Előfizetés

Akárhogy számoljuk, emeljük – kevés!

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.11.01. 14:00

A nyugdíj kiszámítása – legyen bármilyen alacsony – agyafúrtan bonyolult. Kiindulhatunk a bérből, az inflációból, alkalmazhatunk vegyes, svájci indexálást, de a végén mindig az derül ki: kevés. Mert kis számokkal játszunk.
Ha jelenleg Magyarországon az öregségi nyugdíjakra fordított összeget elosztjuk a jogosultak 2 millió körüli számával, a Magyar Államkincstár szerint 142,1 ezer forint az eredmény. Ennyi az átlagnyugdíj. Nem sok, de az ember ismerősei, szomszédai helyzetét látva kevesebbre gondol. És nem alaptalanul. Ha a szám mögé nézünk, és felvázoljuk, hányan tartoznak egy-egy nyugdíjsávba, már egzaktan szembesülhetünk a szomorú valósággal. Az államkincstár 2019-es adatai alapján, lefelé kerekítve 500 ezer idős ember él 50–100 ezer forintos nyugdíjból. 800 ezren várják a postást vagy az utalást a következő, 100–150 ezres sávban. 151–200 ezer forintos ellátást majdnem 374 ezren kapnak. A 200–300 ezres klubnak 220,3 ezer tagja van. Tovább haladva fölfelé a nyugdíjsávok között, megszűnnek a százezres, majd a tízezres számok: a 2 millió forint és a csillagos ég között már csak kilencen lebegnek.

Szegénységbe szorulnak

Árnyaltabban, kevesebb matekot igényelve – és valósághűebben mutatja be a helyzetet a medián nyugdíj nagysága – amely most 127 000 forint (lényegében az igazi átlagellátás). De bárhonnan közelítünk, bárhogy olvassuk a statisztikákat, az világos, hogy a nyugdíjak csak kevesek számára biztosítanak nyugodt öregkort – és az alsó sávokba szorult mintegy egymillió ember naponta kénytelen szembenézni a szegénységgel. A helyzetet jó esetben is csak konzerválni tudja az évi rendszeres emelés, amely lényegében minimális kompenzáció. Ehhez képest igen bonyolult rendszer szabályozza nagyságát, amely Magyarországon egy évtizede az infláció mozgására épül. A költségvetés megtervezi az elkövetkező évre a pénzromlás mértékét, és ennyivel emelkednek adott év januárjában a nyugdíjak. Majd a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) az első 8 hónap adatai alapján megállapítja az év végéig várható valós áremelkedést. Ha ez legalább 1 százalékkal magasabb a tervezettnél, a nyugdíjasok január 1-jére visszamenőleges hatállyal kiegészítő emelés formájában kapják meg a különbözetet. Idén is végigcammogott a processzus. A 2020-as évre szóló költségvetésben tervezett infláció alapján januártól 2,8 százalékkal nőttek a nyugdíjak. Majd az augusztusi reális adatok kibogozása után jött az év vé­géig várható fogyasztóiár-növekedés meg­állapítása. Fontos, hogy ennek során nyugdíjas fogyasztóiár-indexet használnak a kiadások sajátos megoszlása és súlya, az úgynevezett nyugdíjaskosár figyelembevételével. Az eredmény 4 százalék lett. Így novembertől januárig visszamenőleg 1,2 százalékos kiegészítő emelés jár, az első tíz hónap különbözete egy összegben jut el a jogosultakhoz. A tavalyi átlagnyugdíj (135 ezer forint) esetén mindez havi 5400 forint gazdagodás. Picinyke összeg, de több százezer idős ember számára mégis jelentős.

Pár száz forintért küzdenek

Az idei kiegészítő emelést szentesítő, október 21-én megjelent kormányrendelet nem hatotta meg a nyugdíjas-érdekvédelmi szervezeteket. A Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa (Nyuszet) kevesli a korrekció mértékét. „A problémánk az – fejti ki Juhász László elnök –, hogy az év során végig magasabb volt az infláció annál, ami alapján a kiegészítést számolták. A KSH havonta nyilvánosságra hozza, mekkora volt a százalékos árnövekedés az utolsó 12 hónapban. Ez júliusra elérte a 4,3 százalékot, és ­augusztusban is ezt közölték. Majd síri csönd, október közepéig nem jelentettek semmit. És most azt mondják, 4 százalék volt az infláció az első háromnegyed évben, ezért 1,2 százalékos kiegészítést kell adni a januári 2,8 százalékos emeléshez. Mi kifogásoljuk ezt a számot, úgy véljük, 4,3 százalék a helyes adat, így 1,5 százalék járna még a nyugdíjasoknak. Elkeserítő, hogy ez azt jelenti, pár száz forintról folyik a vita.” De van egy erősen vitatható pontja magának a számításnak is, amit Juhász László így fogalmaz meg: „A nyugdíjas-fogyasztói kosár áremelkedése eltér az országos inflációtól. Idén biztos magasabb, hiszen jelentősen emelkedtek például az élelmiszerárak. És azt is figyelembe kéne venni, hogy a járványhelyzet komoly változásokat okozott a nyugdíjasok fogyasztási szokásaiban, a termékkosaruk összetételében. Így a drágább alapvető élelmiszerek aránya is nagyobb lett a vásárlásaik során. Csakhogy a számítást a két évvel korábbi nyugdíjaskosár alapján végzik. Békeidőben ez elfogadható lenne, de jelentőségük miatt most rea­gálni kéne a váratlan változásokra.”

