N. Kósa Judit: Szomorú szombat

A mi házunkról tényleg mindenki tud már mindent. Az utóbbi tíz évben – leszámítva ezt a mostani járvány sújtotta esztendőt – egyre-másra tartottuk a házsétákat, ahol egymásnak adták a kilincset magyarok és külföldiek. Gloomy Sunday, naná.

„Seress Rezső ház” – így hívják a házunkat az utóbbi időben, ami nem csoda, mert a Dob utca 46/b valóban arról nevezetes, hogy itt élt a Szomorú vasárnap zeneszerzője. És mivel ez egy hírneves ház, a látogatók rendszerint engedelmesen végighallgatják a történetét is. Hogy a budai patríciuscsalád Áldásyak roskatag bérkaszárnyája helyére a frissen kijelölt új belvárosi főútvonal, a Madách sugárút vonalában épült meg 1940-re a 46/a és b, ez a két egymásnak támaszkodó épület, amely a maga hat emeletével ma is a környezete fölé magasodik, homlokzatuk pedig a soha meg nem valósult útra néz, így szöget zár be a Dob utcával.

Az érdeklődőknek sokszor elmeséltem már, hogy a Csányi utca sarkára került társasház vitéz Martsekényi Imre, a 46/b – Kovács Ferenc nőgyógyász professzor bérháza - pedig Antal Dezső műépítész munkája. Igaz, most, hogy az Arcanum digitalizálta a Magyar Építőművészetet, meglepetésemre kiderült: minden adattár rosszul tudja, a 46/b-t valójában az Antal Dezsőnél gyakornokoskodó, akkor még huszonéves Legány Zoltán tervezte. Számos lakóház és lakótelep fűződött később a nevéhez.

Seress Rezsővel meg az a helyzet, hogy bár a Magyar Életrajzi Lexikonban 1889 szerepel a születési éveként, ahogy az a ház kapuja mellett – a lakók adakozásából – elhelyezett emléktáblán olvasható, valójában hatvankilenc évesen vetett véget az életének 1968 első napjaiban. Halála előtt alig egy évvel, a lap precíz megjegyzése szerint 68 évesen nyilatkozott a Hétfői Híreknek: nemcsak azt mesélte el, hányan keresik fel az Akácfa utcai Kispipában, hogy az ő előadásában hallgassák meg a leghíresebb slágereit, hanem azt is, hogy Németországban forgattak róla filmet, de idő előtt hazaszökött az Erzsébetvárosba. Ő annyira tősgyökeres pesti – magyarázta -, hogy már Budáról hazavágyik. Zárásul új dalának szövegét is lejegyezte a tudósító: „Vígan dalolom ezt a kis zenét, / Vígan dalolok százhúsz évig még! / Hol lesznek már a Beatlesek, / Amikor én még mindig itt leszek…”

Köztudott persze, hogy a leghíresebb dalnak, a Szomorú vasárnapnak a szövegét kivételesen nem ő, hanem Jávor László írta, ahogy az is ismert, hogy a kor szokása szerint kottafüzetben megjelent nóta egészen addig nem keltett semmilyen feltűnést, míg a lapok arról nem kezdtek cikkezni, hogy hatására egész öngyilkossági hullám indult Pesten. A zenész pályatárs, Nádas Béla Seress halála után az Ország-Világban Pálmai Henriknek, Az Est bűnügyi tudósítójának tulajdonította a legenda elindítását, mondván, egy unalmas halálesetről szóló cikkét akarta ezzel érdekesebbé tenni. A szerzőt valójában Pálmai Jenőnek hívták, és ami azt illeti, Az Est hasábjain nem holmi egyszerű tódítás, hanem egy zseniális és abszolút tudatos marketingkampány bontakozik ki a digitalizáció előnyeit élvező utókor szeme előtt.

