Minél szabadabb, annál okosabb

Húshagyókedden nagyon berúgtak a párizsi diákok. Nem sejthették, hogy féktelen ivászatuk következményei jelentősen hozzájárulnak majd az egyetemek széles körű autonómiájához, a tudomány forradalmához a középkori Európában. A mindenkori hatalom és az önrendelkezéshez ragaszkodó felsőoktatási intézmények kötélhúzása azóta is tart.

A végéhez közeledett a hagyományos tavaszi karnevál Párizsban, 1229 márciusában. A messzi földön tekintélyes egyetem hallgatói még mulatni akartak egyet, mielőtt másnap, hamvazószerdán megkezdődik a nagyböjt. Álarcosan, zajongva járták a kocsmákat. Már igencsak részegek voltak, amikor a Saint Marcel negyed egyik ivójának tulajdonosával csúnyán összekülönböztek a számlán. Nem akartak fizetni, szó szót követett, azután pofonok csattantak, végül tömegverekedés tört ki. A többségben lévő helybeliek ellátták a diákok baját, kidobták őket az utcára.

Sztrájkoló Quartier Latin

Másnap ahelyett, hogy illendően hamut szórtak volna a fejükre, segítségül hívták társaikat, és botokkal felfegyverkezve tértek vissza esti megaláztatásuk helyszínére. Betörtek a kocsmába – amely a böjt miatt már zárva volt –, megverték a tulajt, szétzúzták a berendezést. Szerte a negyedben zavargások kezdődtek, sok üzletet feldúltak. A feldühödött lakosok azonban hiába fordultak volna elégtételért a világi igazságszolgáltatáshoz, a királyi bíróságnak nem volt joghatósága a diákok fölött. Az egyetemet, ahol elsősorban teológiát tanítottak, az egyház alapította és tartotta fönn. A hallgatók hajába tonzúrát borotváltak annak a jeleként, hogy Krisztus szolgái. Csak egyházi ítélőszék vonhatta felelősségre őket. E kiváltságukkal gyakran vissza is éltek.

A párizsi diákság nemzetközi volt, közös nyelvként a latint beszélte.

A franciák, normannok, pikárdiaiak mellett angolok, németek, skandinávok, közép-európaiak is voltak közöttük. Szinte mind arisztokrata vagy gazdag nemesi családok fiai, hiszen a tandíj, a termelőmunka nélküli létfenntartás és az utazás luxusát közemberek nem engedhették meg maguknak a középkorban (sem). A kivételezett ifjak arra számítottak, hogy megússzák a hamvazószerdai rendbontást. Ám a gyermek IX. Lajos nevében kormányzó régens, Kasztíliai Blanka anyakirályné a panaszos polgárok oldalára állt, és elrendelte a vétkesek megbüntetését. E felhatalmazás birtokában a városi őrök rajtaütöttek a diákokon, és többüket megölték. Ártatlan áldozatok is akadtak, akik részt sem vettek a megbosszult randalírozásban.

Válaszul az egyetem sztrájkba lépett. Felfüggesztették az oktatást, a hallgatók hazatértek vagy másutt folytatták tanulmányaikat – és a mulatozást. Ez súlyos csapást mért a párizsi diáknegyed, a Quartier Latin gazdaságára. Kereskedők és kézművesek sokasága élt a jómódú vendégekből, elmaradásuk koldusbotra juttatta őket. Két teljes éven át tartott a sztrájk, és hatékonynak bizonyult. Végül az egyetem teológus öregdiákja, IX. Gergely pápa (ur. 1227–41) oldotta meg a helyzetet. 1231. április 13-án kiadta Parens scientiarum kezdetű bulláját, közvetlen pápai felügyelet alá helyezte az egyetemet, és széles körű privilégiumokkal ruházta fel „a tudományok anyját”. Garantálta az önrendelkezést, ideértve a sztrájk jogát is. Ugyanakkor próbálta elejét venni az újabb rendbontásoknak, ezért megtiltotta, hogy a diákok fegyvert viseljenek.

Bologna, Oxford, Pécs

Persze túlzás volna mindent kizárólag a duhaj párizsi diákok sztrájkjából levezetni. Itáliában már évtizedekkel azelőtt hasonló kiváltságokat kaptak a bolognai egyetem hallgatói – igaz, ők nem a pápától, hanem éppen világi vetélytársától, a német-római császártól, méghozzá az egyház hatalmát ellensúlyozandó. Barbarossa Frigyes (ur. 1152–90) Authentica habita kezdetű rendeletével kimondta, hogy a diákok fölött csak a tanáraik ítélkezhetnek, biztosította a szabad utazás és költözködés jogát azoknak, akik tanítani vagy tanulni indultak, mentesítette őket az egyházi adók fizetése alól. A teológia helyébe a jog lépett, főként az újra felfedezett római jog, ami megtörte a hivatalnokképzés egyházi monopóliumát. Utóbb kénytelen-kelletlen a pápa is elismerte az egyetemek császári kiváltságjogait.

Az érett középkorba lépve egyre fontosabb intézmény lett az autonóm egyetem. Walter Rüegg svájci filológus (Universität Bern) szerint egyetlen más európai találmány sem gyakorolt ilyen globális hatást. Példátlan módon járult hozzá a tudományos, technikai, társadalmi fejlődéshez, az általa elismert tudományos fokozatokat tiszteletben tartották a legkülönfélébb politikai és ideológiai rendszerek.

