Magyar nagyköpet

A kislányommal mi is ott gyalogoltunk abban a néhány ezres tömegben, amely Pesten a kormány mellett tüntetett múlt pénteken, az ötvenhatos ellenforradalom évfordulóján. Láttunk már elég rombolást, mi a békéért meneteltünk, plusz a kislányom egy kínai vacsoráért, amit arra az esetre ígértem be neki, ha átáll hozzánk.

A Rákóczi úton láttunk ugyan egy csapat színművészetis ellenforradalmárt egy hevenyészett színpadon pár tucat hozzájuk hasonló felforgató előtt ágálni, de rájuk hazafias sajnálattal tekintettünk. Ezek itt a baloldali pártok kampánynyitójára jöttek, mondtam megvetően, mire a kislányom azt kérdezte, hogy akkor is jár-e neki a kínai vacsi, ha az események hatására még ma este lemond a teljes ellenzék. Megnyugtattam, hogy igen, a szecsuáni mártás minden rendszert túlél. Nem sokkal ezután a sokaság tényleg azt kezdte skandálni, hogy az ellenzék mondjon le, de mi már nem voltunk meglepve, mi már tudtuk, hogy ez itt a baloldali pártok kampánynyitója, plusz az ötvenhatos ellenforradalom alatt politikailag megtévesztett nép ellenforradalmi ünneplése, és ebből még balhé lesz.

A kormány melletti teljes érzelmi kiállás közepette kislányom figyelmeztetett, hogy éhes, de azzal nyugtattam, hogy ez a baloldal műve, amelynek eszménye az internacionalizmus, ugyanúgy, mint a katolicizmusnak, a baloldal azonban effektíve nemzettagadó, a katolicizmus viszont nagyon is szereti a kicsiny nemzetek szöszke kobakját simizni, tehát te, kislányom, most az internacionalista baloldal miatt éhezel.

A bogárlászlói értelemben vett összefüggések világosak, magyaráztam a gyereknek, aki úgy tett, mint aki érti. Nem véletlen, tettem hozzá, hogy az ellenforradalmi ünnepnek úgymond az előestéjén a delejes hatású Bogár László is megkapta kormányunktól a Kivételesen Nagyon Hülyék Vitézkeresztjét. Igen! Ez a mi hazánk! A kitüntetett hülyék a mi hülyéink! Ez a mi ellenforradalmunk, ez a mi országunk, ez meg itt a mi köpetünk, ami alá tiszta szívvel állunk alá! És másokat is arra biztatunk, hogy nemzeti köpetünk alatt álljanak mellénk! Csak együtt tehetjük gennyes köpetté a világot!

A tömegben ekkor terjedni kezdett a híre, hogy Vidnyánszky Attila a tüntetőkkel van, mire többen sírtak. Édes istenem, zokogta mellettem egy nő, hát ezt is megértük, hogy ez a drága jó ember a Belaruszban és Lengyelországban tüntető nők mellé állt. Egy magyar testvér erre persze jól pofán vágta, és azt üvöltötte neki, hogy takarodj innen, te provokátor. A kislányom ekkor hozzám fordult és azt kérdezte, hogy lemondott-e már az ellenzék, és ha igen, akkor mehetünk-e enni. De nem maradt időm, hogy eláruljam neki a szomorú igazságot, mert a színpadon ekkor mozgolódás támadt: az egyik színművészetis szarzsák ugyanis magához ragadta a mikrofont, és belezokogta, hogy nem vagyunk egyedül. A tömeg gúnyosan kifütyülte, és igaza volt, mert a népnek egyrészt mindig igaza van, másrészt vajon mit is tudhat az igazi magyar életről egy huszonéves kis tyúk, aki még sosem nyert közbeszerzésen megyét?