Ahhoz képest, hogy elvben tűzszünet lenne az azeri-örmény fronton, óráról-órára több vérontásról érkezik hír. Azerbajdzsán azzal vádolják Örményországot, hogy 21 polgári személyt öltek meg egy rakétatámadással a fronthoz közeli Barda városában. Az örmények ezt tagadják, ellenvádjuk szerint az azeriek bombázták szét a karabahi székváros, Sztyepanakert szülészetét. A konfliktus tehát, ahelyett, hogy a kezdeti jóslatoknak megfelelően kifulladna, eszkalálódik. Az azeriek megközelítették a „lacsini folyosót”, azt az utat, amelyen át az utánpótlás érkezik Karabahba, illetve, ahol a civilek legkönnyebben menekülhetnek a támadók elől.
A háború katonai oldaláról, a bevetett fegyverekről viszonylag sokat lehet tudni, annál kevesebbet arról, hogyan élnek a pusztítás hátterében az ottaniak. Telefonon elértük Narin Karapetjan 35 éves, kétgyermekes sztyepanakerti örmény asszonyt, aki a helyi államfői hivatalban dolgozik. Karapetjan szülőhelyét Arcahként emlegette a beszélgetés során – ez Hegyi Karabah örmény neve. A köztársaságot egyetlen állam, még Örményország sem ismerte el.
– mondta a sztyepanakerti állapotokról. Szűkebb családja, férje, szülei, sógornője most is az ostromlott városban van. 88 éves nagymamája egy hegyi faluban lakik, szintén Karabahban, de a távolabbi rokonsággal legalább három tucat, a háborús övezetben élő embert számolt össze.
Az azeriek Karapetjan állítása szerint olyan fegyvereket használnak Karabahban, amelyeket nemzetközi egyezmények is tiltanak. Az intézmények, üzemek, boltok nem működnek. Kivétel a pékség, ahol éjjel-nappal sütnek, a családok ingyen kapják a kenyeret. A rombolás Sztyepanakertben nagyon nagy, mondja, majd hozzáteszi, az volt a korábbi háborúk után is, de újjáépítették a várost. A kisgyerekeseket gyorsan kimentették az ostromlott területről, de a kapcsolat nem szakadt meg az otthon maradókkal.
Narin huszonegy éves informatikus fivére a fronton van, de édesanyja a beszélgetésünk előtti napon is elutazott Jerevánba, hogy lássa az unokáit. „Apánk sokszor mesélt arról, milyen volt az élet az első arcahi háború alatt, hogyan vett részt a harcokban. Az öcsém meg sajnálkozott, hogy későn született, neki nem jutott abból a sok izgalmas történetből. Most mindannyian érte rettegünk” - mondja.
Az asszony úgy érzi, hogy a világ magára hagyta az örménységet, egyedül küzdenek, nem érzik a szolidaritást. De, állítja, győzni fognak, mert ők a terrorizmus ellen harcolnak. Arra a kérdésre, van-e ismerete arról, mi történt azokkal az azeriekkel, akik huszonöt évvel ezelőtt kénytelenek voltak elmenekülni Karabahból és a szomszédos, örmények által elfoglalt területekről, azt feleli, nem ismer személyesen azerieket, mert az ellenségeskedések kitörésekor még gyermek volt. Hallott viszont elbeszéléseket arról, hogy már a szovjet időkben is sokszor összecsaptak az indulatok a két népből való szomszédok között.
Az egyik ilyen, mára folklórrá vált történet szerint a hatvanas években egy azeri férfi megölt egy fiút, s emiatt a bíróság nyolc évre ítélte. Az örmények kevesellték a büntetést, felgyújtották a kocsit, amelyben a gyilkost szállították. Ezután a szomszédos településekről megindultak az azeriek, hogy bosszút álljanak, de a szovjet KGB akkor még megfékezte őket.
Karapetjan személyesen egyszer találkozott azeriekkel, még 2008-ban, a grúziai Tbilisziben. Arról beszéltek, mi történne, ha egy örmény felbukkanna Bakuban. „Kövekkel vernénk agyon” – mondta neki a másik turista.
Narin nem lát módot a megbékélésre. Szerinte az azerbajdzsáni állami propaganda semmi mással nem foglalkozik, mint az örmények elleni uszítással. Ez mélyen beleivódott az ottani emberek tudatába. „Mi most úgy éljük meg, hogy ami történik, az az 1915-ös örményellenes török népirtás folytatása. A törökök és az azeriek szerint nekünk örményeknek nincs helyünk ebben a régióban. Népünket, ősi kultúránkat akarják elpusztítani” – mondta, mély meggyőződéssel.
Az örmény asszony szerint ezt a török-azeri törekvést az is bizonyítja, hogy katonailag értelmetlen célpontokat pusztítanak el. „Szétrombolták Susában a katedrálist, az örmény építészet gyönyörű emlékét, pedig csak egy iskola és pár lakóház volt mellette. Ezt a templomot hajdan olyan örmények építették, akiket Nahicsevánból (azeri exklávé az örmény-török határnál – a szerk.) űztek el a törökök. De helyre fogjuk hozni. Az első háború alatt is lerombolták és gyönyörűen újjáépítettük” – mondta el a Népszavának Jerevánból Narin Karapetjan.