Mint tudjuk, Jávor a sikert meglovagolva Párizsba ment, híres lett és gazdag, Seress pedig maradt a Dohány utcában és a Kulacsban, amit a háború után a Dob utcára és a Kispipára cserélt. Esti fellépései előtt kettő és négy között – az alatta lévő lakásban élő Presser Gábor szíves közlése szerint – hanglemezről türelmesen végighallgatta a Szomorú vasárnapot a világ összes nyelvén. Állítólag gyakran mondogatta, hogy mehetett volna akár Amerikába is, ahol horribilis jogdíjak várták, de mit kezdjen egy olyan ember ott, akinek már a Lánchíd közepén honvágya van, ráadásul nem tud angolul?

Ami csak azért érdekes, mert 1945 júniusában, amikor a Világ megírta, hogy hazatért a deportálásból, és hírt hozott a vele együtt a brucki táborba került fogolytársairól, szó szerint a következőket idézte tőle a lap: „A véletlen különös játéka, hogy én megmenekültem. Engem ugyanis a fogolytáborból való szökésem miatt félholtra vertek, majd halálra ítéltek. Közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt az egyik SS-pribék kérdésére angolnyelvű választ adtam. Magam sem tudom, miért. Az angol válaszra gyanút fogtak, és mint »angol kémet« erős fedezettel Bécsbe küldtek”. A történet egy későbbi változatában – filmből is jól ismerjük ezt a jelenetet – egy német tiszt mentette meg Seresst a biztos haláltól, mert korábban hallotta őt játszani Pesten. Az pedig csak sajátos adalék, hogy a zenész halála után a Ludas Matyiban (!) megjelent E. J. visszaemlékezése, miszerint 1939 őszén a Kulacsban Seress megtagadta, hogy mulatozó németeknek eljátssza az Erikát, majd egy magyar társasággal együtt harsogta a kurucnótákat…

Nem tudjuk, Seress – vagy ahogy felesége, Helén a gyászhírben következetesen írta: Seres – pontosan mikor költözött a Dob utca 46/b-be, de 1944-45-ben még bizonyosan nem ez volt a lakcíme. Akkor az épület (a tulajdonos orvos indignálódott felszólamlása ellenére) előbb csillagos ház lett, majd a gettó része. Az itt lezajlott borzalmakba csak a Szabadság 1947. októberi, nyúlfarknyi tudósítása enged bepillantást. Akkor került kézre Szabó Béláné, aki férfiruhában és korbáccsal járta a várost a nyilas hatalomátvétel után, és „SS-katonákkal razziázott a Dob utca 46-ban”, ahonnan tizennégy férfit el is hurcoltak. Az esetről többet nem tudni, de az tény: az évtized végén eltűntként nyilvánítottak holttá többeket, akiknek a Dob utca 46/b volt az utolsó lakcímük – így Boros Hermant, Balázs Lászlót, Pottornyai Bélát és Tepper Sándort.

Mindez mára feledésbe merült. Arról azonban, hogy ne feledhessük: itt élt, majd 1968. január 6-án – szombaton! – itt ugrott ki a második emeleti lakásából Seress Rezső, az utókor és Szathmáry Lajosné gondoskodik. Marika, akinek a tanács utalta ki Seressék halála után az elárvult bérleményt, még kiállítást is rendezett az egykori híres lakók emlékére. Így sorsszerűnek mondható, hogy a szomorú emlékű erkély közvetlen közelében éppen őt örökítette meg virágokat öntözve az első belső-erzsébetvárosi tűzfalfestmény alkotója.

Aztán hogy Seress tényleg innen ugrott-e, vagy – mint néhány régi lakó tudni vélte – a porolóerkélyről a hátsó kertbe, s így élte túl az esést, hogy aztán pár nappal később a kórházban vessen véget az életének, azt egyelőre nem lehet eldönteni. De ez is csak egy olyan kérdés, amelynek az a tanulsága: a múlt csak addig tűnik egyszerűen feltárhatónak, amíg túl keveset tudunk róla.