Szerdára virradó éjjel nem akartam az internet előtt izgulni azon, hogy ki lesz a világ ura, Trump vagy Trump, megnéztem inkább Olivier Marchal új krimijét, amit nálunk Gazfickók városa néven adnak a Netflixen. Jó cím, mert Marseille-ben játszódik, és az tényleg a gazfickók városa. Egy kicsit ismerem.
A francia sajtó eléggé lehúzta a filmet, pedig nem is rossz, kivéve Jean Reno alakítását, aki vélhetően csak amiatt vállalta el a forgatást, hogy a vírushelyzetben ne kelljen tovább otthon unatkoznia Neuilly-ben. Még szerencse, hogy a Gazfickók városában olyan nagyágyúk is szerepelnek, mint Lannick Gautry vagy Stanislas Merhar, sőt fontos karakterszerepet kapott benne Kaaris is, az elefántcsontparti francia rapper, akit inkább el tudnék képzelni az USA elnökének, mint Trumpot vagy Trumpot, ugyanis Kaaris nevetése legalább őszinte – egészen addig, míg őt is le nem lövik. Utána ő is kussol, mint mindenki a gazfickók városában. Az meg kifejezetten üdítő, hogy a film egyetlen percében sem isznak „franciásan” tejeskávét és nem mártogatnak bele croissant-t.
A gasztronómiai univerzum mindössze fél tucat szardínia alakjában tűnik föl, amelyeket a tengerparton parázs fölött sütnek szénfeketére – ha művészfilmet néznék, akkor ez a jelenet nyilván a felmelegedés fenyegetését szimbolizálná, én azonban újabban kerülöm a művészfilmeket, mert a valóság érdekel, így kizárólag ostoba akciófilmeket és krimiket nézek. A Gazfickók városának egyik legnagyobb erénye, hogy nincsenek benne maradéktalanul pozitív figurák. Sehol egy száz százalékos hős. Itt mindenki korrupt szaralak, aki a másik pénzére és a másik nőjére hajt. A rendezőnek forgatás közben tűnhetett fel, hogy a filmben főleg a hímek dominálnak, szóval a feministák lecsillapítására az egyik korzikai maffiaklán vezetőjének egy nőt választott. Amiről persze egyedül döntött! Pedig szavaztathatott volna, és most számolgathatnánk egyenként a velejéig demokratikus Korzikáról postázott levélvoksokat: ki legyen a klánvezér?
Szerda reggel úgy fogtam hozzá ennek a cikknek a megírásához, hogy direkt nem néztem meg az amerikai elnökválasztás eredményeit. Még dübörögtek bennem az Olivier Marchal-krimi pisztolylövéseinek visszhangjai, szóval arra gondoltam, hogy a gazfickók világát más nem is vezetheti, mint Trump. A bürökpoharat az utolsó cseppig ki kell inni. Mondom, nem is olyan rossz film ez, amit együtt nézünk jó ideje már. Nincsenek pozitív hőseink, és Trumpról legalább tudjuk, hogy elcsalta az adót és a nőket mindig a muffnál szokta megragadni. Tökéletes elnöke a gazfickók világának, nem értem, miért kellett volna leváltani. Szerda reggel van, és nem engedek a csábításnak, nem nyitom magamra az internet áradatát, és nem olvasom el a híreket. De minek is olvasnám? Hiszen tudom, hogy kik és kiknek írják. Inkább megnézem újra Olivier Marchal filmjét, és ha Amerikában eredményt hirdetnek, igyekszem majd beleélni magamat a parázson sült, szimbolikusan megszenesedett szardíniák helyébe. Nem lesz olyan nehéz.