Előfizetés

Legyen meg az én akaratom! (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)

horner
Publikálás dátuma
2020.10.31. 16:00

Sokan, sokféleképpen veszítették már el a fejüket a történelem során, a mítoszokban és az irodalomban. Az Angyali üdvözletekben például ketten is: Keresztelő Szent János és az Esperes. Előbbi esetében, ahogy Máté és Márk evangéliumában is áll, Heródiás, Salome és Heródes az okozója a tömlöcbe zárt próféta fővesztésének, míg utóbbinál sekrestyés Pista, aki a menesztett falusi pap végrendeletben is megerősített kívánsága szerint jár el, amikor levágja az elhunyt fejét és elrejti, hogy senki ne találhasson rá. A két veszteség szoros összefüggésben áll a regényben. Bár funkcióját tekintve egész máshogy jelenik meg a faluközösség, Milbacher Róbert új könyve olvasásakor talán érdemes újra leemelni a polcról a szerző első regényét, a Margó-díjas Szűz Mária jegyesét is. Annak [Az Esperest leteszik végleg és egyszer s mindenkorra] című, 14. fejezete afféle poszt-pretextusa lehet az Angyali üdvözletek vonatkozó szólamának – egy interjúban az író elárulja, hogy az új könyv ígéretét (igéit) már 25 éve hordozza magában, tehát az első megjelent könyvében szereplő rész a most kiadottból „merített”. (Görföl Balázs: Eretnekek és messiások. Jelenkor.net, 2020. október 19.) A Kádár-kori falu lakóinak beszélgetéseiből feltáruló sorstörténetek, melyek között az Esperes állás- és fővesztésének okai is napvilágra kerülnek, azonban csak az egyik elbeszélői szálat jelentik az Angyali üdvözletek hármas tagolásában. Ezen profán mellé csatlakozik egy szakrális és egy történeti sík is. Előbbit, ami egy apokrif evangélium, s elsősorban Keresztelő Szent János szüleinek, az Ain Karim-i áldozópap Zecharjának és feleségének, Elísevának a történetét meséli el, egy bizonyos Teofilus jegyez, aki Lukács evangélista tanítványának mondja magát. Az utóbbi a zsidó-keresztény történetírás imitálásával beszéli el Zakariás és Erzsébet áldozatvállalását, Istennel és küldötteivel, a szentséggel való találkozását. A bibliai idézetekkel, értelmezésekkel sűrűn átszőtt regény így tehát három (egymásban tükröződő) szinten és módon kérdez rá az emberi lét (bizonyos szemszögből) alapvetőnek tekinthető kérdéseire: a világmagyarázataink közül a(z isten)hitbeliek vajon (emberi) természetünk részei-e eleve, így biztosítva (evolúciósan) a (közösségi) túlélést, a fennmaradást? Vagy amennyiben például ilyen-olyan okokból a megváltás szavatosságát veszti, akkor új kódokkal újra kell-e bootolni a világ s benne önmagunk látását, mert különben elveszünk (elvesztjük a fejünket)? Ha a lét, a „lélek” magyarázatára új kapaszkodókat találunk – nem hitbelit –, akkor ez (esetleg) az evolúció újabb lépcsőfoka vagy csak a régi alakzat (a hit) tér vissza új köntösben? A regényben valójában ezek a tudományos (akár neurobiológiai és kultúrantropológiai) kérdéskomplexumok három nem tudományos beszédmód mátrixából serkennek – legalábbis egy ortodox ateista olvasatában mindenképp… A nyelv világ(kép)- és lélekformáló szerepe tehát igencsak kidomborodik. De meg tudunk-e birkózni egyáltalán magukkal a kérdésekkel? Képesek vagyunk-e feltenni őket a megfelelő módon? Az Angyali üdvözletekben komoly pszichikai-fizikai megpróbáltatás kíséri (kísérti) azt, aki a mindennapinál jobban (rögeszmésen) közelít a témához: az isten (vélt) közelségébe kerülve Zecharja-Zakariás szellemileg-testileg megrokkan; az Esperes, János történetében elmélyülve, hitében meghasonlik, mindketten zavarodottá válnak, a közösség kitaszítja őket. A világról és a magunkról alkotott elképzelés kibillenése, megváltozása, áthelyeződése, úgy tűnik, megrázó, alig elviselhető élmény. Akár a megváltó Jézus és a majdnemmegváltó János, akár a szerelem, a család és az egyházi szolgálat közül kell választani – akár csak a választás lehetőségével szembenézni. [János és a „galileai ember”, Jézus története egy tőről fakad, történetük lényegében mintha egymás mutációja lenne, némileg más végalakzattal – a máig létező mandeusok vallási csoportja például Jánost tartja messiásnak, s nem pusztán Jézus előfutárjának (szolgál pluszinformációval az író egy másik interjúban: Vermes Nikolett: A megváltás alternatívája. Könyvhét, 2020/3., 25. o.). Ha történetileg közelítünk, azt is mondhatnánk, mondja az író: prófétaként konkurenciái voltak egymásnak.] Az Esperes így vall erről: „Nem tudom (…) mázsás árnyékomat magam után vonszolva, hogyan hagytam ott mindent, aminek valaha elgondoltam azt, ami vagyok, hogy beköltözzek annak elmulasztott lehetőségébe, ami lehettem volna. Ott maradt akkor minden, amit sajátomként tartottam számon…” (225. o.) Olyan, mondhatnánk, mint aki nem örül a(z öröm)hírnek. (S tényleg fejvesztve menekül…) Szemben velünk, akik olvasóként a számos remek történet mellé nem kevés töprengeni valót is kaptunk az Angyali üdvözletekben. (Magvető, 2020. 230 o.)