Akár hasraütéssel

A Nyugdíjas Parlament Országos Egyesület öt éve foglalkozik az érdekképviselet demokratikus koordinálásával. Megyei szinten, nyilvános fórumokon gyűjtik először össze a problémákat, majd az ott választott képviselők Budapesten, az Országház felsőházi termében tartott éves ülésen hangolják össze a legfontosabb ajánlásokat, követeléseket, amelyekhez aztán politikai képviseletet keresnek. A szervezet az októberi kormányrendelet számaival kapcsolatban némileg megengedőbb, de az éves emelés meghatározásának módjában súlyos esetlegességeket lát. „Mi elfogadjuk a KSH adatait – jelenti ki Karácsony Mihály elnök. – Lehet persze vitatkozni pár tizedszázalékon, kifogásolni, hogy nem reális a nyugdíjaskosár. De nekünk nincsenek saját, módszeresen kidolgozott, egzaktan értelmezhető adataink. Az igazi probléma az, hogy az éves nyugdíjemelés megállapítását a törvény a várható(!) infláció mértékéhez köti. Vagyis egy becsült adathoz. Tavaly az árfolyam-politikáért felelős MNB például 3,4 százalékos inflációt jelzett az idei évre, a költségvetési törvény mégis 2,8 százalékkal számolt. Aztán a tárgyév első 8 hónapi adatai alapján a KSH bejelent egy 4 százalékos fogyasztóiár-növekedést, de a kiegészítő nyugdíjemelés nagyságát az év végéig várható(!) infláció döntheti el. Ki tudja megmondani, mekkora lesz? Senki. Vagyis a napi politika. Akár hasra ütéssel. Így aztán már annak is örülni kell, hogy elfogadták a 4 százalékot.”

Csökkenő kiadás

Igazán komoly lépés, amelyre egyre égetőbb szükség van, egy átfogó nyugdíjemelés, azon belül is a legalacsonyabb juttatások növelése. Ebben teljes az egyetértés a nyugdíjasszervezetek között. „Nem a nyomort kell újraosztani, hanem új forrást kell bevonni – fogalmaz Juhász László. – Most jó lehetőség lenne rá, mert a nagy demográfiai növekedést hozó Ratkó-korszak gyerekei már benne vannak a rendszerben. Így az elkövetkező években a nyugdíjjellegű kiadások folyamatosan csökkenni fognak.” Karácsony Mihály is úgy véli, reális követelés, hogy senki ne kapjon a megélhetési minimumnál kisebb nyugdíjat: „Ez ma nálunk a medián nyugdíj 60 százalékát jelentené, 70-80 ezer forintot.” Fontos lenne persze figyelembe venni a rohamos bérnövekedésből származó egyenlőtlenségeket is. Ma rengeteget számíthat, melyik évben megyünk nyugdíjba. „Nyugállományba vonul egy vezérigazgató, négy év múlva követi a titkárnője – magasabb nyugdíjjal” – tréfálkozik Juhász László. Az éves emeléseknél sem ártana visszatérni a vegyes indexáláshoz, amely az infláció mellett a bérkiáramlást is figyelembe veszi. Svájci változata szerint 50-50 százalékban.

Nyugdíjasok nyugdíjasokért

A legnagyobb hazai nyugdíjasszervezet, a Nyugdíjasok Országos Szövetsége ugyan nem tagja például a Nyuszetnek, de aktívan részt vesz az érdek-képviseleti egyeztetésekben, és támogatja az alapvető célkitűzéseket. Tevékenységük azonban túlmutat a nyugdíj alakításán, és további fontos szociális problémákra hívja fel a figyelmet. „Számunkra minden érdekvédelem, ami az idős korosztály életminőségének javítását szolgálja – hangsúlyozza a szervezet elnöke, Némethné Jankovics Györgyi. – Fogyasztóvédelmi, bűnmegelőzési, egészségmegőrző programokat rendezünk. Van jogsegélyszolgálatunk, konkrét ügyintézést is vállalunk. Részt veszünk az idős­gondozásban, segíteni tudunk, ha valakinek csak napi 2–4 óra felügyeletre van szüksége. De van beszélgetőhálózatunk is, melynek tagjai a WHO tananyaga alapján kapnak kiképzést.” Nyugdíjasok dolgoznak hát nyugdíjasokért – önkéntes alapon. Nem érdemelnének meg némi anyagi honorálást? Az elnök asszony sóhajt egyet. „A Nézőpont Intézet honlapján nemrégiben megjelent egy elemzés a nyugdíjas-társadalom önkéntes tevékenységéről. Az anyag forintosítja, mekkora ez a hozzájárulás a GDP-hez. És mit kapunk érte? A nyugdíjunkat – meg jó esetben köszönetet. Ezek a civil szervezetek semmilyen állami támogatásban nem részesülnek. Pedig az idősek nagyrészt közfeladatokat látnak el bennük. Temetőt gon­doznak, fa­luházat takarítanak, anyagi és szociális támaszt nyújtanak a rá­szorulóknak. Illene adni érte valamit. Vagy Németországhoz hasonlóan, emberi jogon bevezetni valamekkora alapnyugdíjat az öregségi mellé.”

