Előfizetés

Műbalhé

Az egyik ország vezetője kritikusan fogalmaz az iszlámról és kiáll a Mohamed-karikatúrák mellett, míg egy másik átnevelő táborokba zárja és abortuszra kényszeríti a muszlim közösség tagjait, miközben lerombolja mecseteiket, temetőiket és kulturális örökségük teljes megsemmisítésére törekszik. Vajon melyik viselkedésén botránkozott meg több muszlim ország vezetője, élükön a bojkottra biztató Recep Tayyip Erdogan török elnökkel? Természetesen csak Franciaországén, mert az ujgurokat és más kisebbségeket sanyargató Kínával nem mernek újat húzni. Az ok egyszerű: a tiltakozó államokat javarészt laza kereskedelmi viszony köti a franciákhoz, míg a kínaiak gazdaságilag megkerülhetetlenek. Kiválóan illusztrálja a két ország  jelentősége közötti különbségét, hogy a felháborodás hevében a pakisztáni parlament egyhangú döntéssel indítványozta az ország párizsi nagykövetének visszahívását, ám kiderült, hogy a poszt már három hónapja betöltetlen, mivel az érintett diplomatát átvezényelték - éppen Pekingbe. Franciaország tehát ideális boxzsák, és van is igény a műbalhéra: kell a cirkusz, ha már a világjárvány következtében egyre nehezebb biztosítani a kenyeret. Jobb a népet Emmanuel Macron ellen feltüzelni, nehogy saját vezetőiket szidják. Mindez a francia elnöknek sem okoz fejfájást, elvégre a világiasság védelmezőjeként tündökölhet, az esetleges bojkott pedig úgyis csak átmeneti. A műbalhénak azért vannak károsultjai is: az integrálódott, vagy integrálódni kívánó francia muszlimok. Lehetséges, hogy Macron egy-egy megjegyzése rontott társadalmi megítélésükön, ám ennél jóval többet ártott, hogy Erdogan és társai újra muníciót szolgáltattak a civilizációs konfliktust vizionáló európai szélsőjobbnak. A valóságban azonban nem a keresztény és az iszlám világ feszül egymásnak, hanem a konfliktusokat gerjesztő populisták, akik a hitbuzgó emberek megvezetéséből kovácsolnak politikai tőkét maguknak. Az olajat ezúttal egyes muszlim vezetők öntötték a tűzre, de a petróleumot Európa radikális politikusai sem szokták sajnálni.  

Svindli

Felcsút a magyar futball nem létező égiteste, egy olyan fekete lyuk, ahová a pénz és az információ csak befele áramlik, kifele soha. De az egyirányú utcából visszaút sincs a fényre, amint ez most a Puskás Ferenc nevével visszaélő akadémia vezetőjével történt. Az élet és halál ura hat év után harminc percet kapott a távozásra, autóját visszakérték, és biztonsági őrök kíséretében hagyta el Felcsútot. Eddig ő volt az arca a magyar sporttörténelem legnagyobb svindlijének, ami már 60-85 milliárd forintjába került az adófizetőknek. Karrieríve azután lőtt ki a sztratoszférába, hogy egy darabig a miniszterelnök személyi edzőjeként adott testépítő tanácsokat a falu legnevesebb lakójának. A Felcsútra optimalizált Norbi Update-et kinőve miniszterelnöki tanácsadói poszt, majd a labdarúgó-akadémia főigazgatói széke jutott neki. Távozásáról úgy számolt be a klub, hogy honlapján a nevét sem írta le, az impresszumból is kiradírozta. Mintha nem is lett volna ott soha. Ilyesmi egyre gyakrabban megesik a miniszterelnök környezetében, kollégiumi szobatársak, bankár barátok és egykori jogásztársak kerülnek minden indoklás nélkül a süllyesztőbe. A fekete lyuk elnyeli őket, hír róluk azóta nincs. Különösebben nem hiányoznak, mindez csak a rendszer cinizmusát írja le. De a felcsúti modell felülírja az egyéb civilizációs normákat is, amihez a komplett magyar sportvezetés asszisztál. A paranoia ott tart, hogy a liga egyetlen csapataként teheti meg büntetlenül, hogy elhazudja a koronavírus-fertőzést. Más sportágakban ilyesmi teljesen ismeretlen, transzparensen lehet követni a vírus útját, csak a héten két kézis élklub, a Veszprém és a Szeged hozta nyilvánosságra a tényt. A főigazgató egy évtizede a rendszer kegyeltje volt. De kirúgásakor még annyit sem kapott meg, hogy nemecsek ernő legyen a klubtörténelemben.