A latin universitas szó eredetileg közösséget jelentett; a tanítók és tanulók önrendelkező közössége szabadon állapította meg tanterveit és kutatási céljait. Sorra nyíltak máig működő patinás iskolák, így lett a híres Oxford és Cambridge, Pádua és Pisa, Prága és Krakkó, Heidelberg és Würzburg. Az első magyarországi egyetemet Pécsett alapította V. Orbán pápa 1367-es bullájával, az Anjou Nagy Lajos király (ur. 1342–82) kezdeményezésére.

A klasszikus „hét szabad művészethez” sorolt tudományok (latin nyelvtan, retorika, dialektika, számtan, mértan, csillagászat és zene) mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a természettudományok, leginkább az orvoslás. A szabad intézmények a humanizmus és a reneszánsz előfutárai lettek. Mikonya György így ír Az európai egyetemek története című munkájában: „Az egyetemek az egyenlőség és a szolidaritás eszményének hordozóiként tudományos és közösségi centrumokká váltak azáltal, hogy elismerték a másként gondolkodók tudományos teljesítményét, és igyekeztek saját tévedéseiket is korrigálni. Amennyire a középkorban ez egyáltalán lehetséges volt, törekedtek a származás szerinti megkülönböztetés enyhítésére és a nemzeti hovatartozásból fakadó eltérések kiegyenlítésére. Egy-egy egyetem tudományos színvonala annál nagyobb volt, minél jobban igyekezett az egyenlőség eszményét érvényesíteni, ahol erre kevéssé figyeltek, ott csökkent a tudományos színvonal, ott az egyetem vagy nagyon sterillé vált, vagy meg is szűnt az idők folyamán.”

Humboldttól Hitlerig

Berlinben csak évszázadokkal később, 1809-ben nyitottak egyetemet, ám az csakhamar az újkori Európa kiemelkedő oktatási intézményévé vált. Ebben kulcsszerepe volt az alapító Wilhelm von Humboldt (1767–1835) liberális nézeteinek. A nyelvész, antropológus, diplomata és tudományszervező a felvilágosodás eszményeit fogalmazta meg: a tudományt „az igazság soha le nem záruló keresésének” tartotta, amelynek függetlennek kell maradnia a közvetlen politikai befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egyetemek önállóan intézhessék belügyeiket. A XIX. század végétől nőket is felvettek hallgatónak a porosz fővárosban. Az egyetem, amely ma a Humboldt nevet viseli (egyszerre örökítve meg az alapító bárót és világhírű természettudós öccsét, Alexandert), 28 Nobel-díjast adott az emberiségnek.

Ám sorsa, együtt a teljes német felsőoktatáséval, hányatottan alakult a múlt században. Az első világháború alatt a diákok közül sokan önként mentek a frontra, mások Hindenburg mozgósító parancsára cserélték fel a campust a lövészárokkal, így az oktatás pár év alatt gyakorlatilag megszűnt. A weimari köztársaság sikerrel élesztette újra, hogy azután annál kíméletlenebbül sújtson le rá a náci diktatúra.

Hitler prioritásnak tekintette a felsőoktatás gyökeres reformját. Nyomban hatalomra jutása után, 1933 tavaszán törvényt hozatott a zsidó, kommunista és pacifista oktatók kiebrudalásáról. Több mint kétezer jeles tudóst űzött külföldre, ők az emigrációban más országok (jellemzően az Egyesült Államok) hasznára folytatták munkájukat.

A női hallgatók arányát 10 százalékban maximálták.

Drámaian lezüllött az oktatás, egyes könyveket olvasás helyett elégettek a nemzetiszocialista hatás alá kerülő egyetemeken. Még ugyanabban a végzetes esztendőben újabb törvényt fogadott el a Reichstag „a felsőoktatás igazgatásának egyszerűsítéséről”, magyarán a humboldti elvek totális felszámolásáról. Bár a harmincas évek elején még csak elvétve akadtak náciszimpatizánsok a professzorok között, számuk a fordulat után egy csapásra megugrott: aki nem szégyellt hűségesküt tenni a diktatúrának, szakmai kvalitásaitól függetlenül előléptetésre számíthatott. Sokan önként, karriervágyból hódoltak be; e dicstelen megalkuvást szép német kifejezéssel úgy nevezik: Selbstgleichschaltung.

Az egyetemi autonómiával kapcsolatos küzdelmeknek és machinációknak 900 éves históriájuk van, emlékeztet Giles Gasper brit történész (Durham University) a manapság Nyugaton zajló felsőoktatási reformviták kapcsán. Ez persze csak a szerencsésebb sorsú országokban békés folyamat. Egyiptomban például az Arab Tavasz idején, a 2010-es években a kairói egyetem oktatóinak és hallgatóinak hol a katonai titkosszolgálatok kirendelt embereivel, hol a szélsőséges iszlamistákkal kellett fizikailag is hadakozniuk az éppen aktuális hatalom durva beavatkozási kísérletei ellen. Száhár Abdelhakim professzor asszony akkor azt mondta: „A forradalom folyamatban van, és ez még így is marad jó ideig.” Ezt 2020-ban akár Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületénél tiltakozók is mondhatták volna.