Heti abszurd – Másodosztály

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.11.01. 07:30

Fotó: Shutterstock
A kisstílűség önmagában gyomorforgató, a másodosztályú kisstílűség hatványozottan az. Márpedig azzal mószerolni az elveikért kiálló hallgatókat, hogy züllésüket takarják ki akciójukkal, nos, ez vitathatatlanul másodosztályú.
Mikor gyerek voltam, első emeleti, egy asztalos lakott a földszinten a feleségével meg annak az édesanyjával. Utóbbi – anyósi minőségében – egyszer félrevonta anyámat a lépcsőházban, és lefojtott hangon szűrte foga között a szót: kileste, hogy a veje vermutot iszogatott a szomszédaszonnyal (akiről az intonáció egyértelműen jelezte, hogy tisztes férfiakra szakosodott cafat). – Vermutot? – szaladt homlokközépig anyám szemöldöke. – Azt, azt! – bólogatott a mindjárt nekilóduló közös embergyalázás ígéretétől megremegő néni. – Hát, ha még konyakot ittak volna, de vermutot? – biggyesztette száját anyám, és ment. 
Nekem is annyi a bajom azzal a képpel, amelyet Vidnyánszky Attila prezentált Brüsszelben, hogy besározza az egyetemi autonómiáért sorompóba lépő SZFE-hallgatók tisztességét, mint anyámnak a képzelt liezonnal. A fotó azt mutatja, hogy a vizespalackok közé egy whiskey üvege vegyült, mégpedig blen­ded­ whiskeyé. Márpedig „kevert” gabonaszeszt forradalom idején sem iszunk, vagy csak nagyon alapos indokkal, a célhoz amúgy is jobban illik a tiszta single malt vagy pure malt. Bár valószínűleg Vidnyánszky nem a diákok töménykultúrájának hiányát panaszolta Brüsszelben. A kisstílűség önmagában gyomorforgató, a másodosztályú kisstílűség hatványozottan az. Márpedig azzal mószerolni az elveikért kiálló hallgatókat, hogy züllésüket takarják ki akciójukkal, nos, ez vitathatatlanul másodosztályú. És szervilis is, hisz a nemzet teátrumának jelenlegi igazgatójában nem ágaskodott a szeszellenes indulat, amikor Orbán Viktor a szabad pálinkafőzés jogának megadásával nyitotta kormányzását. Legalábbis nem állította, hogy a nemzet tömény-önrendelkezésének helyreállítása csak arra szolgál, hogy a magyarok jutányosan és gyakran betámaszthassanak. (Holott egy országban, ahol nem egészen 10 millió emberre 1 millió alkoholista jut, ott ez a vád nem ördögtől való.) A jelek szerint persze akadnak, akik a másodosztályúság szintjére sem képesek feltörni. Kövér László kisstílűsége tetszés szerint emelhető hatványra (negyedosztályúság, nyolcad­osztályúság és így tovább). A házelnök szájából most az bukott ki, hogy „akik „nem akarnak gyereket vállalni, azok az önfelszámolás útjára lépnek”. Arról Kövér László szót sem szól, hogy a kormány a szelektált szülést szereti. Nevezetesen azt, ha közép- vagy felsőbbosztálybéli szülők adnak életet gyerekeknek, a szerény, de tisztes körülmények között élők babáira nem kíváncsi a kormány (nem beszélve a dolgozói szegénységgel küszködők vagy a nyomor peremén egyensúlyozók csecsemőiről). Legalábbis a gyermekvállalást nógató kormányzati intézkedésekből ez olvasható ki, legyen szó otthon­teremtési támogatásról vagy a gyerekek után járó dotációról. Ahogy akkor is zárul a házelnöki száj, amikor arról kellene beszélni, hogy a kabinetet a meglévő gyerekek sem érdeklik, főként, ha az életstartjuk döcögős. Hiszen épp most szűkítette az örökbefogadók körét a kormány, kilökve onnan az egyedülálló szülőket és az élettársakat – holott ők jellemzően hátrányos helyzetű/állapotú gyerekeknek adtak családot és jövőt. És az a szomorú következtetés adódik a kormány – részleteiben ki nem bontott – gazdasági-helyreállítási ütemtervéből is, hogy a középosztálybeli gyerekek sorsa sem annyira fontos a kormánynak, ha már megszülettek. Ugyanis a középosztály épp most horpad be a járványtól, de a Varga Mihály szerint felvázolt tervek semmit sem mondanak arról, miképp ellensúlyozza a kabinet a jövedelem- és állásvesztést, és egyáltalán, mi lesz a családokkal, amíg a miniszteri jóslat szerint 2023-ra visszakapaszkodik – szinte magától – a 2019-es szintre a gazdaság. Szóval, ez a helyreállítási valami szintén másodosztályú és kisstílű. Pont olyan, mint a kormány lélegeztetőgép-vásárlási akciója. Emlékeztetőül: a járvány első hullámának idején a külügy a piaci árat jócskán megugorva vásárolt 16 ezer lélegeztetőgépet, és most a külképviseletek nyakába sózta a kontingens felét, hogy passzolják el, lehetőleg tisztességes árért. Szóval, ha valaki úgy határozott, hogy gazember lesz, akkor legalább ne legyen kisstílű. Tessék a szemeket Moszkvára vetni, ahol épp most tökéletesítik a Novicsokot, amelyik amúgy is a világ egyik legrettegettebb idegmérge volt. De a Kreml szerint nem eléggé hatékony, hiszen olyan nincs, hogy egy Navalnij-szerű ellenzéki figura még egyszer felálljon, ha a szervezetébe jutott az anyag. Simicska Lajos közéleti jelzőjével/főnevével élve: gecik? Igen, azok. De nagypályás gecik. Első osztályúak.

