Előfizetés

Abortusz: „Nincs szükség arra, hogy még én is elítéljem”

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.11.01. 07:00

Fotó: Beata Zawrzel / AFP / NurPhoto
Magyarország az egyetlen EU-s tagállam Lengyelországon kívül, amelyik aláírta az „abortuszellenes koalícióként” is emlegetett országok kiáltványát. A kormány utólag állítja, nem tervezi a szabályok szigorítását, de a szakembereknek mégis vannak rossz érzéseik. Nem véletlenül: a szintén szignáló közel-keleti és afrikai országok nem a nők jogainak képviseletéről híresek. Lapunknak érintettek meséltek a jelenlegi megalázó kórházi körülményekről, a lelketlen rendszerről és a döntés nehézségeiről.
Lengyelországban tömegek vonultak utcára a héten, miután egy abortuszellenes törvény a beteg magzatok esetében is ellehetetlenítette a terhességmegszakítást. Így már csak a nemi erőszak vagy vérfertőzés során fogant gyermekeket lehet elvetetni, illetve azokat a magzatokat, akiknek kihordása veszélyeztetné az anya életét. A helyzet nemcsak a lengyel nők jogainak csorbítása miatt aggasztó, hanem azért is, mert ha gyakorlatában nem is, megnyilvánulásaiban Magyarország is a lengyel utat járja. Egyedül ez a két uniós tagállam szignálta azt a Genfi Konszenzus Nyilatkozata néven ismert kiáltványt, aminek tagjait abortuszellenes koalícióként is emlegetik. A szakértők, a jogvédők és a civilek is tartanak attól, mi lesz, ha a jövőben a lengyel példát követjük. A kormány ugyan azt ígérte, nem változtatja az abortusz szabályozását – de azt deklarálta, hogy az Alaptörvény szerint a magzati életet a fogantatás pillanatától kezdve védelem illeti meg, és ez szerintük összhangban van a kiáltvány szövegével. Ha tartja is a szavát a kabinet, akkor is aggasztó, hogy csatlakozunk egy olyan koalícióhoz, melynek kiáltványát többek között Donald Trump amerikai vagy Jair Bolsonaro brazil elnök támogatta, illetve szignálta Egyiptom, Uganda, Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Irak, Szudán, Dél-Szudán, Uganda vagy Líbia. A Guardian szerint a legtöbb aláíró állam a nők helyzetével foglalkozó Women, Peace and Security Index szerint a világ húsz legrosszabb országa közé tartozik.

Irak, Szudán és Uganda a példa?

A kiáltványt egyébként magyarul nem is lehet elérni, így az emberek többsége nem is tudja, hogy mihez is csatlakozott a kabinet. A kormánynak illett volna lefordítani és közzétenni, de ez elmaradt, az aláírásról is mindössze Novák Katalin, a családokért felelős tárca nélküli miniszter (egyben a Fidesz alelnöke) Facebook-oldaláról lehetett értesülni. Ott csupán annyit fűztek a videóhoz: „A család érték. Ahogy Amerikában, ugyanúgy Magyarországon.” A dokumentumot aláírók a hírek szerint törekednek a nők jobb egészségügyi ellátására, az élet megóvására, a családnak mint a társadalom alapegységének megerősítésére. Külön kiemelték, hogy minden államnak joga van szuverén módon, saját hatáskörben dönteni az abortusztól. Mégis, világszerte élesen támadták a megállapodást, tekintve, hogy az aláírók között szereplő közel-keleti és afrikai országok nem éppen a nők jogainak képviseletéről híresek. Az Egyesült Államokban a nőknek korlátlan joguk van a terhességmegszakításhoz, ahogyan hazánkban és Belaruszban is, a kiáltványhoz szintén csatlakozó Zambia is viszonylag szabad hozzáférést biztosít. Így rendre felbukkan a félelem, hogy ezen országok esetleg a többi 28 aláíró gyakorlatához közelítenék szabályozásukat. „Ugyan nem ismerem részletesen a kiáltvány szövegét, de nem gondolom, hogy az a jó irány, ha egy, a nők eddig alapvetőnek vélt jogait csorbító kezdeményezés mellé állunk. Mindenképp ijesztő, hogy csatlakoztunk, ez inkább egyfajta visszalépés, semmint előre. Ha esetleg így akarják megelőzni a népességfogyást, akkor nem biztos, hogy ez a jó irány” – mondta Leipold Gergő szülész- nőgyógyász. 2018-ban 28 ezer körül mozgott az elvégzett abortuszok száma, ami egyébként az azt megelőző évekhez képest egyértelmű csökkenés: 2016-ban és 2017-ben egyaránt 30 ezer körüli terhességet szakítottak meg. Ez Leipold Gergő szerint nem a kormánypropagandának köszönhető, hanem annak, hogy egyre szélesebb körben elérhetővé válnak a fogamzásgátló módszerek. A számok persze csak a regisztrált beavatkozásokat mutatják, előfordulhatnak nem regisztrált, vagyis illegálisan végzett abortuszok is.

Nincs szükség szigorításra

„Nézzük csak meg, milyen pozitív felhangja volt annak, hogy Észak-Írországban hosszú idő után végre engedélyezték a terhességmegszakítást. Ha ezt visszavonnák, az óriá­si felháborodást okozna, és persze ismét emelkedne az illegális beavatkozások száma, aminek súlyos, életveszélyes következményei lehetnek. Szigorítani tehát semmiképpen nem szabadna itthon sem, a jelenlegi szabályok ugyanis megfelelőek – és az alapvető jogokat sem csorbítják”, hangsúlyozza a szülész- nőgyógyász. Ha valaki az abortusz mellett dönt, Magyarországon egy többlépcsős folyamaton kell keresztülmennie. Miután kapott egy leletet a nőgyógyásztól arról, hogy élő terhessége van, 72 órás különbséggel kétszer kell találkoznia a területileg illetékes családvédelmi szolgálat munkatársával, ahol személyesen kell nyilatkoznia, miért nem szeretné megszülni gyermekét. Az abortuszhoz szükséges engedélyt ezután állítják ki. A családvédelmi szolgálat részletes tájékoztatást ad a beavatkozásról és annak veszélyeiről, továbbá arról, milyen szociális lehetőségeik vannak – pél­dául milyen mó­don juthat támogatáshoz a gyermekneveléshez, ha megtartják a babát, illetve mesélnek az örökbe adás lehetőségeiről is. Az állami ellátásban az esetek többségében véletlenszerű, hogy ki az az orvos, aki elvégzi a beavatkozást. Ez alól az jelenthet kivételt, ha valakinek saját orvosa van, és a doktor vállalja a beavatkozást. Dr. Leipold Gergő tapasztalatai alapján a rendszer az utóbbi években nem siet akadályokat gördíteni a nők elé, két hét alatt a teljes procedúra letudható. A ritkább eset, hogy egyészségügyi okból, vagyis a magzat súlyos rendellenessége vagy az anya életének veszélyeztetése ­miatt végeznek ilyen beavatkozást, a nők nagy része inkább szociális vagy anyagi helyzete, magánéleti/családi probléma (vagy túl korai terhesség) miatt dönt a beavatkozás mellett még a 12. hét előtt.

