„Az antiszemitizmus szennyes lelkek gyilkossággá fajuló szórakozása” – idézte Orbán Viktor miniszterelnök az egyetlen Nobel-díjas magyar írót a Kertész Imre Intézet budapesti székházának avatóünnepségén, két hete. Beszédében felidézte azokat a „nem túl színvonalas vitákat”, amelyeket „a jobboldal, annak a radikálisabb része” kezdett Kertész világraszóló elismerése után. Kiemelte az író „migrációellenességét”, de azt a passzust már nem idézte hallgatóságának „A végső kocsma” című műből, miszerint a tömeges muzulmán bevándorlás fő veszélye, hogy utat nyit az új diktatúrák előtt Európában. (Pótoljuk e mulasztást: „Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják majd fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket.”)
E hasábokon többször leírtuk: Orbán Viktor nem antiszemita. Elvek híján aktuális nézeteit pillanatnyi politikai előnyök reményében váltogatja, mint más a zokniját. A Liberális Internacionálé egykori alelnökéből így lett illiberális – újabban libernyákozó – nacionalista, Soros-ösztöndíjasból a sátáni Soros-összeesküvés prófétája. Kertész Imre méltatása szintén aktuális haszonnal kecsegtette a szerencsi időközi választás előtti napon: a baloldali szavazókat igyekezett elriasztani az ellenzék közös, jobbikos jelöltjének támogatásától.
Saját pártjának és holdudvarának pőre vagy alig burkolt zsidózásai ellen nem volt kifogása a hosszú évek során, pedig Bayer Zsolt, Takaró Mihály, Döbrentei Kornél, Raffay Ernő adott rá okot bőven. Ez a szégyenletes kettősség azonban nem új találmány. A kiegyezés óta mindhárom tartósan berendezkedő politikai rendszer – a dualista, a Horthyról elnevezett és az államszocialista – produkált hasonló ellentmondásokat; a zsidósághoz való viszonyt, a zsidóellenességet gyakran állította alantas célok szolgálatába. Csupán néhány példát villantunk fel, az elemzés igénye nélkül.
Az aranykor árnyai
Súlyos ellentmondások terhelték már a dualizmus öt évtizedét is, pedig az 1867–1918 közötti időszakot okkal nevezik a magyar zsidóság aranykorának. Nyomban a kiegyezés után elfogadták az emancipációs törvényt, amely jogegyenlőséget biztosított a Magyar Királyság zsidó vallású polgárainak, majd a századvégen, Wekerle Sándor miniszterelnöksége idején vallási értelemben is elismerték a katolikus és protestáns hívekkel azonos jogaikat.
A heterogén zsidóság egyszerre volt motorja és haszonélvezője a gazdasági fellendülésnek. Gyors asszimilációs folyamat kezdődött. Ahogy a korszak nagy hatású gondolkodója, a cionista mozgalmat alapító, pesti születésű Herzl Tivadar fogalmazott: két nemzedék elég volna, hogy azok a zsidók, akik nem ragaszkodnak gyökereikhez, megszűnjenek zsidók lenni. Csakhogy sohasem adatik nekik ennyi idő, amíg az antiszemiták békén hagynák őket. Márai Sándor a „kedélyes antiszemitizmus” koraként említi ezt az időszakot. Persze korántsem volt mindig kedélyes, elég a hírhedt tiszaeszlári koncepciós perre gondolni (1883). Mikszáth, Krúdy, Eötvös Károly emelte fel szavát a borzalmas középkori vérvád feltámasztása ellen. Ám a tömeges galíciai bevándorlás, az éleződő város-falu ellentétek és más tényezők felpörgették a zsidógyűlöletet.
Budapestet, ahol az 1910-es cenzus adatai szerint a polgárok csaknem negyede vallotta magát zsidónak, „Judapest” gúnynéven emlegették. Az antiszemitizmus egyszeriben politikai hasznot ígért. Vas vármegye országgyűlési képviselője, az addig szabadelvű Istóczy Győző Antiszemita Pártot alapított. Közben az uralkodó több száz gazdag zsidó vállalkozónak adományozott nemességet, néhány különösen sikeres család (Weisz, Kornfeld, Deutsch, Herzog és mások) bárói címet kapott. Gróf, pláne herceg azonban egy sem lett közülük; a bécsi udvarban is voltak határok.
