Mint elefánt a porcelánboltban, úgy mozog a Színház- és Filmművészeti Egyetem kancellárja, Szarka Gábor új közegében. Látszik, hogy a művészvilág nem az ő terepe. Idegen számára a művészek és a művészi pályára készülők világlátása, gondolkodása. A katonás módszerek, megoldások ebben a szellemi térben nem nagyon alkalmazhatóak hasonló hatékonysággal, mint a honvédségnél.
De hogy is kerül a csizma az asztalra, hogyan kerül egy katonatiszt (még ha van is intézményvezetői múltja) egy művészképző egyetem élére? A szándék kezd kibontakozni: a rendteremtés célzatával. Kezdetben óvatosan, majd egyre egyértelműbben járt el. Teremlezárás, internet-lekapcsolás, majd a következmények belengetése. És a Színművészetin példátlan összefogás valósult meg.
Az életre hívott tanköztársaság nem egy szakszervezeti megmozdulás. Ha a három legbefolyásosabb szakszervezeti tömörülés összeállna, ilyen méretű összefogást megközelítőleg sem tudnának tető alá hozni. Ezek a fiatalok és oktatóik a szakszervezetekkel ellentétben nem reszkető térddel állnak bele az eseményekbe. Kevésbé félnek, a nyilvánosság a lételemük lesz. Az oktatás színvonalát a saját bőrükön érzik, és a képzés minősége a jövőjüket is érzékenyen érinti. Számukra az egyetemi autonómia, a művészeti oktatás, az alkotó munka szabadsága megvédendő érték. Tisztában vannak azzal, hogy oksági viszony van művésszé válásuk és oktatóik felkészültsége, művészi hitvallása között. A legjobbaktól akarnak tanulni, nem pedig a másod- vagy harmadvonalból „átvezényelt” oktatóktól. Számukra nem az a fontos, hogy „görbüljön” az érdemjegy, hanem az, hogy elsajátítsák a színészmesterség vagy a filmkészítés csínját-bínját.
A kormányzati kommunikáció azzal érvel a modellváltás mellett, hogy nem elég nemzeti, ráadásul liberális az egyetemen zajló oktatás. A nemzettudat magasztos és összetett jelenségét nem szeretném szétszálazni, ám meggyőződésem, hogy ezekben a fiatalokban ugyanúgy munkál a hazafiság érzése (talán még őszintébben és tisztábban), mint az azt fennhéjázva és demonstratívan hangoztatókban.
Manapság egyesek a liberalizmust azonosítják például a gender gondolatvilág vállalásával. Holott ez nem így van. A nemi identitás kérdése valójában egyik szelete a liberalizmus eszmerendszerének, ám az ennél messze gazdagabb és összetettebb. Magában foglalja – egyebek között – a gondolat- és véleményszabadság, a jogállamiság, a sajtószabadság igenlését, az egyén és a mindenkori hatalom viszonyrendszerében az egyén szerepének erősítését. Ha ez utóbbi jegyeket tekintjük, akkor minden bizonnyal ezek a fiatalok liberálisok, de nem abban az értelemben, hogy kiérdemelnék a hazafiatlanság bélyeget.
És hogy értéktagadók lennének? Ellenkezőleg, azért tanulnak, hogy értékeket közvetítsenek és hozzanak létre: kulturális és esztétikai értékeket. Ennélfogva nem az értékek devalválása a szándékuk, hanem az értékteremtés.
Egy militáns szemléletű ember értékhierarchiájában viszont nem valószínű, hogy az esztétikai értékek vannak a felső polcon. Minden bizonnyal kizárólag politikai okokkal tudja megmagyarázni, hogy miért is áll ki a színházi és filmes szakma színe-java a hallgatók mellett. Kevésbé értheti, hogy a politikai koordinátarendszerben nehezen elhelyezhető színésznagyságok – mint Halász Judit, Bánsági Ildikó, Molnár Piroska – miért vállalnak tevőleges szerepet a hallgatók egyetem melletti kiállásában. Aki emögött is a pártpolitikát keresi, az mellékvágányra téved. Ebben az értékféltő összefogásban a társadalmi tudat magas polcaira helyezendő esztétikai, emberi és közösségi értékek vannak a fókuszban. Magyarán: életminőségről, a mindennapi élet esztétikájáról van szó.
A szerző blogíró, szakszervezeti képviselő