A bűvész kalapjában

Európában a magyarok voltak az elsők, akik elrepülhettek „sehová” – kürtölte világgá egy élelmes hazai vállalkozó. Az állítás valóságtartalmában ugyan érdemes kételkedni, de abban már kevésbé, hogy ezzel az élvezetet és a nihilizmust egyaránt felmutató kijelentésével ráirányította a figyelmet arra, hogy miként lehet feledtetni a romjaiban vergődő légiközlekedés válságát a Magyarország feletti sétarepülésekkel. Az utasok Adyval szólva megállapíthatták: „Még magasról nézvést megvolna az ország.” Ám a földre, a realitások talajára visszatérve azzal szembesültek, hogy költségvetésünket a „Werbőczi-utódok toldozzák, foldozzák.” Ennek adta tanúbizonyságát Varga Mihály pénzügyminiszter, aki parlamenti meghallgatásakor bizonyította azt a közhelyet, hogy semmi sem örök. A korábbi Orbán-kormányokról elmondhattuk, hogy antidemokratikus, a jogállamisággal lábbal tipró politikájuk mellett a költségvetési fegyelemre mindig gondot fordítottak, abban a reményben, hogy legalább ez ne legyen gátja az uniós támogatások megítélésének. Nem hazafiúi elhivatottságból, sokkal inkább önös érdekből jártak el így, mert megtanulhatták, hogy a túlzott deficit eljárás alá vont országok szégyenpadján évekig ülni kényelmetlen. Nem mintha forint százmilliárdok elherdálására ne akadna megszámlálhatatlan példa, de ezt az országtartalékok mögött megbújva, vagy önálló költségvetési soronként nevesítve (Paks2, Budapest-Belgrád-vasútvonal, stadionépítések), a rend látszatát keltve, a kormányzat híveinek legalábbis el lehetett adni. (Az Európai Unió számára már kevésbé.) De a koronavírus-járvány nyomán a költségvetési fegyelemnek még a látszata is köddé vált. Már egy első osztályos kisdiák is felkapná a fejét Varga Mihálynak a költségvetés ellenőrzésére hivatott parlamenti bizottság előtt – rezzenéstelen arccal – tett bejelentésére, hogy a járvány elleni védekezési alapból finanszírozták a védekezést, és most tessék figyelni: „az alapot 426 milliárd forinttal hozták létre, és abból 747 milliárd forint kifizetést hajtottak végre.” Vagy „a gazdaságvédelmi alapba eredetileg 942 milliárd forintot csoportosítottak át, az eddig felhasznált összeg 2059 milliárd forintnál tart.” Vajon milyen jövőképük lehetett azoknak a kormányzati szakértőknek, akik ezeknek az alapoknak az azon nyomban elavult összegét meghatározták, s vajon milyen bűvészmutatvánnyal lehet kevesebb pénzből többet kifizetni? Itt feltehetően a kormányhoz közelálló oligarchák pénzéhsége volt az igazodási pont. Elvégre úgy is lehet a gazdaságot „védeni”, hogy soron kívül kiutalnak plusz 800 millió forintot az összesen 65 milliárdos alapból egy kelet-magyarországi MotoGP pálya építésére, hogy „felkerüljön Hajdúnánás is a világtérképre.” Eközben a miniszter a jegybankra bízná, hogy az első félévben a deviza árfolyamváltozáson megkeresett 200 milliárdos nyereségét kegyeskedik-e átutalni a költségvetés számára, vagy ingatlanokba, festményekbe fekteti, esetleg újabb Matolcsy-opusok kötetbe rendezését támogatja. Mi meg repülünk a sehová!