Az úri elit manipulációs eszközként használta az asszimilációt a tényleges demográfiai helyzet leplezésére. Minthogy a nemzeti kisebbségek ügye nagyrészt megoldatlan maradt, kulcsfontosságúnak tekintették, hogy az ország lakóinak többsége legalább papíron magyar nemzetiségű legyen. Ezt statisztikai bűvésztrükk segített elérni: a zsidókat magyarokként tüntették fel a népszámlálási adatokban, így még a századfordulón is sikerült kimutatniuk az 51 százalékot. Ebből sokan azt a csalóka következtetést vonták le, hogy a magyar társadalom maradéktalanul befogadta a zsidókat, ám ez az értelmezés igencsak messze állt a valóságtól. A K. und K.-békeidők végére már ez sem segített fenntartani a látszatot, majd mindent elsöpört a vesztes háború és Trianon tragédiája.
Horthy két arca
A Horthy-korszak születése pillanatától a „zsidóuralomnak” beállított Tanácsköztársasággal szemben határozta meg magát. Egyenlőségjelet tett zsidók és bolsevikok közé, noha Kun Béláék éppen hogy megtagadták zsidó gyökereiket, hagyományaikkal radikálisan szembefordultak, de hát a tények már akkor sem zavarták a célzatos ferdítések és hazugságok kiötlőit.
Röviddel azután, hogy a leendő kormányzó belovagolt Budapestre, és „tetemre hívta a bűnös várost”, az Országgyűlés elfogadta az első modern jogfosztó antiszemita törvényt, a hírhedt numerus clausust – jócskán megelőzve a német nácikat (1920). Onnantól negyedszázad sem telt el a népirtásig, amelynek több mint félmillióan estek áldozatául, a magyar közigazgatás tevőleges részvételével.
Ám a holokausztig vezető út korántsem volt nyílegyenes, ahogy arra Ungváry Krisztián fontos könyve (A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege) is felhívja a figyelmet. Kétarcú figura volt maga a névadó ellentengernagy is. Nyíltan fajvédő nézeteket vallott, államfőként amnesztiát adott közönséges gyilkosságokat és rablásokat elkövető terrorista tisztjeinek.
Ugyanakkor túlontúl radikálisnak tartotta Gömböst, kormányai többször lecsukatták Szálasit, visszaszorították a nyilasokat és betiltatták uszító lapjaikat. A bethleni konszolidáció fontos lépése volt a szélsőjobbos különítmények, szervezetek feloszlatása.
A „modern kor antiszemitái azért üldözték a zsidókat, mert egy káros fejlődés hordozóinak tartották őket”, érvel Ungváry. A lakosság jelentős része elutasította a kapitalizmust, a modernizációt, a jogállamot. Sokaknak a zsidók javaira fájt a foguk, és később, „a háború alatt ugrásra készen várakoztak azok, akik a vagyonok újraelosztásában reménykedtek”. A zsidókat bűnbaknak kikiáltani népszerű volt a társadalom széles rétegeiben. Ezzel éltek is Horthyék, ám fellépésük sokáig inkább mérséklő, semmint uszító volt. Ungváry egy interjújában kijelenti „a sok elemében vállalható” kormányzóról: „Horthynak ma szobrot kellene állítani, ha meghalt volna a megszállás napján. (…) Más kérdés, hogy azzal, amit 1944 márciusa után tett, lenullázta korábbi teljesítményét.”
A nagyrészt kikeresztelkedett zsidó iparbárók közül sokan Horthy bizalmasai voltak. A csepeli vas- és fémmű irányítója, Chorin Ferenc és az „alapító atya”, Weisz Manfréd másik veje, báró Kornfeld Móric felsőházi tag.
Cégcsoportjuk a magyar gazdaság zászlóshajója, a háború alatt fontos beszállítója lett Hitler hadigépezetének, nagy állami megrendeléseket kapott, jelentős profitot könyvelt el. Végül az üzemek zavartalan átadása fejében a család negyvennél több tagja külföldre menekülhetett a katasztrófába rohanó Magyarországról 1944 tavaszán. A felszabadulás után sokan kollaboránsnak, sőt háborús bűnösnek tekintették Chorint, a híres aradi főrabbi unokáját, aki egyébként Amerikából még sokáig támogatta a portugáliai emigrációban szűkölködő, bukott Horthyt.