Szabó Virág: Kettő híján

Szabó Virág
Publikálás dátuma
2020.10.31. 15:44

Fotó: Adományozó - Nagy Gyula / Fortepan
Késő van, Dí megmakacsolja magát, nincs erőm veszekedni, tőlem mehetünk, motyogom kábán. A telefont előhalászom a táskából, a Let’s do this shit lejátszási lista helyett a Classical momentset indítom el, jobban passzol, egyből Chopin egy etűdje hangzik fel, Dível egyszerre hatalmasodik el rajtunk a küldetéstudat. Kimasírozunk a Kálvin tér szélére, zsebre vágom a kezünket. A novellában nappal lesz, nyüzsögnek az emberek meg a kutyák, hiába, a pestiek kényszeresen viszik őket magukkal mindenhova. Lenézünk az utcaszéli úttorlasz gömbsorra, a gömbök kisebbek, mint amekkorák a szöveghez kellenének. Ezek vajon képesek lehetnek kocsikat félretolni az útból, kérdezem, Dí szerint lazán, szerinte mindig minden lazán megy, kivéve, ami rajtam múlik. Mármint, teszi hozzá, ezek kőből vagy mi a fenéből vannak, a szövegben azért maradjon csak beton, a pestiek azzal jobban tudnak azonosulni. A nagy irodalmárok és szépirodalmi olvasók nem budaiak inkább, teszem fel a kérdést a vita kedvéért, bár akkor fák kellenének a történetbe, náluk abból van sok. Mintha tudnál három értelmes szót írni fákról, duruzsolja Dí, még azt is most nyáron tudtad meg, hogy a kedvenced a nyír és nem a nyár, röhög ki. Igaza van, legalábbis részben, de ezt véletlen sem közlöm vele. A golyók a novellában betonból vannak, a valóságban jól láthatóan kőből, de hogy milyenből, még annyira sem tudnám megmondani, mint megkülönböztetni a nyírt a nyártól. A lábfejünkkel megbököm az egyiket, a gömb megmoccan, egyértelmű, hogy nem valami drága, nehéz anyagból készült. Úgy képzeltem, a novellában erre ül le a főszereplő, izzadságtól ragacsosan, hogy aztán ijedten pattanjon fel, amikor ez meg az összes többi gömb életre kel, hogy a hídig kergessék. Dí felhorkan, ez milyen gáz, lazán odébb lehetne gurítani az úttorlaszt, ez mennyire röhejes, még az sem biztos, ha leülünk rá, kibírja. Kétlem, hogy könnyen mozdítható, válaszolom, miközben a sípcsontunkat érintem a gömbhöz, szinte rátérdelünk, csak le van fúrva valami fémkapoccsal. Akarod mondani, fogva, miközben leveszi a lábunkat a gömbről, belerúg vele, a gömb megbillen. Nem mondom ki, de már én is kínban vagyok, hogy a valóságban mennyire nyomorultak a novellabeli főgonoszaim. Dí a gömbsoron végigvonszolja a tekintetünk, hangosan sóhajt, kevesen is vannak, összegez, ezek hogy a picsába lepnék el a Szabi-hidat, kérdezi, ennyit arról, hogy leszokik a káromkodásról. Kelletlenül vonom meg a vállunk, ha tempósan gurulnak, okozhatnak kárt, egy bowlinggolyó is mikre képes, ugye. Közepes érv, de Dí akadékoskodása