Évek óta ki nem nyitott kartondobozok között matattam a padláson, lefejtve egyiket a másikról, hátha felbukkan az a néhány porceláncsésze, amit ideköltözésünk óta a hiába keresek. Cipelünk egyik helyről a másikra pár jó ideje már bontatlan csomagot, ránk örökül hagyott életdarabokkal, amelyek a mi életünkbe helyhiány vagy ízlésbeli eltérés miatt már nem illeszthetők.
„Duci bácsiék”, ez van írva például az egyikre, azt sem tudom, mi lehet benne, ez hozott anyag, a mi családunkban eleve nincsenek ilyen jó hangzású, polgári nevek. Ferike néni – amikor ezt először meghallottam, azt hittem, félrement a kezdőbetű, s valójában egy Terikéről van szó, aztán gyorsan kiderült, Franciska volt a másik-ági nagymama barátnője, őt becézték így, Duci bácsi meg a férje, s vasárnaponként együtt teáztak a hatalmas nappaliban, amit torontáli szőnyeg borított. Legendás mondat él velünk tovább az egyik ilyen délutánról, amikor a cukrászdából hozott minyonból pondró kandikált ki, mire Ferike néni dámához illő eleganciával összecsippentette és kidobta az elvetemültet, a következő szavak kíséretében: „Fiacskám, ha tudom, nem adom fel” – mármint nem teszi oda az asztalra. Jó mondat, hasznos napjainkban is, nem kell hosszan magyarázkodni, ha túl szárazra sikerült a báránycomb vagy kissé megpirult a kakaós süti széle.
Az én családomban nem voltak Ducik és Franciskák, csak Károlyok és Ilonkák, s porcelánok se nagyon, ezért is ragaszkodom ahhoz a négy-öt darab finoman áttört angol teáscsészéhez, amely kilógva a cserép- és bádogtányérok világából, valamilyen különös okból a dédanyámhoz, majd onnan hozzám kerül. Emlékszem, milyen gondosan csomagoltam be egyenként őket a költözés előtt, hogy aztán hosszú időre eltűnjenek a szemem elől, megfosztva a kávézás-teázás korábbi rituáléjától, s elengedve ezzel egy időre az örökül hagyó szellemét is a mindennapjaimból.
Sose láttam senki mást inni ezekből a csészékből, ha koptatta is valami a finoman rajzolt bordó virágszirmokat, az nem a használat, hanem az idő volt. A kútról hozták a vizet, a vödrük mellé egy fogantyús kék bádogbögrét tettek, abból ivott mindenki, aki szomjas volt, mindig annyit merítve, amennyit egy hajtásra meg tudott inni. Teázni nálunk nem volt szokásban, vasárnap délután, ha megálltak is a munkában, csak annyira, míg végiggondolták az előttük álló hetet, s az a félóra is inkább a gondterheltségé, mint a pihenésé volt. Minyont legfeljebb akkor láttak, ha távoli rokon érkezett Kazincbarcikáról, s hozott magával ilyesmit. Ha nem hozott, nem volt baj az se, lekváros bukta vagy krumplis-túrós lepény akadt ilyenkor is a háznál.
Eltartott egy ideig, amíg szétválogattam a plafonig felpolcolt dobozokat, a nehezebbeket inkább csak annyira megmozdítva, hogy ki lehessen silabizálni a rajta lévő feliratokat. „Nem padlás” – ennyi volt ráírva arra a közepes méretű cipős kartonra, ami elhozta végül újra a kávézás-teázás oly régóta ismerős, pont kézre álló, megbékélt rítusát.