Abortusz: „Nincs szükség arra, hogy még én is elítéljem”

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.11.01. 07:00

Fotó: Beata Zawrzel / AFP / NurPhoto
Magyarország az egyetlen EU-s tagállam Lengyelországon kívül, amelyik aláírta az „abortuszellenes koalícióként” is emlegetett országok kiáltványát. A kormány utólag állítja, nem tervezi a szabályok szigorítását, de a szakembereknek mégis vannak rossz érzéseik. Nem véletlenül: a szintén szignáló közel-keleti és afrikai országok nem a nők jogainak képviseletéről híresek. Lapunknak érintettek meséltek a jelenlegi megalázó kórházi körülményekről, a lelketlen rendszerről és a döntés nehézségeiről.
Lengyelországban tömegek vonultak utcára a héten, miután egy abortuszellenes törvény a beteg magzatok esetében is ellehetetlenítette a terhességmegszakítást. Így már csak a nemi erőszak vagy vérfertőzés során fogant gyermekeket lehet elvetetni, illetve azokat a magzatokat, akiknek kihordása veszélyeztetné az anya életét. A helyzet nemcsak a lengyel nők jogainak csorbítása miatt aggasztó, hanem azért is, mert ha gyakorlatában nem is, megnyilvánulásaiban Magyarország is a lengyel utat járja. Egyedül ez a két uniós tagállam szignálta azt a Genfi Konszenzus Nyilatkozata néven ismert kiáltványt, aminek tagjait abortuszellenes koalícióként is emlegetik. A szakértők, a jogvédők és a civilek is tartanak attól, mi lesz, ha a jövőben a lengyel példát követjük. A kormány ugyan azt ígérte, nem változtatja az abortusz szabályozását – de azt deklarálta, hogy az Alaptörvény szerint a magzati életet a fogantatás pillanatától kezdve védelem illeti meg, és ez szerintük összhangban van a kiáltvány szövegével. Ha tartja is a szavát a kabinet, akkor is aggasztó, hogy csatlakozunk egy olyan koalícióhoz, melynek kiáltványát többek között Donald Trump amerikai vagy Jair Bolsonaro brazil elnök támogatta, illetve szignálta Egyiptom, Uganda, Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Irak, Szudán, Dél-Szudán, Uganda vagy Líbia. A Guardian szerint a legtöbb aláíró állam a nők helyzetével foglalkozó Women, Peace and Security Index szerint a világ húsz legrosszabb országa közé tartozik.

Irak, Szudán és Uganda a példa?

