.