Mikor és meddig?

A jogszabályok szerint az első 12 hétben a várandósság akkor szakítható meg, ha az az anya egészségét valamilyen okból súlyosan veszélyezteti, ha a magzat valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved, ha a terhesség bűncselekmény következménye – vagy az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van. Arra a kérdésre, hogy ezt követően milyen speciális esetekben és meddig van még lehetőség az abortuszra, a szülész-nőgyógyász úgy válaszolt: a 18. hétig lehet abortuszt kérni a fenti okok miatt, ha a várandós nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve, ha a terhesség neki fel nem róható okból (például a hatóság vagy egészségügyi intézmény mulasztása) haladta meg a 12 hetes kort. Amennyiben 50 százaléknál nagyobb az esélye, hogy a magzat genetikai vagy egyéb ok ­miatt nem tud teljes értékű életet élni, akkor a 20. hétig végezhető el a beavatkozás, kivéve, ha megcsúsznak a diagnosztikai eljárások, akkor ez a 24. hétig is kitolható. A 24 hetes kort követően már csak nagyon szigorú szabályok szerint, a magzat élettel össze nem egyeztethető rend­ellenessége, illetve az anya életét veszélyeztető egészségi ok miatt lehet szó abortuszról. Az orvos jelenleg még végez terhességmegszakítást, de mint mondja, „rettenetesen utálja”, hogy ez is része a munkájának, azonban a szakvizsga után már nem szeretne ilyen műtéteket végezni, mert lelkileg nagyon megviseli. A legtöbb intézményben a szülész-nőgyógyász szerint elkülönítik a terhességmegszakításon átesett és frissen szült nőket, de lehetnek olyan kórházak, osztályok is, ahol erre az épület adottságai miatt nincs lehetőség vagy (ami rosszabb) nem figyelnek rá. Így fordulhat elő, hogy egy kórterembe kerül a frissen szült és a babáját elengedő édesanya.

Spártai körülmények

Egy lapunknak nyilatkozó, de érthető okokból neve elhallgatását kérő kórházi dolgozó arról mesélt: egy kisebb forgalmú kórházban, ahol korábban dolgozott, nagyon humánusan tudták kezelni a terhességmegszakításra érkezőket, lehetőség volt akár a babától is elbúcsúzni. Most egy nagyobb forgalmú fővárosi kórházban dolgozik, ahol lelketlenebb a rendszer, ha valaki nem tudja megtartani a babáját, mindjárt pálcát törnek felette és elkönyvelik valamilyennek, nem próbálják megérteni. „Emberség és empátia minden egészségügyi dolgozóban kell, hogy legyen. Ha nincs, nem szabad ezt a pályát választani. Ha jön egy anyuka, aki kétségbeesett és nincs más választása, akkor nincs szüksége arra, hogy még én is elítéljem.” Kitér arra is: az abortuszra érkező nőknek gyakran egy kicsi, a bugyit sem takaró, lenge ruhában kell lesétálniuk a műtőbe és szinte futószalagon kezelik őket.
„Láttam olyan esetet, mikor úgy ült fel a műtőasztalra egy nő, hogy a korábban abortált magzat még ott volt előtte egy vödörben. Számomra nem elfogadható, hogy valamit azért csinálunk így, mert 20 éve is ez volt, mikor lehetne jobban is”

– meséli a borzasztó gyakorlatot.

Magukra hagyva

Sevcsik M. Anna a Babagenetika Egyesület alapítója, aki kiemeli, hogy nyolc gyermek édesanyja és közülük három babát veszített el. Ő és férje elengedték az élettel összeegyeztethetetlen, Edwards-szindrómával ­diagnosztizált babájukat, de a kórházi élmény mélyen traumatizálta őket. Anna szerette volna, ha mások előbb kapnak segítséget és támogatást, ezért már évek óta azon dolgozik, hogy legyen egy egységesített rendszer, mert szerinte embertelen, amin egy-két nőnek keresztül kell mennie. „A Babagenetika mozgalomban zömében olyan családokkal találkozom, akik a 12. hét után kerülnek döntési helyzetbe a diagnosztikai vizsgálatok miatt. Komoly probléma számukra, hogy ha a választott orvosuk intézményében nem csinálnak abortuszt, ugyanis akkor bekerülnek a területileg illetékes kórházba, ahol az végzi a beavatkozást, aki éppen ügyel. Magukra vannak hagyva ezek a szülők a rendszerben, az apát a koronavírus miatt gyakran nem is engedik be a kórházba, pedig joga lenne hozzá. Mi igyekszünk segíteni a szülőknek abban, hogy a kisbaba elengedése humánus módon történjen. Mert hiába mondja valaki, hogy rá nincs hatással egy abortusz, ez nem igaz. Ezért is lenne szükség arra, hogy elérhető legyen számukra pszichológiai segítség. Ehhez persze szükség lenne a szakemberek edukálására, érzékenyítésére és lelki támogatására is. Találkoztam olyan nővel a kórházban, aki azt mondta, van már egy gyermeke és folyamatosan hány, mióta ismét várandós, nem tudja vállalni a második babát, mert „nem tudja elképzelni, hogy két gyermeket ugyanannyira szeressen”. Mégis, mikor kihozták a műtőből, úgy zokogott, hogy azt soha nem felejtem el. Ezért mondom, hogy ha valaki meghozta ezt a nagyon nehéz döntést, akkor őt már nem szabad bántani, próbálni egyik vagy másik irányba terelni, mert senki nem tudja, hogy mi annak az adott nőnek a története és mi játszódik le a lelkében” – mondja Anna.

„Ez egy normális patológiai lelet”

Egy neve elhallgatását kérő nő pél­dául arról mesélt lapunknak: „Van egy kislányom, elváltam és sok év után jött egy új kapcsolat, ahol nem terveztünk babát. Nem éltünk együtt, kicsit se veled, se nélküled kapcsolat volt, de már tartott egy ideje. Természetesen vigyáztunk, de ennek ellenére teherbe estem. Nagyon vallásos családból származom, szerettem volna a babát is, sosem akartam átélni, hogy erről kelljen döntenem. Az orvos egy hetet adott arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Az akkori párom először megijedt, de végül akarta a babát, de még benne volt az előző kapcsolatában is. Nekem minden elvemmel ellentétes az abortusz, de már egyedülálló édesanya voltam, és attól féltem, a lányom apukája küzd majd azért, hogy elvegye tőlem a gyereket, ha magamra maradok vele és egy kisbabával, minden segítség nélkül. 