A kiáltványt egyébként magyarul nem is lehet elérni, így az emberek többsége nem is tudja, hogy mihez is csatlakozott a kabinet. A kormánynak illett volna lefordítani és közzétenni, de ez elmaradt, az aláírásról is mindössze Novák Katalin, a családokért felelős tárca nélküli miniszter (egyben a Fidesz alelnöke) Facebook-oldaláról lehetett értesülni. Ott csupán annyit fűztek a videóhoz: „A család érték. Ahogy Amerikában, ugyanúgy Magyarországon.” A dokumentumot aláírók a hírek szerint törekednek a nők jobb egészségügyi ellátására, az élet megóvására, a családnak mint a társadalom alapegységének megerősítésére. Külön kiemelték, hogy minden államnak joga van szuverén módon, saját hatáskörben dönteni az abortusztól. Mégis, világszerte élesen támadták a megállapodást, tekintve, hogy az aláírók között szereplő közel-keleti és afrikai országok nem éppen a nők jogainak képviseletéről híresek. Az Egyesült Államokban a nőknek korlátlan joguk van a terhességmegszakításhoz, ahogyan hazánkban és Belaruszban is, a kiáltványhoz szintén csatlakozó Zambia is viszonylag szabad hozzáférést biztosít. Így rendre felbukkan a félelem, hogy ezen országok esetleg a többi 28 aláíró gyakorlatához közelítenék szabályozásukat. „Ugyan nem ismerem részletesen a kiáltvány szövegét, de nem gondolom, hogy az a jó irány, ha egy, a nők eddig alapvetőnek vélt jogait csorbító kezdeményezés mellé állunk. Mindenképp ijesztő, hogy csatlakoztunk, ez inkább egyfajta visszalépés, semmint előre. Ha esetleg így akarják megelőzni a népességfogyást, akkor nem biztos, hogy ez a jó irány” – mondta Leipold Gergő szülész- nőgyógyász. 2018-ban 28 ezer körül mozgott az elvégzett abortuszok száma, ami egyébként az azt megelőző évekhez képest egyértelmű csökkenés: 2016-ban és 2017-ben egyaránt 30 ezer körüli terhességet szakítottak meg. Ez Leipold Gergő szerint nem a kormánypropagandának köszönhető, hanem annak, hogy egyre szélesebb körben elérhetővé válnak a fogamzásgátló módszerek. A számok persze csak a regisztrált beavatkozásokat mutatják, előfordulhatnak nem regisztrált, vagyis illegálisan végzett abortuszok is.

Nincs szükség szigorításra

„Nézzük csak meg, milyen pozitív felhangja volt annak, hogy Észak-Írországban hosszú idő után végre engedélyezték a terhességmegszakítást. Ha ezt visszavonnák, az óriá­si felháborodást okozna, és persze ismét emelkedne az illegális beavatkozások száma, aminek súlyos, életveszélyes következményei lehetnek. Szigorítani tehát semmiképpen nem szabadna itthon sem, a jelenlegi szabályok ugyanis megfelelőek – és az alapvető jogokat sem csorbítják”, hangsúlyozza a szülész- nőgyógyász. Ha valaki az abortusz mellett dönt, Magyarországon egy többlépcsős folyamaton kell keresztülmennie. Miután kapott egy leletet a nőgyógyásztól arról, hogy élő terhessége van, 72 órás különbséggel kétszer kell találkoznia a területileg illetékes családvédelmi szolgálat munkatársával, ahol személyesen kell nyilatkoznia, miért nem szeretné megszülni gyermekét. Az abortuszhoz szükséges engedélyt ezután állítják ki. A családvédelmi szolgálat részletes tájékoztatást ad a beavatkozásról és annak veszélyeiről, továbbá arról, milyen szociális lehetőségeik vannak – pél­dául milyen mó­don juthat támogatáshoz a gyermekneveléshez, ha megtartják a babát, illetve mesélnek az örökbe adás lehetőségeiről is. Az állami ellátásban az esetek többségében véletlenszerű, hogy ki az az orvos, aki elvégzi a beavatkozást. Ez alól az jelenthet kivételt, ha valakinek saját orvosa van, és a doktor vállalja a beavatkozást. Dr. Leipold Gergő tapasztalatai alapján a rendszer az utóbbi években nem siet akadályokat gördíteni a nők elé, két hét alatt a teljes procedúra letudható. A ritkább eset, hogy egyészségügyi okból, vagyis a magzat súlyos rendellenessége vagy az anya életének veszélyeztetése ­miatt végeznek ilyen beavatkozást, a nők nagy része inkább szociális vagy anyagi helyzete, magánéleti/családi probléma (vagy túl korai terhesség) miatt dönt a beavatkozás mellett még a 12. hét előtt.

Mikor és meddig?

A jogszabályok szerint az első 12 hétben a várandósság akkor szakítható meg, ha az az anya egészségét valamilyen okból súlyosan veszélyezteti, ha a magzat valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved, ha a terhesség bűncselekmény következménye – vagy az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van. Arra a kérdésre, hogy ezt követően milyen speciális esetekben és meddig van még lehetőség az abortuszra, a szülész-nőgyógyász úgy válaszolt: a 18. hétig lehet abortuszt kérni a fenti okok miatt, ha a várandós nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve, ha a terhesség neki fel nem róható okból (például a hatóság vagy egészségügyi intézmény mulasztása) haladta meg a 12 hetes kort. Amennyiben 50 százaléknál nagyobb az esélye, hogy a magzat genetikai vagy egyéb ok ­miatt nem tud teljes értékű életet élni, akkor a 20. hétig végezhető el a beavatkozás, kivéve, ha megcsúsznak a diagnosztikai eljárások, akkor ez a 24. hétig is kitolható. A 24 hetes kort követően már csak nagyon szigorú szabályok szerint, a magzat élettel össze nem egyeztethető rend­ellenessége, illetve az anya életét veszélyeztető egészségi ok miatt lehet szó abortuszról. Az orvos jelenleg még végez terhességmegszakítást, de mint mondja, „rettenetesen utálja”, hogy ez is része a munkájának, azonban a szakvizsga után már nem szeretne ilyen műtéteket végezni, mert lelkileg nagyon megviseli. A legtöbb intézményben a szülész-nőgyógyász szerint elkülönítik a terhességmegszakításon átesett és frissen szült nőket, de lehetnek olyan kórházak, osztályok is, ahol erre az épület adottságai miatt nincs lehetőség vagy (ami rosszabb) nem figyelnek rá. Így fordulhat elő, hogy egy kórterembe kerül a frissen szült és a babáját elengedő édesanya.