elmarad, megint körbenézünk, az összes gömböt külön-külön figyeljük. Számoljuk meg, ha már itt vagyunk, javasolja, a szöveghez legalább ötven kell, különben sztornó az egész. A torkunk kapar, még hogy sztornó, ingerülten igazgatom a maszkot az arcunkon, még hogy dobjuk ki, könnyen beszél, mondhatni lazán, az én novellám, csak eddig hétszer írtam újra, a nagy szart fogjuk kidobni. Dí gyakorlatilag ignorál, átveszi az irányítást, elsétálunk a könyvszekér mellett a Rádayn kezdődő gömbsor elsőjéhez, Dí onnantól egészen a körútig félhangosan számol. Minden egyes gömbbe belerúgunk, összvissz kettő nem billen meg, de azok is inkább csak azért nem, mert nem rúgunk valami erősen. Tököm tele, morgok magamban, ez egyre szánalmasabb. Dí már szinte táncoltat minket, szórakoztatja a program, vagy hogy ő a főnök, esetleg, hogy a hetek óta tartó szenvedésemről bebizonyosodik, értelmetlen, a szöveg vesztésre áll. Az utca végére érve megvakarja az állunkat, a csíkok helye fáj, hangosan mondjuk ki, huszonhét, de a másik oldalt, kérdi. Már nem érdekel, hagyom neki a testünket, azon agyalok, hogy ha ötvenhat golyó van itt összesen, az poén, a számmal külön is kezdeni kellene valamit. Akár egy nyolcadik verziót is megérne, az életre kelt, pusztító golyóbisokat forradalmárokká alakíthatnám, a főszereplő kétezer-húsz igazi klisé-antihőseként menekülhetne a szabadság, felelősség eszméi elől, fel a Szabadság hídra. Elvégre október is van. Napközben még épp nincs hideg, a levegő csak éjszakára hűl fagyközelire, az egész cselekmény eshetne napnyugtára, a fordulópontra, igazi metaforaorgia lenne. Egyre pörgetem a képeket magamban, pár felhő is kellene az égre, bár mindegy, a Duna koszos vizén úgysem tükröződik semmi. Meg akarom vitatni Dível, mennyire elcsépelt az ötlet, a kurva élet, csúsztatja ki a szánkon, erre már felfigyelek, én is szétnézek, a kurva élet, ismétlem utána. Egyikünknek sem tűnt fel addig a rendőrautó, az meg végképp nem, hogy benne az urak árgus szemmel követték végig a Dí vezette seregszemlét. Nézünk egymásra, vacak westernfilmszereplőkként, Dí lapít, ilyenkor bezzeg nem szúr közbe egy lazánt, pedig kivételesen szívesen hallanám. Az egyik rendőr maszk után nyúl, nekünk ez a jel, megfordulunk, szaporán indulunk a Rádayba, és azon keresztül. Dí azért még számolja a gömböket, legalább ő koncentrált, partnerként viselkedik, megnyugszom kissé. A rendőrök nem követnek. Dí csak a Borároson szólal meg ismét, ötvennégy lett, kétszer huszonhét, ez nem valami klassz szám, el kéne engedni ezt a novellát. Felsóhajtok, elindulunk a HÉV-pótló felé, már az éjszakára gondolok, meg hogy a pornó előtt még le kell vágnunk a körmünket.

