A tömeg a Kossuth Lajos utcán hömpölygött. Főleg egyetemisták, de mindenféle más népek is csapódtak hozzájuk. Sokan voltak. A Március 15. térnél vagy ötszázan csatlakoztak a menethez, de a környékbeli utcákból is érkeztek. Jó volt a hangulat, mindenki azt érezte, hogy végre történik valami. Hogy pontosan micsoda, azt a legtöbben nem tudták, de hát az igazi forradalmak is valahogy így kezdődtek.
A férfi az első emeleti erkélyen állt, a Semmelweis utca sarkán. Az épület egykor a Szovjet Kultúra Háza büszke nevet viselte, most viszont már évek óta a Magyarok Világszövetségéé volt. A férfi sötét öltönyt viselt. Bár lentről csak a zakója látszott, de a szíve fölött csillogó milliónyi kitüntetésből erősen ünnepi hangulatra és az ahhoz illő öltönyre lehetett következtetni. Az erkélyajtó fölé még három éve odarögzített, sok méteres, mindenhonnan jól látható molinó szerint a Magyarok Világszövetsége Nemzeti Konzultációt követel Trianonról. „Csak egy dolog van, mi erősebb a világ összes hadseregénél: egy ötlet, amelynek eljött az ideje!” – hirdeti a felirat. Aláírás: Victor Hugo.
A franciák, na azok tudtak forradalmat csinálni – gondolta a férfi, és végignézett a Kossuth Lajos utcán áradó tömegen. De ezek? Mit tudnak ezek a valódi forradalomról? Végigsimított a szíve fölött zörgő kitüntetéseken. Nagyot sóhajtott. Nemrég még ő is ott menetelt. Persze a nemrég relatív fogalom, annak már éppen hatvanöt éve. Tizenöt se volt, az apjával vonultak végig a Műegyetemtől egészen a Parlamentig. Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt kéz a kézbe! Meg: Függetlenség, szabadság, függetlenség, szabadság! Ilyesmiket kiabáltak. Nem nagyon értette a dolgot. Otthon ezeket még suttogva sem volt szabad, itt meg kiabálni is lehetett.
Az apja elmagyarázta, hogy ezek egyetemisták, és hogy majd ők hozzák el a szabadságot a magyar népnek. Akkor határozta el, hogy ő is egyetemista lesz. Fantasztikus, felszabadító érzés volt, úgy gondolta, soha nem fogja elfelejteni. Aztán szépen lassan mégis csak elfelejtette. Egyetemre se ment, végül úgy alakult, hogy fodrásziskolát végzett, és beállt egy jól működő szövetkezetbe.
Szabad ország, szabad egyetem! Szabad ország, szabad egyetem! Ezek meg mi a fenét akarnak? Mi az, hogy szabad ország? Jó dolgukban azt se tudják, mit csinálnak. Mit tudnak ezek a szabadságról? Amikor ő és az apja ott menetelt, és amikor bejöttek a ruszkik. Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza! Na, ez volt a bátorság! De ezek? Elkényeztetett söpredék. Sorosista, Brüsszel-imádók, szivárványos kóklerek. És még mutogatnak is rá. Néhányan felfedezték a hároméves molinót, előtte a kitüntetett vénembert, és nevetve integettek neki. Mit integettek? Menjetek haza anyátokhoz! Szabadságot akartok? Még soha nem volt itt ekkora szabadság!
Az integetők nem hallhatták, ahhoz túl magasan volt. Legyintett. Megigazította a zakóját. Majd ők is rájönnek egyszer – morogta maga elé. Még egyszer, utoljára lenézett a menetre, és fejcsóválva eltűnt az ajtó mögött.