Spártai körülmények

Egy lapunknak nyilatkozó, de érthető okokból neve elhallgatását kérő kórházi dolgozó arról mesélt: egy kisebb forgalmú kórházban, ahol korábban dolgozott, nagyon humánusan tudták kezelni a terhességmegszakításra érkezőket, lehetőség volt akár a babától is elbúcsúzni. Most egy nagyobb forgalmú fővárosi kórházban dolgozik, ahol lelketlenebb a rendszer, ha valaki nem tudja megtartani a babáját, mindjárt pálcát törnek felette és elkönyvelik valamilyennek, nem próbálják megérteni. „Emberség és empátia minden egészségügyi dolgozóban kell, hogy legyen. Ha nincs, nem szabad ezt a pályát választani. Ha jön egy anyuka, aki kétségbeesett és nincs más választása, akkor nincs szüksége arra, hogy még én is elítéljem.” Kitér arra is: az abortuszra érkező nőknek gyakran egy kicsi, a bugyit sem takaró, lenge ruhában kell lesétálniuk a műtőbe és szinte futószalagon kezelik őket.
„Láttam olyan esetet, mikor úgy ült fel a műtőasztalra egy nő, hogy a korábban abortált magzat még ott volt előtte egy vödörben. Számomra nem elfogadható, hogy valamit azért csinálunk így, mert 20 éve is ez volt, mikor lehetne jobban is”

– meséli a borzasztó gyakorlatot.

Magukra hagyva

Sevcsik M. Anna a Babagenetika Egyesület alapítója, aki kiemeli, hogy nyolc gyermek édesanyja és közülük három babát veszített el. Ő és férje elengedték az élettel összeegyeztethetetlen, Edwards-szindrómával ­diagnosztizált babájukat, de a kórházi élmény mélyen traumatizálta őket. Anna szerette volna, ha mások előbb kapnak segítséget és támogatást, ezért már évek óta azon dolgozik, hogy legyen egy egységesített rendszer, mert szerinte embertelen, amin egy-két nőnek keresztül kell mennie. „A Babagenetika mozgalomban zömében olyan családokkal találkozom, akik a 12. hét után kerülnek döntési helyzetbe a diagnosztikai vizsgálatok miatt. Komoly probléma számukra, hogy ha a választott orvosuk intézményében nem csinálnak abortuszt, ugyanis akkor bekerülnek a területileg illetékes kórházba, ahol az végzi a beavatkozást, aki éppen ügyel. Magukra vannak hagyva ezek a szülők a rendszerben, az apát a koronavírus miatt gyakran nem is engedik be a kórházba, pedig joga lenne hozzá. Mi igyekszünk segíteni a szülőknek abban, hogy a kisbaba elengedése humánus módon történjen. Mert hiába mondja valaki, hogy rá nincs hatással egy abortusz, ez nem igaz. Ezért is lenne szükség arra, hogy elérhető legyen számukra pszichológiai segítség. Ehhez persze szükség lenne a szakemberek edukálására, érzékenyítésére és lelki támogatására is. Találkoztam olyan nővel a kórházban, aki azt mondta, van már egy gyermeke és folyamatosan hány, mióta ismét várandós, nem tudja vállalni a második babát, mert „nem tudja elképzelni, hogy két gyermeket ugyanannyira szeressen”. Mégis, mikor kihozták a műtőből, úgy zokogott, hogy azt soha nem felejtem el. Ezért mondom, hogy ha valaki meghozta ezt a nagyon nehéz döntést, akkor őt már nem szabad bántani, próbálni egyik vagy másik irányba terelni, mert senki nem tudja, hogy mi annak az adott nőnek a története és mi játszódik le a lelkében” – mondja Anna.

„Ez egy normális patológiai lelet”

Egy neve elhallgatását kérő nő pél­dául arról mesélt lapunknak: „Van egy kislányom, elváltam és sok év után jött egy új kapcsolat, ahol nem terveztünk babát. Nem éltünk együtt, kicsit se veled, se nélküled kapcsolat volt, de már tartott egy ideje. Természetesen vigyáztunk, de ennek ellenére teherbe estem. Nagyon vallásos családból származom, szerettem volna a babát is, sosem akartam átélni, hogy erről kelljen döntenem. Az orvos egy hetet adott arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Az akkori párom először megijedt, de végül akarta a babát, de még benne volt az előző kapcsolatában is. Nekem minden elvemmel ellentétes az abortusz, de már egyedülálló édesanya voltam, és attól féltem, a lányom apukája küzd majd azért, hogy elvegye tőlem a gyereket, ha magamra maradok vele és egy kisbabával, minden segítség nélkül. 