Súlyos bűnnek tartják, de meggyónható

Az abortuszt a katolikus egyház súlyos bűnnek tekinti, mégis, Ferenc pápasága alatt apró hangsúlyeltolódás tapasztalható. A katolikus egyházban már V. Szixtusz (pápaságának ideje: 1585–1590) szót ejtett az abortusz kérdéséről. Effrenatam kezdetű bullájában kimondta: „Kénytelenek vagyunk (…) azokat is a gyilkosoknak járó büntetésekkel sújtani, akik nem szégyellik az anyja méhében rejtőző, még éretlen magzatot a legkegyetlenebb módon meggyilkolni.” A több mint három évszázaddal későbbi, az 1917-es Egyházi Törvénykönyv is hasonló szellemben írt erről, kiközösítéssel fenyegette a terhességüket megszakító nőket és mindazokat, akik segítettek nekik. XI. Piusz pápa (1922–1939) is érintette az abortusz kérdését 1930-ban kiadott, a keresztény házasságról szóló Casti connubii című enciklikájában. Ebben elítéli azokat az indokokat, amelyek a terhesség megszakítása mellett érvelnek. Mint fogalmazott, a házas kapcsolat kizárólag a gyermeknemzésre irányulhat. XII. Piusz pápa (1939–1958) többször is szót ejtett az abortuszról. Ennek minden formáját elutasította. Ugyanakkor engedélyezte az „indirekt abortuszt”. Az egyházi megfogalmazás szerint az orvosi beavatkozásnak ez esetben nem a magzat megölése a célja, hanem „valamilyen erkölcsileg jó cél”, vagyis, ha csak így menthető meg az anya élete. XXIII. János, a II. vatikáni zsinat életre hívója megismételte, az emberi élet szent és maga a zsinat is keményen elítélte az abortuszt a Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúció­ban. „Az életet a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett.” Hasonlóképpen foglalt állást a zsinat bevégzője, VI. Pál nagy vihart kavart, 1968 júliusában kiadott Humanae vitae enciklikájával. „Mindenképp vissza kell utasítanunk a már megkezdett nemi aktus direkt megszakítását, s még inkább a közvetlen abortuszt (még akkor is, ha gyógyítás céljából történt), mint a gyermekek számának törvényes szabályozási módját.” Az emberi élet sérthetetlenségéről szólt II. János Pál (1978–2005) 1995-ben kiadott Evangelium vitae enciklikája. Soha, egyetlen szentszéki dokumentum nem foglalkozott ennyit az abortusszal: 76-szor említette meg a kifejezést. Ám ebben sem szerepelt új megközelítés a témát illetően, a legsúlyosabb vétkek között említette, hozzátéve azt, hogy „az abortusz bűne súlyosságának tudata sokak lelkiismeretében fokozatosan halványodik”. Az abortusz „egyedülállóan súlyos erkölcsi rendellenesség” – tette hozzá. Megállapította, nagy a felelősségük azoknak a parlamenti képviselőknek, akik a művi terhességmegszakítás lehetővé tételére szavaznak. XVI. Benedek pápa (2005–2013) 2007-ben, ausztriai látogatása során beszélt az abortuszról, amiről kifejtette, „nem lehet emberi jog”. Ferenc pápa ugyan nem tért el elődeitől a művi terhességmegszakítást illetően, súlyos bűnnek nevezte azt és azokat az orvosokat is bírálta, akik abortuszra biztatják azokat a nőket, akik beteg magzatot hordoznak, ugyanakkor pápasága alatt némi változás mégis történt. Lehetővé tette a papok számára, a gyónás során oldják fel bűneik alól az abortuszt végrehajtott nőket. Ez az intézkedés eredetileg csak az irgalmasság rendkívüli szentévének idejére vonatkozott, de később a pápa eltörölte az időbeli korlátot.

Végül egy héttel később, a 8. hétben elmentem egy újabb ultrahangra, mert görcsölt a hasam és nem éreztem jól magam. Akkor derült ki, hogy már nincs életjelenség, elment a baba. Azt hiszem, nem is tudtam volna dönteni, addig húztam volna az időt, míg végül már nem lehet megszakítani a terhességet és megtartottam volna a kicsit. De nem így lett. Hiába nem volt már élő terhesség, az a szégyenérzet, ami bennem volt, mikor be kellett lépnem az osztályra, azt nem tudom leírni. A beavatkozás előtt és után szépen bántak velem, de így is borzasztó volt. A kegyelemdöfés pedig egy hét múlva következett, mikor a kezelőorvosomnak vittem a baba patológiai leletét. Soha életemben ilyet még nem láttam és kétségbe voltam esve. Megkérdeztem, hogy ez normális-e? Rám nézett, és ezt mondta: »Na, úgyis nemsokára itt a születésnapja, ez a papír jelenti a maga újjászületését, menjen és élvezze ezt.« Az orvos pontosan tudta a történetemet, és míg élek, nem felejtem el ezt a cinikus viselkedést és azt, ahogy hozzám vágta a papírt azzal, hogy »ez egy normális patológiai lelet a gyerekéről, menjen, ünnepeljen«. És ennél csak rosszabb történeteket hallok megszégyenítésről. Nem szeretnék belegondolni, hogy Lengyelországban mi a helyzet, de félek attól, hogy ránk mi vár” – meséli.

„Ilyen gyereket akar?”

Minél később kell dönteni egy baba sorsáról, annál nehezebben élik ezt meg a családok, és ez kihat a későbbi gyermekvállalásra is. Annáéknak például traumatikus volt az elengedés a kórházi körülmények miatt, és aztán több mint két évig nem sikerült ismét teherbe esnie. Megtudjuk tőle, ma minden negyedik terhesség vetéléssel végződik és emellett az abortusznak is magasak a számai, még akkor is, ha ez csökkenőben van. Éppen ezért fontos lenne az edukáció és a prevenció, mert ezzel is csökkenteni lehetne a nem kívánt terhességek számát. Ugyanakkor arra is akad példa, hogy valaki megfelelően felkészült, szed fogamzásgátlót, és mégis teherbe esik, hiszen az sem nyújt 100 százalékos védelmet. „Sok fejlődési rendellenesség műthető vagy fejleszthető lenne, de nem kapnak megfelelő tájékoztatást a szülők, csak annyit, hogy a baba biztosan beteg lesz és meg lehet szakítani a terhességet. Így azonban sokan rögtön az abortusz mellett döntenek. Az orvosnak nem az a szerepe, hogy fotókat tologasson a várandós nő elé azzal, hogy »Ilyen gyereket akar maga?!«. De sajnos ez is előfordul az objektív tájékoztatás helyett” – meséli a borzasztó helyzetet Anna. Hazánkban az is előfordul, hogy a szülőknek külföldre kell menni elvégeztetni a terhességmegszakítást. Egy pár esetében, akikről Anna mesél, például a 24. hét felett derült ki, hogy súlyosan összetett fejlődési rendellenessége van a babának, mert csúszott a magzati szívultrahang-vizsgálat. Úgy döntöttek, szeretnék elengedni, de ezt itthon már nem tehették volna meg, ezért egy szomszédos országba kellett utaz­niuk. „Ezt ők megengedhették maguknak anyagilag, de vannak, akiknek erre nincs lehetőségük. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha elvennék tőlünk ezt a döntési jogot, ahogy Lengyelországban. Kérdéseket vet fel bennem, hogy csatlakoztunk ehhez az úgynevezett abortuszellenes koalícióhoz és aláírtuk a kiáltványt. Az abortuszok számának csökkenéséhez inkább egy elfogadóbb és kevésbé szélsőséges, ítélkező társadalomra lenne szükség” – mondja.

