Papírstratégia a demenseknek

Sem határidők, sem források nincsenek a demenciával élők gondozásának javítására született kormánytervben.

Az igényekhez képest kevés a férőhely az ápolást, gondozást nyújtó otthonokban, ezek számát fokozatosan emelni kell. Ez a mondat végre nemcsak a szociális szakma és az idősek képviselőinek véleményeként hangzik el, hanem bekerült a kormány Demencia Akciótervébe is, aminek a társadalmi egyeztetése a végéhez közeledik.

Még márciusban jelentette be Beneda Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkára az M1-en, hogy hozzáláttak az akcióterv szövegezéséhez, de csak most, Ungár Péter LMP-s képviselő írásbeli kérdésére derült ki, hogy már el is készült egy 24 oldalas anyag. Az időközben családügyi miniszterré előlépett Novák Katalin nevében Zsigó Róbert államtitkár felelt a politikus érdeklődésére, hogy Magyarország miért nem készítette még el az ország nemzeti demenciastratégiáját, amikor az Egészségügyi Világszervezet (WHO) még 2015-ben népbetegséggé nyilvánította a demenciát, és saját programok összeállítására szólította fel az államokat.

A parlamenti válaszból most kiderül, hogy hazánkban 250 ezerre teszik a betegségben szenvedő, főként idős emberek számát, a lapunk birtokába jutott akcióterv bevezetőjéből aztán az is egyértelművé válik, hogy nincs pontos adat az érintettekről, főként azért, mert a tünetegyüttes diagnosztizálása többnyire csak nagyon előrehaladott stádiumban történik meg. Ami biztos, hogy az érintettek száma a várható életkor emelkedésével párhuzamosan rohamosan növekszik.

Nagy csodát ne várjon senki a magyar akcióterv elolvasása után, mert az felrajzol ugyan egy reális, nem szépített helyzetet az egészségügyi és szociális ellátórendszer felkészületlenségéről, a demens hozzátartozót ápoló családok kiszolgáltatottságáról, de sem határidőt, sem elérendő, számszerűsíthető célokat nem rögzít, amit majd számon lehetne kérni a kormányon. Ezt hangsúlyozta a Népszavának Talyigás Katalin idősekkel foglalkozó szociológus is a terv megismerése után. Ungár Péter is mérsékelt lelkesedéssel fogadta a dokumentumot a Facebook oldalán, mondván: „az akcióterv jó dolog és előrelépés, de pontosan tudjuk, hogy az otthonápolási díj emelése a demenciával elő embereket ápolók esetében, a szociális szektorban dolgozók bérhelyzetének rendezése, az állami férőhelyek számának növelése nélkül csak üres szóhalmaz marad.”

Azt rögzíti az anyag, hogy a demens betegek kezelését végző háziorvosok, neurológusok, pszichiáterek és gerontológusok túl kevesen vannak, s a jelenlegi intézményrendszer nem képes kielégíteni az ellátási igényeket. A feladatok között megemlíti, hogy orvosszakmai irányelveket kell kidolgozni a betegség megállapítására és kezelésére, a 65 év feletti lakosság körében pedig rendszeres szűréseket kell bevezetni. Az azonban nem derül ki, hogy ezt kinek és milyen gyakran kellene elvégezni.

A demenseket gondozó idősotthonok majd szakmai ajánlást kapnak, és külön továbbképzéseket szerveznek az idősekkel foglalkozó háziorvosoknak, ápolóknak és szociális szakembereknek – hangzik az ígéret. Lesz felvilágosító kampány, szóróanyag, online tájékoztató, hogy segítsék a betegek többségéről gondoskodó családokat. Ebben a munkában a kormány számít a civilekre, országossá akarja szélesíteni az Alzheimer- és Memória Cafék hálózatát, ami francia mintára terjed hazánkban az érintett gondozó rokonok támogatására. Az álmok között szerepel demencia tanácsadók foglalkoztatása is a szociális szektorban, ám egyetlen szó nem szerepel az akciótervben arról, hogy a szükséges feladatokra mennyi pénzt szánna a kormány, beleértve az egészségügyi és szociális intézményrendszer bővítését is. Márpedig számolni nagyon is kellene, hiszen a demens hozzátartozót ápolók ma tízezer szám esnek ki a munkából, s ez nemzetgazdasági szinten is hatalmas hiányt okoz.