Ha a korszak abszurd ellentmondásait vesszük, nem hagyhatjuk említés nélkül Imrédy Béla esetét. A szélsőjobboldali, antiszemita, Hitlerért rajongó miniszterelnök idején fogadták el az első zsidótörvényt, majd nyújtották be a másodikat. Az utóbbit azonban már Teleki Pál alatt hagyta jóvá a parlament, mert Imrédy egyik dédszülőjéről időközben kiderítették, hogy zsidó. Ennek az 1939-ben döbbenet erejével ható hírnek köszönhette a pesti kabaré Békeffy László zseniális, egyszavas konferanszát: „Nahát!” Többet nem is kellett mondani, minden benne volt. És akkor, néhány hónappal a második világháború kitörése előtt közönségének még volt is kedve nevetni.
Tabuk és gonosz cionisták
A háború után hatalomra jutó sztálinista diktatúra tabusította a vészkorszakot, Komoróczy Géza szavaival a „nagy hallgatás évtizedei” következtek. Ki ne ismerné a korszak klasszikus viccét?
Amikor Kohn bácsi május elsején, a vörös zászló alatt felvonuló kommunisták között tegnapi nyilasokat pillant meg, így sóhajt fel: „Kis ország ez, csak egy csőcselékünk van!” Ugyanakkor a holokauszt túlélői közül sokan újra állami terror áldozatai lettek. Néhány éven belül másodszor is elvették mindenüket, ezúttal nem árjásítás, hanem államosítás címén. Volt, akinek a náci haláltáborok után kitelepítés lett az osztályrésze. Bálint György, a százéves korában nemrég elhunyt legendás Bálint gazda sorsa rá a szomorú példa.
A hivatalosan tiltott antiszemitizmus „anticionista” kampányok formájában bukkant föl újra. A Szovjetunióban „cionista orvosgyilkosok csoportját” leplezték le az állambiztonsági szervek, akik állítólag Sztálin életére törtek. A Pravda azt írta, hogy egy „nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet”, a Joint szolgálatában álltak, amelyet „az amerikai hírszerzés alapított”.
Csehszlovákiában félreérthetetlen antiszemita felhangokkal tartották a csatlós országok legnagyobb kirakatperét, a Slánský-pert, gondosan kiválasztott zsidó vádlottakkal és halálos ítéletekkel (1952). Rákosi Magyarországán is előfordult, hogy a hivatalosan „gyökértelen, kozmopolita, imperialistabérenc cionistákat” hibáztattak különféle problémákért.
A Kádár-korszak első évtizedében két nevezetes büntetőeljárás kapcsán kapott nyilvánosságot a náci népirtás, erőteljes propagandisztikus célzattal. Az első az Argentínában elfogott náci háborús bűnös, Adolf Eichmann jeruzsálemi pere volt (1961). Az MSZMP Központi Bizottságának ülésén személyesen Kádár János mutatott irányt, hogyan kell a sajtóban helyesen tálalni az eseményeket. „Nem jó ezekből a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből”, mondta az első titkár.
Szécsényi András „Holokauszt-reprezentáció a Kádár-korban” című tanulmányában felsorolja, milyen ideológiai megfontolások motiválták a tudósítások szellemét. Néhány ezek közül: egybemosni a náci Németországot és az NSZK-t, a kapitalista Izraelt összekapcsolni a kapitalista NSZK-val, közös platformot teremteni a két államnak. Elhárítani a magyar felelősséget, mindent a németekre, illetve a nyilasokra fogni. A szocialista államrendbe be nem illeszkedő, kapitalistának bélyegzett cionista zsidóságot kárhoztatni. A másik kivételes alkalom, amikor a holokausztról nyilvánosan beszélni lehetett, a zuglói nyilasper (1967) volt. Valódi háborús bűnösöket ítéltek el, ám a propagandagépezet fő üzenete az volt, hogy az 1956-os „ellenforradalmat” fasiszták csinálták.
A „zsidó” szót leírni sem volt ildomos, helyette eufémizmusokat használtak, például „üldözöttek”, „elhurcoltak”, „a fasizmus áldozatai”. A Partizánszövetség keretében hozták létre a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, amely nem kizárólag auschwitzi zarándokutakat szervezett: kétoldalú államközi szerződés értelmében ez a szervezet fizette ki a túlélőknek az NSZK-ból érkező kárpótlást.