Novák: Az abortuszpártiak a halált képviselik

A családról, a nők szerepéről és az abortuszról kormányunk női politikusainak nyilatkozataiból is szemezgettünk. A megszólalások döbbenetesek. Tavaly szeptemberben a hvg.hu írt arról: Novák Katalin család- és ifjúságügyi államtitkár interjút adott az amerikai Breitbart szélsőjobboldali hírportálnak. „Mit mondanak az abortuszpártiak? Hogy a választás oldalán állnak, pedig nem is… Ha már van benned egy gyerek, akkor amit teszel, az nem választás kérdése. A választás előtte van. Az abortusz pártolása a gyilkosság pártolása, ellene van a választásnak.” „Az abortusz nem a szabadságról szól, nem a nők szabadságáról szól, ez a szándékos félreértelmezése annak, ami történik.” Novák egyébként a kormányzással kapcsolatban is úgy hiszi, gyermekeseknek jobban megy. „Nem mondanám, hogy a gyermektelenek nem tudnak kormányozni, de ha valakinek van gyereke, az egyfajta garancia arra, hogy néhány dolgot megért” – írta Novák szavait a HVG. Varga Judit igazságügy-minisztert a Magyar Nemzetnek adott hosszú interjút májusban. Kérdezték Kövér László nagy port kavart kijelentéséről is, miszerint a házelnök szánalommal tekint az ellenzéki képviselőkre, különösen azokra, akiknek személyi száma kettessel kezdődik. „Személy szerint engem mint nőt nem sértett meg. Magyarországon egyenjogúság van, de figyelembe kell vennünk, hogy a férfiak és a nők egymástól különböznek.” Tavaly júliusban is meglepőt mondott Varga, akkor a miniszterjelölti bizottsági meghallgatáson beszélt: „Az Isztambuli Egyezmény politikai hiszti… A nők helyzete a legjobb állapotban van Magyarországon, nem kell választani a család és a munka között, a kormány fellép a családon belüli erőszak ellen is. Az áldozatsegítésben, szociális és családpolitikában minden védelem adott.”

Aranygombák földjén

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.10.25. 21:22
Bagi István
Fotó: Bugány János / MTI
Aranybányáink nincsenek, viszont szarvasgomba szép mennyiségben terem erdeinkben. És mivel luxustermékről van szó, gyűjtése, termesztése, feldolgozása valóságos gasztroaranybánya lehet. Pláne, hogy az állam is támogatja: Szolnokon nemrég adták át az ország első szarvasgomba-feldolgozó üzemét.
A Nefag (Nagykunsági Erdészeti és Faipari Zrt.) jászsági paradicsoma Szolnok északi határában nyílik meg előttünk. Szívesen kóborolnánk benne – de zuhog az eső. Így csak tervezgetni lehet egy majdani kirándulást: több gyönyörű parkerdő (a Bagolyvár Vadaspark, a Tiszaigari Arborétum) vár ránk. Ahol nemcsak az az izgalmas, ami a föld felett van, hanem az is, ami a talajban lapul. A történet a véletlenek világából startol. „Cégünk egy állami erdőgazdasági részvénytársaság, az állam tulajdonában lévő helyi erdőterületek vagyonkezelését végezzük. Gaz­dálkodásunk mindmáig a faipari termékekre épül. Ebből tartjuk fenn ökoturisztikai létesítményeinket és finanszírozzuk szolgáltatásainkat. Er­­dei melléktermékek hasznosításával korábban nem foglalkoztunk. Az emberek kedvükre gyűjtögethettek mindenfélét. Ám úgy húsz évvel ezelőtt egy amatőr gyűjtő jelezte, hogy területünkön a nyári szarvasgomba feltűnően jó termést produkál” – mesél a kezdetekről Fehér Sándor, a Nefag termelési és kereskedelmi vezérigazgató-helyettese.

Kezdődött a nagy járkálás

Az említett szenvedélyes „amatőr” gombász, Bagi István ma már a cég szarvasgombaágazatának vezetője. „Az érdemem csupán annyi – mondja szerényen –, hogy jó időben, jó helyen kezdtem gombászni egy egyesületben. Az 1990-es évek végén valahogy ismét divatja lett a szar­vas­gom­bagyűjtésnek. 1999-ben Iván­csik Imre, a Szolnoki Gombászegyesület elnöke meghívott egy kirándulásra, és viszonylag sok nyári szarvasgombát találtunk egy környékbeli erdőben. Utána aztán jött a többi gyűjtő, mint a gomba. Feltérképeztük az egész vidéket.” A Nefagot egy ideig nem zavarta a nagy járkálás. De lassan valahogy szabályozni kellett a gyűjtést. „Először arcképes gyűjtői igazolványokat adtunk ki – emlékezik vissza Fehér Sándor. – A gombászók így igazolhatták magukat erdészeink előtt. Aztán kiderült, hogy pénzkereseti lehetőség is van a dologban. Volt, aki kereskedelmi mennyiséget tudott összeszedni. Illegális láncolatok kezdtek kialakulni. Megint lépnünk kellett.” Bagi István nem sejtette, mi ebben az üzlet. „Kezdetben az egészet hobbiként, biológiai érdeklődésből csináltuk. Nem volt hazai piac, amit az ember összeszedett, felhasználta otthon vagy elvitte egy étterembe, ahol esetleg tudtak mit kezdeni vele. De miután elterjedt, milyen komoly mennyiségű a termés, megjelentek kereskedők, akik kivitték külföldre.” A gyűjtés így egyfajta fosztogatásba csapott át. Ami a termési feltételeket is rontotta. A szakszerű gyűjtő nagy körültekintéssel szedi ki a gombát a földből, majd visszatemeti azt, betakarja avarral, igyekszik a helyet rekultiválni, hogy újra legyen ott termés. Hiszen a szarvasgomba a gazdanövény, adott esetben a fa gyökérzetével él szimbiózisban Ezzel szemben a legtöbb pénzhajhász egyszerűen fölásta, fölkapálta a talajt, beletúrt a kincsbe, és távozott, tönk­re­téve ezzel a termőhelyeket.

Gombaplacc kiadó!