G. István László versei

G. István László
Publikálás dátuma
2020.10.31. 14:55

"A fényhiányban, teleszívni készült magát / azzal, ami nincs".
Facebookon Ha a napraforgó nem a Nap fényét követné, hanem az éjszakai égitest ezüstszínére emelné fejét, kifordult ösztönnel visszfényén át kísérné a Napot, akkor Újholdkor érezné azt, amit a kökörcsin érzett. A kökörcsin teleszívta magát nap közben a fénnyel, szirmait olyan tágra tárta, kelyhét olyan mélyen mutatta gyanútlanul az arrajáró szemének, hogy mikor jött az éjjel, nem volt ideje becsukódni. Ott állt, sötétnek kitátott torokkal, mintha sütkérezne a fényhiányban, teleszívni készült magát azzal, ami nincs. Mondj el magadból valamit, és a többi meglát, megszán, veled van, együttérez: a legszemélyesebb ügyedben számíthatsz együtt-tátogásra, mintha egy közös sötétet gondozna mindenki, ne félj – ne félj, amikor szemmel kísérnek. Az ámen próbája 1 Dicsérni az Urat, de nem akkor, amikor bőséget merít a lélek életből és ételből, mikor tanyázik és vigyáz benne a szó, amely aranytartalékra lel, kegyelmet kér és kap kegyelemből, vagy nem kér, de kap, dicsérni, amikor szívtáji elsötétülés és igaztalan, szívjóság nélküli táj nyeli el, omladékos, felszín nélküli mélység, mondjuk, mikor egy tizenhárom éves, öt éve beteg fiú hal meg egyszerre értelmetlenül, és léket kap a család és a hit, mintha egy kő repülne a két halánték között, oda-vissza vég nélkül, vízszintesen, kúttalan irányba, akkor kutat találni, szomjat felismerni, megnevezni és elfogadni a csillapítást, mikor nem lehet elfogadni, nem úgy, mint a szomjúzó a sivatagban, hanem a víztől megcsömörlő, aki mégis vízzel él, emberi magyarázat nincs, és isteni magyarázatra hivatkozni póz és kétszínű önáltatás, akkor igent mondani, amikor már átoknak sincs helye a szájban, mert az élet számára ki van cserepesedve, szétfújta a szél az összes élet ellen emelhető szót, megsüppedt, arcként a szikkadásban, mint ami ránc nélkül öregszik pillanat alatt – és pórusaiba zárja a fényt, ami életre hívta. 2 Képzeljük el, hogy lelátogat a földre a messziről jövő, és végignézi egy kecske napját, amit épp korábban marcangolt szét a farkas, féllábát elette, ott marad a kecske, és huszonnégy órát néz egyre fátyolosabban maga elé, és az idegen nem a bűnbakot látja benne, nem vetíti rá az öntudata mélyzugában elbújó önmegvetést, félelmet és zavart bánatot, de nem is hivatkozik ismeretlen kegyelemre, hanem a nemtudás hajnalfényként néz ki a szeméből, az a nemtudás az első kimondott szó előtt, amivel majd Isten kijelöli a semmiből az igét, az a nemtudás, ami előtte, a megélés lehetősége nélkül megteremtette az áment.