Súlyos bűnnek tartják, de meggyónható

Az abortuszt a katolikus egyház súlyos bűnnek tekinti, mégis, Ferenc pápasága alatt apró hangsúlyeltolódás tapasztalható. A katolikus egyházban már V. Szixtusz (pápaságának ideje: 1585–1590) szót ejtett az abortusz kérdéséről. Effrenatam kezdetű bullájában kimondta: „Kénytelenek vagyunk (…) azokat is a gyilkosoknak járó büntetésekkel sújtani, akik nem szégyellik az anyja méhében rejtőző, még éretlen magzatot a legkegyetlenebb módon meggyilkolni.” A több mint három évszázaddal későbbi, az 1917-es Egyházi Törvénykönyv is hasonló szellemben írt erről, kiközösítéssel fenyegette a terhességüket megszakító nőket és mindazokat, akik segítettek nekik. XI. Piusz pápa (1922–1939) is érintette az abortusz kérdését 1930-ban kiadott, a keresztény házasságról szóló Casti connubii című enciklikájában. Ebben elítéli azokat az indokokat, amelyek a terhesség megszakítása mellett érvelnek. Mint fogalmazott, a házas kapcsolat kizárólag a gyermeknemzésre irányulhat. XII. Piusz pápa (1939–1958) többször is szót ejtett az abortuszról. Ennek minden formáját elutasította. Ugyanakkor engedélyezte az „indirekt abortuszt”. Az egyházi megfogalmazás szerint az orvosi beavatkozásnak ez esetben nem a magzat megölése a célja, hanem „valamilyen erkölcsileg jó cél”, vagyis, ha csak így menthető meg az anya élete. XXIII. János, a II. vatikáni zsinat életre hívója megismételte, az emberi élet szent és maga a zsinat is keményen elítélte az abortuszt a Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúció­ban. „Az életet a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett.” Hasonlóképpen foglalt állást a zsinat bevégzője, VI. Pál nagy vihart kavart, 1968 júliusában kiadott Humanae vitae enciklikájával. „Mindenképp vissza kell utasítanunk a már megkezdett nemi aktus direkt megszakítását, s még inkább a közvetlen abortuszt (még akkor is, ha gyógyítás céljából történt), mint a gyermekek számának törvényes szabályozási módját.” Az emberi élet sérthetetlenségéről szólt II. János Pál (1978–2005) 1995-ben kiadott Evangelium vitae enciklikája. Soha, egyetlen szentszéki dokumentum nem foglalkozott ennyit az abortusszal: 76-szor említette meg a kifejezést. Ám ebben sem szerepelt új megközelítés a témát illetően, a legsúlyosabb vétkek között említette, hozzátéve azt, hogy „az abortusz bűne súlyosságának tudata sokak lelkiismeretében fokozatosan halványodik”. Az abortusz „egyedülállóan súlyos erkölcsi rendellenesség” – tette hozzá. Megállapította, nagy a felelősségük azoknak a parlamenti képviselőknek, akik a művi terhességmegszakítás lehetővé tételére szavaznak. XVI. Benedek pápa (2005–2013) 2007-ben, ausztriai látogatása során beszélt az abortuszról, amiről kifejtette, „nem lehet emberi jog”. Ferenc pápa ugyan nem tért el elődeitől a művi terhességmegszakítást illetően, súlyos bűnnek nevezte azt és azokat az orvosokat is bírálta, akik abortuszra biztatják azokat a nőket, akik beteg magzatot hordoznak, ugyanakkor pápasága alatt némi változás mégis történt. Lehetővé tette a papok számára, a gyónás során oldják fel bűneik alól az abortuszt végrehajtott nőket. Ez az intézkedés eredetileg csak az irgalmasság rendkívüli szentévének idejére vonatkozott, de később a pápa eltörölte az időbeli korlátot.

Végül egy héttel később, a 8. hétben elmentem egy újabb ultrahangra, mert görcsölt a hasam és nem éreztem jól magam. Akkor derült ki, hogy már nincs életjelenség, elment a baba. Azt hiszem, nem is tudtam volna dönteni, addig húztam volna az időt, míg végül már nem lehet megszakítani a terhességet és megtartottam volna a kicsit. De nem így lett. Hiába nem volt már élő terhesség, az a szégyenérzet, ami bennem volt, mikor be kellett lépnem az osztályra, azt nem tudom leírni. A beavatkozás előtt és után szépen bántak velem, de így is borzasztó volt. A kegyelemdöfés pedig egy hét múlva következett, mikor a kezelőorvosomnak vittem a baba patológiai leletét. Soha életemben ilyet még nem láttam és kétségbe voltam esve. Megkérdeztem, hogy ez normális-e? Rám nézett, és ezt mondta: »Na, úgyis nemsokára itt a születésnapja, ez a papír jelenti a maga újjászületését, menjen és élvezze ezt.« Az orvos pontosan tudta a történetemet, és míg élek, nem felejtem el ezt a cinikus viselkedést és azt, ahogy hozzám vágta a papírt azzal, hogy »ez egy normális patológiai lelet a gyerekéről, menjen, ünnepeljen«. És ennél csak rosszabb történeteket hallok megszégyenítésről. Nem szeretnék belegondolni, hogy Lengyelországban mi a helyzet, de félek attól, hogy ránk mi vár” – meséli.