Nem kérdés, hogy ezek után a vagyonkezelő cég nem lehetett továbbra is nagyvonalú. „Helyhez kötött gyűjtési jogot kezdtünk értékesíteni. Pályázati úton meghirdettük a körzeteket, a jelentkezők beadták, hogyan, milyen feltételekkel hasznosítanák azokat. A nyertesen kívül más nem gyűjthetett szarvasgombát az adott területen. Akkoriban alakult ki a föld alatti gombagyűjtés jogi szabályozása is, amiben aktív szerepünk volt. Ezt követően csak vizsgázott gyűjtők és vizsgázott kutyák végezhették a gombászást.” „Mert hát a kutya keresi meg a gombát. Be van tanítva rá. Sokféle fajta alkalmas a feladatra. A lényeg, hogy fegyelmezett, együttműködő legyen. Az illata alapján megtalálja az érett gombát, mi pedig körültekintően, szakszerűen kiszedjük a termést. Aki kutya nélkül gyűjt, nemcsak a gyökérzetet, a talajt károsítja, hanem éretlen gombákat is kigereblyéz. Régebben a franciák disznót is használtak, de azok a durva kapirgálásuk miatt nem váltak be. Amúgy a szarvasgombák a szagukkal sok emlőst csábítanak, mert velük tudják terjeszteni a spóráikat” – magyarázza Bagi István.

Jobb helyben intézni

Természetesen ő is kapott gyűjtési helyet, és idővel tapasztalatokat szerzett az értékesítésben is. A Nefag sem akart megállni a gyűjtési jog árusításánál. Ismét Fehér Sándoré a szó: „Miután láttuk, hogy milyen gazdag termőterületeink vannak, úgy döntöttünk, célba vesszük a szarvasgomba piacát. Felvettük Bagi Istvánt, ő hozta minden tudását, kapcsolatát, és felgyorsult a folyamat. Ami az erdőgazdasági szemléletünkre is kihatott. Komplexebben látjuk a területet, a kölcsönhatásokat. Egyszerű termés­árusítással kezdtük a piaci tevékenységet. A vevőkör már ekkor döntően külföldi volt. A magyar gasztronó­miai kultúrában a szarvasgomba még ma is alig van jelen. Kevesen tudják, a séfek közül is, hogy mit kell vele csinálni. Úgyhogy a legtöbb gombánk az egyik hagyományosan legnagyobb fogyasztói piacon, Olaszországban kötött ki, ahol szinte elképzelhetetlen a felhasználása nélkül egy ebéd. Ezenkívül világszerte 25 országban értékesítünk friss szarvasgombát. És láthattuk azt is, hogy a vevőkör egy jelentős része további feldolgozás céljából vesz termést. Felmerült hát, hogy mi is készíthetnénk termékeket belőle.” Fehér szerint motiváló szempont volt, hogy a termés nem egyenletes, így az azonnali felhasználású szarvasgomba értékesítése is ingadozik. A feldolgozott termékek piaca jóval kiegyensúlyozottabb, átláthatóbb. Úgy döntöttek, belevágnak. Tanulmányozták az olasz, horvát, német üzemeket. Miután kialakultak a technológiai körvonalak, találtak egy élelmiszer-ipari üzemek tervezésében jártas mérnököt. „A beruházás 250 millió forintot igényelt, amihez tulajdonosi joggyakorlónktól 80 millió forint támogatást kaptunk. Elindulhattunk.”

Nem lángolnak érte

Az augusztus 8-án ünnepélyesen felavatott szarvasgomba-feldolgozó kecsesen elnyúló, egyszintes épület.Heten dolgoznak itt, Matastik Katalin gyártási üzemmérnök irodájának asztalán ott sorakozik az öt induló termék: kétféle szarvasgombás olaj, szarvasgombás méz és só, illetve fagyasztott szarvasgomba. Irány a feldolgozó: a folyosón mennyei, ízes szag csap meg, szívnánk, a végtelenségig. Világossá válik a növény gasztronómiai kultusza, a nyelvünkön akarjuk érezni az illatot. Nehéz a berendezésekre és az információkra koncentrálni. A gombamosóból jutunk át a feldolgozóhelyiségbe. Katalin megmutatja a darálógépet, felaprít vele egy adag gombát. Ezt lehet majd feltölteni finomított szőlőmagolajjal. Néhány lépéssel odébb, egy kis tartályból akácmézet enged kandírozott gombára. Felvillannak a szószos termékek készítéséhez szükséges nagykonyhai eszközök, sterilizálógéphez vezetnek. Gombaszárítmányok kerülnek elő egy kis raktárszobából. Végül bemutatkozik a liofilizáló (fagyasztva szárító) berendezés. A gombát először rendkívül alacsony hőmérsékletűre hűti, majd olyan kíméletesen melegíti, hogy a víz, a jégkristályok a sejtfalak minimális sérülésével szublimálódnak. A szarvasgomba megőrzi a színét, állagát, és ha ismét vizet kap, előjön eredeti íze. Milyen lehet ez az íz? – lüktet a kíváncsi kérdés az ember fejében. (A NEFAG szeretne nyitni a hazai piac irányába, több könnyen felhasználható termék is elérhető lesz a magyar csábulók számára.) Csakhogy a búcsúzkodásnál Fehér Sándor meglepő dolgot árul el: a Nefag munkatársai közül senki sem rajong a szarvasgombáért. Bagi Istvánt is inkább az illata nyűgözi le. Bár szerinte kétségtelen, hogy finom aromát ad az ételnek, főleg egy jó séf kezében. „Amúgy a legtöbb szarvasgombás étel igen egyszerű – teszi hozzá. – Ha valaki meg akarja kóstolni, a vajat fűszerezze vele, és kenje rá egy pirítósra. A lényeg, hogy legyen zsiradék, amely magába szívja az aromáját. Vaj, tejszín, tojás. Meg persze a libamáj se rossz. De nem kell feltétlenül drága fogásokra gondolni. Az olaszok is főleg a tésztáikra szórják, cseppentik.”

Nem értünk meg rá

Így már az ára se olyan ijesztő, hiszen pár grammal is lehet kezdeni valamit. Miért nem kedveljük hát jobban? Dr. Forgács Attila gasztropszichológus, a Budapesti Corvinus Egyetem Pszichológia és Szociológia Tanszékének docense számára sem könnyű választ adni a kérdésre. „A szarvasgomba számunkra egy luxusétel. Nemigen tudunk egyelőre mit kezdeni vele, mert bennünk él még a múlt század veneszizmusának hagyománya. Kiéhezett népként érkeztünk meg a múlt század hatvanas éveibe. És ekkor dolgozta ki nálunk Venesz József gasztronómus a tömegétkeztetést. Az alapelv az volt, hogy az emberek lakjanak jól, fel kell hizlalni, meg kell erősíteni a népet. Ami zsíros, olajos, lisztes, paradicsomos ételeket kívánt. És számunkra máig az a legfontosabb, hogy kiadós, laktató fogásokat kapjunk, erős, csípős ízekkel. A szarvasgombás aromájú étel másik kategória. Nincs még nyelvünk, megfelelő társadalmi lélekállapotunk hozzá.” Az ízlelés amúgy is kényes, pszichésen manipulálható terület. Élményeinket komolyan befolyásolhatják marketingfogások, például a márkaimázsok, állítja Forgács tudományos kutatások, köztük saját kísérletei alapján. „Három különböző márkájú ásványvizespalackba töltöttük ugyanazt a csapvizet. Az alanyok mégis érezni vélték az eltérő ízeket. Volt, aki a legrosszabb márkájúnak ismert vizet ki akarta köpni, annyira dohosnak érezte. Egyszóval, az elnevezésnek, a dizájnnak is van íze.”

