Téboly, őrület, psycho – kis és nagy pével egyaránt –, ami a Képzeletbeli házban történik – eldönthetetlen, hogy mindez egy beteg elme szüleménye, vagy maga a valóság. De bármelyik is, hatalmas dózisban kapjuk a rossz és gonosz dolgokat: a legkülönbözőbb módon és indokokkal elkövetett gyilkosságokat; a betegségek teljes arzenálja felvonul itt a lelki nyavalyáktól a rákig; szülői, gyermeki vagy munkahelyi terror; megaláztatások tömkelege; sci-fi-szerű disztópikus vagy horrorelemekkel tarkított feszültségkeltések… A borzalmak háza… Csakis a negatív dolgok kerülnek a tolla hegyére?
A tollaméra igen, na meg a cinizmus. De a való életben erről szó nincs! A jó dolgokat megélem, a rosszakról meg elgondolkodom, forgatom magamban – aztán kiírom. Ugyanakkor a kötet koncepciója, célja az volt, hogy felhívjam a figyelmet – még ha inverz módon is – a mentális egészség fontosságára. Megmutatni, hogy a hozzám hasonlóan mentális betegségekkel – szorongással, depresszióval, pánikbetegséggel – küszködő emberekre mennyire jellemző, hogy időről időre – akaratukon kívül – hajlamosak túlzóan sötéten látni a világot: túlreagálni, félni. Ez a sötéten látás adja a könyv hangulati részét. Ami a témákat illeti, ott olyan társadalmi vagy egyéni problémákat halmozok, amelyekről egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen szokás beszélni, miközben ezekkel vagy ezekben élünk nap mint nap. Harmadrészt tényleg imádom a krimiket és a psychothrillereket, és ez a fajta érdeklődésem otthagyja a lenyomatát a rengeteg haláleseménnyel a kötetben.
A novellák beszédmódja nyers, szókimondó, egyben szarkasztikus és ironikus is. Mindez a képzeletbeli őrület velejárója, a leírt történetek mindennapi abszurditásának eredménye, netán ez az írói hangja?
A mentális betegségben szenvedők mindenkor szomorú, savanyú embereknek vannak elkönyvelve – én mindezt cáfolni szeretném, én sem vagyok ilyen, imádok nevetni, a stresszes helyzeteket, negatív benyomásokat pedig a leggyakrabban az önmagammal szembeni cinizmussal és iróniával kezelem. Ez tehát bennem van, de mindamellett a koncepcióhoz is illett, kétségtelen. Ahogy az is, hogy az előző kötethez képest még hangsúlyozottabban szerettem volna valósághűen visszaadni azokat a gondolatokat és kimondott szavakat, amik egy stresszhelyzetben megfogalmazódnak az emberek fejében. Ezek pedig nem líraiak, csiszoltak, sokkal inkább darabosak, nyersek. Többek véleménye ezért, hogy amit írok, nem is irodalom…
Nocsak, én meg pont azt érzékeltem, hogy a Kis üdítő, kis krumplihoz képest sokkal irodalmibb hatásúak mind a novellák, mind az egész kötet, önmaga teljességében. Szándéka szerint végül is merre mozdult az írásmódja a két könyv között?
Az a biztos, hogy az elmozdulás megtörtént – hogy irodalmibb lett-e vagy ki sem szabadott volna adni, azt az olvasói szubjektivitás szabja meg. Amikor a Kis üdítőt írtam, 29–30 éves voltam, azóta eltelt 5 év, én is változtam. Akkor éppen hogy nagyobb figyelmet fordítottam arra, hogy mívesebbek legyenek a tárcaként is közölt írásaim, az új kötetnél engedtem, hogy elszabaduljon a pokol.
Már megjelent egy kisregénye, kipróbálta a nagyobb epikai formátumot, ám az új könyv ötven-egynéhány kislélegzetű írásból áll, az olvasónak ezeket összeillesztgetve kell „felhúznia” a Képzeletbeli házat. Ez az építkezési mód a netes, bloggerkultúrából, a filmes vágástechnikából, netán az örkényi egypercesek felől jön?
Előbb voltak az írások, mint a bloggerkedésem (ami már nincs is, és korábban is a novellák gyűjtőhelye volt csak), az biztos nem hatott az írásmódomra. Azt hiszem, inkább arról van szó, az írásaim azért 2-3 oldalnyi hosszúságúak, mert alapvetően egy kérdés- vagy problémakört szeretnék bemutatni általuk, anélkül, hogy ítélkeznék, pálcát törnék a jelenségek vagy az emberek fölött, ezért nyitott szerkezetűek, hogy másokat is elgondolkoztassanak.
Hogyan gravitáltak egymás felé az egyes írások, vagy már a kezdet kezdetén megvolt az őket összefűző krimikoncepció?
Az egyik novellámban érdekesnek találtam az ott felbukkanó mellékszereplőt, Etelkát, így írtam egy továbbit, ahol már főszereplőként lép elő. Amikor a netre felkerültek, egy olvasó bekommentelte, hogy a lelki szemei előtt mintha egy gangos ház lakóinak a történetét olvasná ezekben. És akkor elkapott az ihlet… de a valódi körfolyosós épülettől elrugaszkodtam egy képzeletbeli ház felé. A novellák innentől és a kiadói felkéréstől kezdve már koncepciózusan íródtak, de önállóan is megállják a helyüket.
Több novella mérgezett nyílként irányul a net, vagy főként a hősei, az influencerek felé. Mi a baj velük, nem inkább a közönségük, „az igény”, ami karikírozandó?
