Magunk maradtunk

Nem tudom, de nekem a kormányom gyanús.

Az Első Tavaszi Szörnyű Nagy Járvány idején, még márciusban, amikor az ismert fertőzöttek száma töredéke volt a mostaninak (és közülük is a legtöbben iráni diákok, vagy Brüsszelből a vírust hazahurcoló notórius turisták voltak); amikor megtudtuk, hogy a vírus olyan ellenség, amivel csak együtt, közösen, vállt vállnak vetve; amikor délelőtt csak nagypapa és nagymama mehetett boltba, amikor még együtt dobbant a szívünk az Operatív Törzzsel, szóval ezekben a daliás időkben még tudtuk, hogy nincs nagy baj, mert az együtt dobbanásért cserébe a mi kormányunk mindentől megvéd minket, szegény árvákat. Elég, ha felvesszük a maszkot, megmossuk a tojást hipóval és nem járunk külföldre. Még Cili nénit is kaptunk tőle, és a mi kormányunk megmondta, ha rá hallgatunk, minden rendben lesz.

Most meg itt állunk szügyig a vírusban, a legnagyobb córesz közepén, magunkra hagyva az egyéni felelősségünkkel.

Hát hová tűnt a nemzet? Hová a közös felelősség, a Kárpát-medence édes-bús lankáiról? Hová a Nagy, Közös 42 - mint a Galaxis útikalauzban -, az állam mindenre érvényes válasza a világmindenség összes kérdésére és általában mindenre? Miért van, hogy miközben tőlünk nyugatra, keletre, délre és északra (kihagytam valamit?) mindenféle központilag kifundált módszerekkel próbálnak gátat vetni a vírus tobzódásának -- kisebb-nagyobb sikerrel, de igen határozottan –, minálunk a gyeplő a lovak között, és Cili néni legerősebb állítása hetek óta az, hogy „bízunk benne, hogy mindenki betartja a szabályokat és kerüli a tömegrendezvényeket"? Persze a focimeccsek kivételével. Miért, hogy Európa legerősebb bástyájának, a vírus- migráns- (és minden) elleni küzdelem utolsó mohikánjának csak annyi ötlete van, hogy „mindenkinek felelőssége van ezekben a napokban, és rendkívül fontos, hogy vegyük komolyan a szabályokat, mert így lehet lassítani a járvány lefolyását?” Mi ez a liberális maszlag, hogy így az egyén, meg úgy az egyén?

Mégiscsak gyanús nekem ez az én kormányom.

Lehet, hogy az orvosok és az ápolók után a pénz is elfogyott? Hogy kiderült, nemzeti konzultáció ide, rekord számú munkahelyteremtés oda, mégsem győztünk? És mi jön akkor, ha (illetve inkább: amikor) kiderül, hogy az egyéni védekezés mégsem volt sikeres? Ha kiderül, hogy a tanárok nem immunisak a vírusra, a fogorvosok nem elég jók az intenzív ápolásban, és a magyar focimeccsen mégis el lehet kapni a vírust?

Mi jön akkor, ha már semmilyen kozmetikai kezelés nem segít a statisztikán? Akkor vajon már elő lehet állni a rendkívüli állapottal, az önkormányzatok maradék bevételének „átcsoportosításával”? Akkor majd jöhet az érv, hogy lám, mi megpróbáltuk tiszteletben tartani az egyéni jogokat, meg az összes ellenzéki maszlagot, de nem jött be, úgyhogy ennyi volt?

„Legyen mindenkinek helye, intenzív ellátója, lélegeztetőgépe” – mondta megnyugtatólag Cili néni a minap. Nem tudom, ki, hogy van vele, de én egy kicsit nyugtalan lettem.