Névvel ízesítenek

Ebből indul ki az úgynevezett éttermi költészet is, amelyet Forgács egy amerikai kísérlettel világít meg. „Az egyik egyetemi menzán két hétig ugyanazokat az ételeket adták. De a második héten átíratták a nevüket az étlapon egy költővel. A csokitortából például belga dupla csokoládés Fekete erdő vagy valami hasonló lett. És több ételnek meg is ugrott a fogyasztása. Egy másik híres amerikai eset, lényegében az első élelmiszer-költészet vizsgálat a második világháborúból való. Az amerikaiak nem szeretik a belsőségeket, köztük a májat. Csak hát a hadsereg élelmezése, ami fontos tényezője a háborúnak, nem épülhet közkedvelt finomságokra. A májat is le kellett valahogy nyomni a torkokon. Kurt Lewin, a szociálpszichológia legendás fenegyereke azt javasolta, nevezzék a májat a hős amerikai katona ételének. Az ötlet bevált.” A gasztropszichológus szerint a „szarvasgombás” jelzőnek is lehet költői hatása. Bizonyára szívesebben rendelne meg egy vele jelölt ételt, és jobban ízlene neki, mint prózai nevű társai, talán szarvasgomba-tartalom nélkül is. Van, aki ezek után nem kap kedvet, hogy kipróbálja a szarvasgombát? Szolnokról hazaérve azonnal megpendítettem a feleségemnek, kóstoljuk meg egyszer. Mire azt mondta: Hát van nekünk! És már hozta is ki a fűszert a spájzból. – Vajas pirítóst szoktam megszórni vele, meg tésztára is teszek néha. Akkor imádjátok a legjobban. Észre se vetted?

Válhat-e Kertész Imréből a jobboldal új hőse?

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.10.25. 16:46

Fotó: Máthé Zoltán / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap
Kinevezhető-e a Sorstalanság szerzője a Nyirő Józsefet, Tormay Cécile-t, Wass Albertet ajnározó, habzó szájjal sorosozó magyar jobboldal hősévé? A feloldhatatlannak látszó ellentmondás másfél évszázados hagyományt követ. A mindenkori hatalom viszonyát a zsidósághoz, illetve az antiszemitizmushoz gyakran alakította a napi érdekek, sanda hátsó szándék – a kiegyezés óta.
„Az antiszemitizmus szennyes lelkek gyilkossággá fajuló szórakozása” – idézte Orbán Viktor miniszterelnök az egyetlen Nobel-díjas magyar írót a Kertész Imre Intézet budapesti székházának avatóünnepségén, két hete. Beszédében felidézte azokat a „nem túl színvonalas vitákat”, amelyeket „a jobboldal, annak a radikálisabb része” kezdett Kertész világraszóló elismerése után. Kiemelte az író „migrációellenességét”, de azt a passzust már nem idézte hallgatóságának „A végső kocsma” című műből, miszerint a tömeges muzulmán bevándorlás fő veszélye, hogy utat nyit az új diktatúrák előtt Európában. (Pótoljuk e mulasztást: „Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják majd fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket.”) E hasábokon többször leírtuk: Orbán Viktor nem antiszemita. Elvek híján aktuális nézeteit pillanatnyi politikai előnyök reményében váltogatja, mint más a zokniját. A Liberális Internacionálé egykori alelnökéből így lett illiberális – újabban libernyákozó – nacionalista, Soros-ösztöndíjasból a sátáni Soros-összeesküvés prófétája. Kertész Imre méltatása szintén aktuális haszonnal kecsegtette a szerencsi időközi választás előtti napon: a baloldali szavazókat igyekezett elriasztani az ellenzék közös, jobbikos jelöltjének támogatásától. Saját pártjának és holdudvarának pőre vagy alig burkolt zsidózásai ellen nem volt kifogása a hosszú évek során, pedig Bayer Zsolt, Takaró Mihály, Döbrentei Kornél, Raffay Ernő adott rá okot bőven. Ez a szégyenletes kettősség azonban nem új találmány. A kiegyezés óta mindhárom tartósan berendezkedő politikai rendszer – a dualista, a Horthyról elnevezett és az államszocialista – produkált hasonló ellentmondásokat; a zsidósághoz való viszonyt, a zsidóellenességet gyakran állította alantas célok szolgálatába. Csupán néhány példát villantunk fel, az elemzés igénye nélkül.

Az aranykor árnyai

Súlyos ellentmondások terhelték már a dualizmus öt évtizedét is, pedig az 1867–1918 közötti időszakot okkal nevezik a magyar zsidóság aranykorának. Nyomban a kiegyezés után elfogadták az emancipá­ciós törvényt, amely jogegyenlőséget biztosított a Magyar Királyság zsidó vallású polgárainak, majd a századvégen, Wekerle Sándor miniszterelnöksége idején vallási értelemben is elismerték a katolikus és protestáns hívekkel azonos jogaikat. A heterogén zsidóság egyszerre volt motorja és haszonélvezője a gazdasági fellendülésnek. Gyors asszimilációs folyamat kezdődött. Ahogy a korszak nagy hatású gondolkodója, a cionista mozgalmat alapító, pesti születésű Herzl Tivadar fogalmazott: két nemzedék elég volna, hogy azok a zsidók, akik nem ragaszkodnak gyökereikhez, megszűnjenek zsidók lenni. Csakhogy sohasem adatik nekik ennyi idő, amíg az antiszemiták békén hagynák őket. Márai Sándor a „kedélyes antiszemitizmus” koraként említi ezt az időszakot. Persze korántsem volt mindig kedélyes, elég a hírhedt tiszaeszlári koncepciós perre gondolni (1883). Mikszáth, Krúdy, Eötvös Károly emelte fel szavát a borzalmas középkori vérvád feltámasztása ellen. Ám a tömeges galí­ciai bevándorlás, az éleződő város-falu ellentétek és más tényezők felpörgették a zsidógyűlöletet. Budapestet, ahol az 1910-es cenzus adatai szerint a polgárok csaknem negyede vallotta magát zsidónak, „Judapest” gúnynéven emlegették. Az antiszemitizmus egyszeriben politikai hasznot ígért. Vas vármegye országgyűlési képviselője, az addig szabadelvű Istóczy Győző Antiszemita Pártot alapított. Közben az uralkodó több száz gazdag zsidó vállalkozónak adományozott nemességet, néhány különösen sikeres család (Weisz, Kornfeld, Deutsch, Herzog és mások) bárói címet kapott. Gróf, pláne herceg azonban egy sem lett közülük; a bécsi udvarban is voltak határok. Az úri elit manipulációs eszközként használta az asszimilá­ciót­ a tényleges demográfiai helyzet leplezésére. Minthogy a nemzeti kisebbségek ügye nagyrészt megoldatlan maradt, kulcsfontosságúnak tekintették, hogy az ország lakóinak többsége legalább papíron magyar nemzetiségű legyen. Ezt statisztikai bűvésztrükk segített elérni: a zsidókat magyarokként tüntették fel a népszámlálási adatokban, így még a századfordulón is sikerült kimutatniuk az 51 százalékot. Ebből sokan azt a csalóka következtetést vonták le, hogy a magyar társadalom maradéktalanul befogadta a zsidókat, ám ez az értelmezés igencsak messze állt a valóságtól. A K. und K.-békeidők végére már ez sem segített fenntartani a látszatot, majd mindent elsöpört a vesztes háború és Trianon tragédiája.