„Ilyen gyereket akar?”

Minél később kell dönteni egy baba sorsáról, annál nehezebben élik ezt meg a családok, és ez kihat a későbbi gyermekvállalásra is. Annáéknak például traumatikus volt az elengedés a kórházi körülmények miatt, és aztán több mint két évig nem sikerült ismét teherbe esnie. Megtudjuk tőle, ma minden negyedik terhesség vetéléssel végződik és emellett az abortusznak is magasak a számai, még akkor is, ha ez csökkenőben van. Éppen ezért fontos lenne az edukáció és a prevenció, mert ezzel is csökkenteni lehetne a nem kívánt terhességek számát. Ugyanakkor arra is akad példa, hogy valaki megfelelően felkészült, szed fogamzásgátlót, és mégis teherbe esik, hiszen az sem nyújt 100 százalékos védelmet. „Sok fejlődési rendellenesség műthető vagy fejleszthető lenne, de nem kapnak megfelelő tájékoztatást a szülők, csak annyit, hogy a baba biztosan beteg lesz és meg lehet szakítani a terhességet. Így azonban sokan rögtön az abortusz mellett döntenek. Az orvosnak nem az a szerepe, hogy fotókat tologasson a várandós nő elé azzal, hogy »Ilyen gyereket akar maga?!«. De sajnos ez is előfordul az objektív tájékoztatás helyett” – meséli a borzasztó helyzetet Anna. Hazánkban az is előfordul, hogy a szülőknek külföldre kell menni elvégeztetni a terhességmegszakítást. Egy pár esetében, akikről Anna mesél, például a 24. hét felett derült ki, hogy súlyosan összetett fejlődési rendellenessége van a babának, mert csúszott a magzati szívultrahang-vizsgálat. Úgy döntöttek, szeretnék elengedni, de ezt itthon már nem tehették volna meg, ezért egy szomszédos országba kellett utaz­niuk. „Ezt ők megengedhették maguknak anyagilag, de vannak, akiknek erre nincs lehetőségük. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha elvennék tőlünk ezt a döntési jogot, ahogy Lengyelországban. Kérdéseket vet fel bennem, hogy csatlakoztunk ehhez az úgynevezett abortuszellenes koalícióhoz és aláírtuk a kiáltványt. Az abortuszok számának csökkenéséhez inkább egy elfogadóbb és kevésbé szélsőséges, ítélkező társadalomra lenne szükség” – mondja.

Novák: Az abortuszpártiak a halált képviselik

A családról, a nők szerepéről és az abortuszról kormányunk női politikusainak nyilatkozataiból is szemezgettünk. A megszólalások döbbenetesek. Tavaly szeptemberben a hvg.hu írt arról: Novák Katalin család- és ifjúságügyi államtitkár interjút adott az amerikai Breitbart szélsőjobboldali hírportálnak. „Mit mondanak az abortuszpártiak? Hogy a választás oldalán állnak, pedig nem is… Ha már van benned egy gyerek, akkor amit teszel, az nem választás kérdése. A választás előtte van. Az abortusz pártolása a gyilkosság pártolása, ellene van a választásnak.” „Az abortusz nem a szabadságról szól, nem a nők szabadságáról szól, ez a szándékos félreértelmezése annak, ami történik.” Novák egyébként a kormányzással kapcsolatban is úgy hiszi, gyermekeseknek jobban megy. „Nem mondanám, hogy a gyermektelenek nem tudnak kormányozni, de ha valakinek van gyereke, az egyfajta garancia arra, hogy néhány dolgot megért” – írta Novák szavait a HVG. Varga Judit igazságügy-minisztert a Magyar Nemzetnek adott hosszú interjút májusban. Kérdezték Kövér László nagy port kavart kijelentéséről is, miszerint a házelnök szánalommal tekint az ellenzéki képviselőkre, különösen azokra, akiknek személyi száma kettessel kezdődik. „Személy szerint engem mint nőt nem sértett meg. Magyarországon egyenjogúság van, de figyelembe kell vennünk, hogy a férfiak és a nők egymástól különböznek.” Tavaly júliusban is meglepőt mondott Varga, akkor a miniszterjelölti bizottsági meghallgatáson beszélt: „Az Isztambuli Egyezmény politikai hiszti… A nők helyzete a legjobb állapotban van Magyarországon, nem kell választani a család és a munka között, a kormány fellép a családon belüli erőszak ellen is. Az áldozatsegítésben, szociális és családpolitikában minden védelem adott.”