A Szovjetunióban újabb antiszemita hullámot indított el a közel-keleti hatnapos háború, amelyben Izrael baráti arab országokat győzött le. Lengyelországból elüldözték a megmaradt zsidók zömét, bár a hagyományos előítéletek maradtak. Ez esetben is egy korabeli vicc foglalja össze a lényeget: a lengyel elvtársak bebizonyították, hogy az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók, csak antiszemiták.
Ilyen volt a szocialista tábor valósága, amikor Kertész Imre később világhírűvé váló regényét írta Budapesten (1960–73). A nyomasztó közeget maga a szerző örökítette meg Gályanaplójában. A Sorstalanság 1975-ben jelent meg először, különösebb visszhang nélkül. Spiró György volt az, aki a ’80-as években újra felfedezte. Ugyan ki számíthatott volna akkoriban arra a szédületes útra, amelyet Kertész életműve azóta bejárt a Nobel-díjig, és azon túl, a magyar szélsőjobboldal mocskolódásáig, majd az idézett 2020-as intézetavatóig?
Írói munkásság
A rendszerváltás évében, 1990-ben újra ha nem is szalon-, de nyomdaképes lett az antiszemitizmus. Ontotta vállalhatatlan irományait a Magyar Demokrata Fórum elhíresült Cs betűs különítménye (Csoóri, Csurka, Csengey), az SZDSZ-es képviselőjelöltek plakátjait Dávid-csillaggal pingálták össze szorgos kezek. A miniszterelnök Antall József édesapja a háborúban lengyelországi menekültek ezreit mentette meg, ezért Izraelben a Világ Igaza kitüntetést kapta – ép elméjű ember nem állíthatja, hogy az első szabadon választott kormányfő antiszemita lett volna. Mégis rendre kitért az egyértelmű válasz elől, ha felszólították, hogy határolódjon el párttársainak ordas eszméitől. A szomorú politikai realitások között egyensúlyozó Antall doktor inkább olyan verbális leleményekkel felelt, hogy a kunbélázás Csurka „írói munkásságának része”.
Ebben az időben történt, hogy az MDF Bem téri székházában vitaestet rendeztek a zsidó-keresztény párbeszéd jegyében, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy letöröljék az antiszemitizmus szennyét a kormányzópártról.
A pódiumon halk szavú kultúremberek váltották egymást, szép és értelmes dolgokat mondtak. Minden jól is ment, amíg a nyilvános vita kezdetén szólásra nem jelentkezett egy aggastyán a közönség soraiból. Dörgedelmesen közölte, hogy majd akkor lehet megbékélés, ha a zsidók megfizettek Rákosiék bűneiért. Kínos, feszélyezett csend következett – hiába próbálták utána menteni a menthetőt a jó szándékú szervezők, el volt rontva az egész.
Soros és Bibi
A NER illiberális Abszurdisztánjából tetszőleges számú példa hozható a kettős beszédre. Ezek közül csupán egyet említünk: a magyar miniszterelnök és izraeli kollégája, Benjamin Netanjahu közismerten szívélyes kapcsolatát.
Bibi 2017-es látogatása előtt Orbán még azt a szívességet is megtette a rokonléleknek, hogy sebtiben leszedette az aktuális kampány plakátjait – „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” –, mégse kelljen vendégének ebben a díszletben mutatkoznia, mert odahaza kínos lenne neki a széles körben antiszemitának tartott, rosszízű propagandaakció. Igaz, előzőleg Netanjahu is szokatlan diplomáciai gesztust tett a jó hangulat érdekében: visszavonatta budapesti nagykövetének közleményét, amely szerint a kampány gyűlöletet és félelmet szít.
Bizarr módon Soros György nemcsak a magyar, hanem az izraeli szélsőjobboldalnak is első számú ellensége lett, miután a Nyitott Társadalom Alapítvány meghekkelt e-mailjeiből kiderült: kész fellépni Izrael „rasszista és antidemokratikus politikája ellen”, palesztin jogvédőket segít. A kormányzó Likud egyik képviselője törvénytervezetet készített a külföldről finanszírozott civil szervezetek megrendszabályozására, Lex Soros néven. Orbánnak és Netanjahunak egyébként nemcsak közös ellensége, hanem közös barátja is akadt Arthur Finkelstein személyében. A menekültellenes hisztériakeltés és az ellenfelek démonizálása a néhai amerikai kampányguru eszköztárából való. Finkelstein amúgy vállaltan homoszexuális volt, ami mellékes körülmény, de könyvdarálós időkben talán nem egészen érdektelen.