Horthy két arca

A Horthy-korszak születése pillanatától a „zsidóuralomnak” beállított Tanácsköztársasággal szemben határozta meg magát. Egyenlőségjelet tett zsidók és bolsevikok közé, noha Kun Béláék éppen hogy megtagadták zsidó gyökereiket, hagyományaik­kal radikálisan szembefordultak, de hát a tények már akkor sem zavarták a célzatos ferdítések és hazugságok kiötlőit. Röviddel azután, hogy a leendő kormányzó belovagolt Budapestre, és „tetemre hívta a bűnös várost”, az Országgyűlés elfogadta az első modern jogfosztó antiszemita törvényt, a hírhedt numerus clausust – jócskán megelőzve a német nácikat (1920). Onnantól negyedszázad sem telt el a népirtásig, amelynek több mint félmillióan estek áldozatául, a magyar közigazgatás tevőleges részvételével. Ám a holokausztig vezető út korántsem volt nyílegyenes, ahogy arra Ungváry Krisztián fontos könyve (A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege) is felhívja a figyelmet. Kétarcú figura volt maga a névadó ellentengernagy is. Nyíltan fajvédő nézeteket vallott, államfőként amnesztiát adott közönséges gyilkosságokat és rablásokat elkövető terrorista tisztjeinek. Ugyanakkor túlontúl radikálisnak tartotta Gömböst, kormányai többször lecsukatták Szálasit, visszaszorították a nyilasokat és betiltatták uszító lapjaikat. A bethleni konszolidáció fontos lépése volt a szélsőjobbos különítmények, szervezetek feloszlatása. A „modern kor antiszemitái azért üldözték a zsidókat, mert egy káros fejlődés hordozóinak tartották őket”, érvel Ungváry. A lakosság jelentős része elutasította a kapitalizmust, a modernizációt, a jogállamot. Sokaknak a zsidók javaira fájt a foguk, és később, „a háború alatt ugrásra készen várakoztak azok, akik a vagyonok újraelosztásában reménykedtek”. A zsidókat bűnbaknak kikiáltani népszerű volt a társadalom széles rétegeiben. Ezzel éltek is Horthyék, ám fellépésük sokáig inkább mérséklő, semmint uszító volt. Ungváry egy interjújában kijelenti „a sok elemében vállalható” kormányzóról: „Horthynak ma szobrot kellene állítani, ha meghalt volna a megszállás napján. (…) Más kérdés, hogy azzal, amit 1944 márciusa után tett, lenullázta korábbi teljesítményét.” A nagyrészt kikeresztelkedett zsidó iparbárók közül sokan Horthy bizalmasai voltak. A csepeli vas- és fémmű irányítója, Chorin Ferenc és az „alapító atya”, Weisz Manfréd másik veje, báró Kornfeld Móric felsőházi tag. Cégcsoportjuk a magyar gazdaság zászlóshajója, a háború alatt fontos beszállítója lett Hitler hadigépezetének, nagy állami megrendeléseket kapott, jelentős profitot könyvelt el. Végül az üzemek zavartalan átadása fejében a család negyvennél több tagja külföldre menekülhetett a katasztrófába rohanó Magyarországról 1944 tavaszán. A felszabadulás után sokan kollaboránsnak, sőt háborús bűnösnek tekintették Chorint, a híres aradi főrabbi unokáját, aki egyébként Amerikából még sokáig támogatta a portugáliai emigrációban szűkölködő, bukott Horthyt. Ha a korszak abszurd ellentmondásait vesszük, nem hagyhatjuk említés nélkül Imrédy Béla esetét. A szélsőjobboldali, antiszemita, Hitlerért rajongó miniszterelnök idején fogadták el az első zsidótörvényt, majd nyújtották be a másodikat. Az utóbbit azonban már Teleki Pál alatt hagyta jóvá a parlament, mert Imrédy egyik dédszülőjéről időközben kiderítették, hogy zsidó. Ennek az 1939-ben döbbenet erejével ható hírnek köszönhette a pesti kabaré Békeffy László zseniális, egyszavas konferanszát: „Nahát!” Többet nem is kellett mondani, minden benne volt. És akkor, néhány hónappal a második világháború kitörése előtt közönségének még volt is kedve nevetni.
Horthy Miklós kormányzó, mögötte szemüveggel Chorin Ferenc a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) elnöke.
Fotó: Hanser Mária / Fortepan

