A nővérem, Ani volt a legrendszeretőbb nő, akit ismertem. A nők között sok a rendszerető, ő azonban rendmániás és rendfanatikus is volt, az életformája volt maga a rend. A mindent-tegyünk-a-helyére és a minden-legyen-a-helyén. Olyan tisztaság nem létezett, aminél Ani ne talált volna még tisztábbat. Már gyerekkorában is szívesen mosott, vasalt, fiókokat rendezett és rendezett át, sorba állította a varródobozban a spulnikat, növekedési sorrendbe a növényeket az ablakpárkányon, megigazította az asztalomon a ceruzákat, a füzeteket, az iskolatáskámat ő készítette össze, nem panaszkodott, nem tett szemrehányásokat, és mindig kedvesen megsimogatta az arcomat. Ő maga is rendszerezett volt. Ezért lett gyógyszerkutató.
Amikor férjhez ment Marcihoz, műfordító barátomhoz, egész meglepődtem. Én mutattam be őket egymásnak, de azt nem gondoltam, hogy Ani beleszeret, ugyanis Marci maga volt a rendetlenség. Igazi művész, aki távol él a valóságtól, és nem is szereti a valóságot. Legényember korában, ha hazament, kibújt a cipőjéből, ledobta a zokniját a nappaliban, elfelejtette elzárni a vízcsapot a konyhában, az íróasztalát és környékét elborították a jegyzetek, soha semmit sem talált, amit keresett, de ezt tartotta természetesnek.
Egy művész, aki nem él a valóságban, az úgy él, hogy nem találja a dolgait. Szertehagyja, azután nem találja, és nem is érti, hogy miért. Neki ez volt a természetes. És hogy bírják majd együtt? Mert egy dolog a szerelem, és más dolog az együttélés. De bírták. Ani szó nélkül, kedvesen mindent a helyére varázsolt, Marcit minden háztartási munka alól felmentette, és visszaküldte az íróasztalához, hogy foglalkozzon a műfordításaival, mert neki úgyis az a legfontosabb, és jól is csinálja.
És csakugyan jól csinálta, a pályafutása magasra ívelt. Sok munkát kapott, díjakat nyert, előadásokat tartott. Ani is sokat dolgozott, néha késő este ment haza, egy új, fontos kísérlet vezetésével bízták meg, de ő nem szeretett a saját sikereiről mesélni, és otthon továbbra is mindig mindent rendben volt, az íróasztalon a jegyzetek is a helyükre kerültek.
Marci egy este aggódva jött el hozzám, lehet, mondta, hogy Ani talált magának valakit, aki jobban megbecsüli. Hosszan beszél esténként telefonon, sokszor időpontokat egyeztet valakivel, a megbeszélt helyen ott leszek, ilyet is mond, biztosan férfi van a dologban, és hát érthető is, tette hozzá még mélyebb aggodalommal, húsz évi házasság után megtörténik, hogy egy asszony ráun a férjére, és én - de ez már a kétségbeesés hangja volt - meglehetősen unalmas férj voltam, nem figyeltem rá eléggé, pedig ő a legnagyobb kincs az életemben.
Ne aggódj, mondtam neki, Ani mindig nyílt és őszinte, ha gondjai vannak, majd elmondja.
Marcit azonban nem nyugtattam meg. Egyik nap elment a kutatóintézetbe, és ott várt a kapuban estig.
- Szeretsz még? – kérdezte. Együtt indultak haza.
- Mégis, mit gondolsz? – nézett rá Ani. Realista volt, pragmatikus, de a lelke mélyén romantikus. – Menjünk haza. Biztos megint szertehagytál mindent.