Tabuk és gonosz cionisták

A háború után hatalomra jutó sztálinista diktatúra tabusította a vészkorszakot, Komoróczy Géza szavaival a „nagy hallgatás évtizedei” következtek. Ki ne ismerné a korszak klasszikus viccét? Amikor Kohn bácsi május elsején, a vörös zászló alatt felvonuló kommunisták között tegnapi nyilasokat pillant meg, így sóhajt fel: „Kis ország ez, csak egy csőcselékünk van!” Ugyanakkor a holokauszt túlélői közül sokan újra állami terror áldozatai lettek. Néhány éven belül másodszor is elvették mindenüket, ezúttal nem árjásítás, hanem államosítás címén. Volt, akinek a náci haláltáborok után kitelepítés lett az osztályrésze. Bálint György, a százéves korában nemrég elhunyt legendás Bálint gazda sorsa rá a szomorú példa. A hivatalosan tiltott antiszemitizmus „anticionista” kampányok formájában bukkant föl újra. A Szovjetunióban „cionista orvosgyilkosok csoportját” leplezték le az állambiztonsági szervek, akik állítólag Sztálin életére törtek. A Pravda azt írta, hogy egy „nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet”, a Joint szolgálatában álltak, amelyet „az amerikai hírszerzés alapított”. Csehszlovákiában félreérthetetlen antiszemita felhangokkal tartották a csatlós országok legnagyobb kirakatperét, a Slánský-pert, gondosan kiválasztott zsidó vádlottakkal és halálos ítéletekkel (1952). Rákosi Magyarországán is előfordult, hogy a hivatalosan „gyökértelen, kozmopolita, imperialistabérenc cionistákat” hibáztattak különféle problémákért. A Kádár-korszak első évtizedében két nevezetes büntetőeljárás kapcsán kapott nyilvánosságot a náci népirtás, erőteljes propagandisztikus célzattal. Az első az Argentínában elfogott náci háborús bűnös, Adolf Eichmann jeruzsálemi pere volt (1961). Az MSZMP Központi Bizottságának ülésén személyesen Kádár János mutatott irányt, hogyan kell a sajtóban helyesen tálalni az eseményeket. „Nem jó ezekből a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből”, mondta az első titkár. Szécsényi András „Holokauszt-reprezentáció a Kádár-korban” című tanulmányában felsorolja, milyen ideológiai megfontolások motiválták a tudósítások szellemét. Néhány ezek közül: egybemosni a náci Németországot és az NSZK-t, a kapitalista Izraelt összekapcsolni a kapitalista NSZK-val, közös platformot teremteni a két államnak. Elhárítani a magyar felelősséget, mindent a németekre, illetve a nyilasokra fogni. A szocialista államrendbe be nem illeszkedő, kapitalistának bélyegzett cionista zsidóságot kárhoztatni. A másik kivételes alkalom, amikor a holokausztról nyilvánosan beszélni lehetett, a zuglói nyilasper (1967) volt. Valódi háborús bűnösöket ítéltek el, ám a propagandagépezet fő üzenete az volt, hogy az 1956-os „ellenforradalmat” fasiszták csinálták. A „zsidó” szót leírni sem volt ildomos, helyette eufémizmusokat használtak, például „üldözöttek”, „elhurcoltak”, „a fasizmus áldozatai”. A Partizánszövetség keretében hozták létre a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, amely nem kizárólag auschwitzi zarándokutakat szervezett: kétoldalú államközi szerződés értelmében ez a szervezet fizette ki a túlélőknek az NSZK-ból érkező kárpótlást. A Szovjetunióban újabb antiszemita hullámot indított el a közel-keleti hatnapos háború, amelyben Izrael baráti arab országokat győzött le. Lengyelországból elüldözték a megmaradt zsidók zömét, bár a hagyományos előítéletek maradtak. Ez esetben is egy korabeli vicc foglalja össze a lényeget: a lengyel elvtársak bebizonyították, hogy az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók, csak antiszemiták. Ilyen volt a szocialista tábor valósága, amikor Kertész Imre később világhírűvé váló regényét írta Budapesten (1960–73). A nyomasztó közeget maga a szerző örökítette meg Gályanaplójában. A Sorstalanság 1975-ben jelent meg először, különösebb visszhang nélkül. Spiró György volt az, aki a ’80-as években újra felfedezte. Ugyan ki számíthatott volna akkoriban arra a szédületes útra, amelyet Kertész életműve azóta bejárt a Nobel-díjig, és azon túl, a magyar szélsőjobboldal mocskolódásáig, majd az idézett 2020-as intézetavatóig?

Írói munkásság

A rendszerváltás évében, 1990-ben újra ha nem is szalon-, de nyomdaképes lett az antiszemitizmus. Ontotta vállalhatatlan irományait a Magyar Demokrata Fórum elhíresült Cs betűs különítménye (Csoóri, Csurka, Csengey), az SZDSZ-es képviselőjelöltek plakátjait Dávid-csillaggal pingálták össze szorgos kezek. A miniszterelnök Antall József édesapja a háborúban lengyelországi menekültek ezreit mentette meg, ezért Izraelben a Világ Igaza kitüntetést kapta – ép elméjű ember nem állíthatja, hogy az első szabadon választott kormányfő antiszemita lett volna. Mégis rendre kitért az egyértelmű válasz elől, ha felszólították, hogy határolódjon el párttársainak ordas eszméitől. A szomorú politikai realitások között egyensúlyozó Antall doktor inkább olyan verbális leleményekkel felelt, hogy a kunbélázás Csurka „írói munkásságának része”. Ebben az időben történt, hogy az MDF Bem téri székházában vitaestet rendeztek a zsidó-keresztény párbeszéd jegyében, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy letöröljék az antiszemitizmus szennyét a kormányzópártról. A pódiumon halk szavú kultúremberek váltották egymást, szép és értelmes dolgokat mondtak. Minden jól is ment, amíg a nyilvános vita kezdetén szólásra nem jelentkezett egy aggastyán a közönség soraiból. Dörgedelmesen közölte, hogy majd akkor lehet megbékélés, ha a zsidók megfizettek Rákosiék bűneiért. Kínos, feszélyezett csend következett – hiába próbálták utána menteni a menthetőt a jó szándékú szervezők, el volt rontva az egész.

Soros és Bibi

A NER illiberális Abszurdisztánjából tetszőleges számú példa hozható a kettős beszédre. Ezek közül csupán egyet említünk: a magyar miniszterelnök és izraeli kollégája, Benjamin Netanjahu közismerten szívélyes kapcsolatát. Bibi 2017-es látogatása előtt Orbán még azt a szívességet is megtette a rokonléleknek, hogy sebtiben leszedette az aktuális kampány plakátjait – „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” –, mégse kelljen vendégének ebben a díszletben mutatkoznia, mert odahaza kínos lenne neki a széles körben antiszemitának tartott, rosszízű propagandaakció. Igaz, előzőleg Netanjahu is szokatlan diplomáciai gesztust tett a jó hangulat érdekében: visszavonatta budapesti nagykövetének közleményét, amely szerint a kampány gyűlöletet és félelmet szít. Bizarr módon Soros György nemcsak a magyar, hanem az izrae­li szélsőjobboldalnak is első számú ellensége lett, miután a Nyitott Társadalom Alapítvány meghekkelt e-mail­jeiből kiderült: kész fellépni Izrael „rasszista és antidemokratikus politikája ellen”, palesztin jogvédőket segít. A kormányzó Likud egyik képviselője törvénytervezetet készített a külföldről finanszírozott civil szervezetek megrendszabályozására, Lex Soros néven. Orbánnak és Netanjahunak egyébként nemcsak közös ellensége, hanem közös barátja is akadt Arthur Finkelstein személyében. A menekültellenes hisztériakeltés és az ellenfelek démonizálása a néhai amerikai kampányguru eszköztárából való. Finkelstein amúgy vállaltan homoszexuális volt, ami mellékes körülmény, de könyvdarálós időkben talán nem egészen érdektelen.