Szerintem van éppen elég megmondóember az országban, nincs szükség még egyre, én nem vagyok az. Nyilván van véleményem arról, hogy miért van ilyenfajta – sokszor – mélység, mondanivaló nélküli tartalmakra igény, és mennyire jó az, ha valaki úgy tálalja a kiszínezett életét, mintha az lenne a mindennapos. Az erre vonatkozó gondolataim amúgy implicit benne vannak a novellákban, de a legfontosabb mondandóm az, hogy a netes látszatvalóságnak nem szabad bedőlni és nem ciki „alulteljesíteni”, senki sem tökéletes. Ez az üzenet pedig főleg a fiataloknak szól.
Nem titkoltan azért is kérdeztem a netes ászokról, mert most már 3 éve egy sikeres, Bjuti nevű szatirikus Facebook-oldalt vezet, ahol számos követője akadt.
A sikeres ez esetben túlzás, 1600 körüli követővel számolva manapság az semmi. Igen, ahogy mondtam, szerettem volna a fiataloknak és a megfelelési kényszerrel küzdőknek megmutatni, hogy amit a közösségi oldalakon általában látunk, ahol mindenki a legelőnyösebben van fotózva, szuper ételeket eszik és helyeken jár, az mennyire távol áll a mindennapi valóságtól, mennyire erősen manipulált. Mikor elkezdtem magamból hülyét csinálni, egy ismerősöm megmutatta a komika Celeste Barbert, aki akkoriban kezdett befutni. És míg Amerikában az ő oldalán szerepelni már menőnek számít a celebek körében is, nálunk ezt nem vették annyira humorosan, eleinte jöttek is az anyázások. Pedig az irónia és az önirónia szerintem terápiás tud lenni. Mostanra lett egy jó kis közösségem, együtt nevetünk, és sokunk napját feldobja egy-egy poszt.
A digitális lábnyomai alapján milyen Herczeg Szonja-profil rajzolódna ki, mondjuk, ha egy állásinterjú alkalmával utánanéznének, mivel szerepel a közösségi oldalakon, ahogy a kötetben is eljátszik ezzel a lehetőséggel?
Teljesen kaotikus lenne, egyértelműen. Annak idején nyilván én is a legelőnyösebb fotóimat osztottam meg, és a személyiségemnek is a legpozitívabb oldalát akartam kidomborítani. Az első könyvem megjelenése ébresztett rá, mennyire káros is tud lenni mindez, mert például ha őszinte akartam lenni, és mondjuk egy rossz kritikát akartam megosztani, akkor az akár rossz marketingfogásként is értékelhető, mivel láttam, hogy más erről nem beszél, szinte titkolja, ha kritizálják, vagy csak önsajnálatból teszi közzé, azt várva, hogy megvédjék. De miért? Nem értettem, ezért én kitettem azt is. Minél valóságközelibb vagyok, annál jobban érzem magam, és úgy tapasztalom, ez másoknak is nagy segítség. Most viszont az új könyvet már hagyom a maga útján menni, nem olvasok utána kritikáknak. Ugyanis akármit is írnak, én így tudok írni, ezeket a történeteket. Részemről nincs másik út.
Ha már segítség, a pszichológusok is megkapják a magukét a könyvben. Nincsenek jó tapasztalatai?
Jó és rossz tapasztalatom egyaránt akadt, de azzal a nemrég tett kijelentéssel, hogy javult itthon az állami ellátás, nem értek egyet. Magyarországon ma rengeteg alkoholista, depressziós, egyéb mentális gondokkal küzdő él, a tb-alapú ellátásuk pedig egyáltalán nincs megoldva. Az lenne az alap, hogy terápiára mehessen a beteg (nemcsak gyógyszerírás és viszontlátásra!), ez azonban főleg magánúton oldható meg, és alkalmanként súlyos tízezrekbe kerül. És, ahogy minden szakmában, az ember, az ember, akadnak becsületesek és akadnak olyanok, akik még egy ilyen érzékeny területen is a pénzszerzést tartják csak szem előtt.
Hogy közel megy a valósághoz, az nem is kérdés. De nem csak az írásaiban, hiszen a gerillanovellisztikájával gyakorlatilag az olvasók kezébe teszi az írásait, amikor a várost járva egy buszmegállóban, egy villamosülésen vagy egy ligeti padon otthagyja őket, arra számítva, hogy örömet szerez velük a megtalálóknak. Milyen olvasói visszajelzések érkeztek?
A Covid–19 óta sajnos nem kockáztatok, nem hagyom ott a köztereken a novelláimat, nehogy félelmet keltsen valakiben – és hát borzasztóan hiányzik! Az íróknak egy könyv megjelenése a csúcs, és tényleg hatalmas öröm, de nekem a gerillázás a szívem csücske. Hatalmas szabadságot ad. Óbudán egy kávézóban egyenesen fakkot nyitottak nekem, oda tehetem le az írásokat, amiket a vendégek olvashatnak, véleményezhetnek. Ugyanígy tettek ki eleinte borítékokat egy pécsi könyvtárban is. Azt remélem, ez a példa ösztönzőleg hat azokra, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy az alkotásaik könyvben jelenjenek meg: így akár ők is el tudják juttatni az írásaikat az olvasókhoz. Vigye, aki szereti!
+1 kérdés
Az egyik története, az Áldozat című 2035-be is elkalandozik. Hol és hogy képzeli el magát 15 év múlva?
Én már annak is örülök, ha a holnapi napom jól alakul. Miközben szeretem az életet, szeretek élni, s boldog is vagyok. Azt hiszem, eddig is sok olyasmit élhettem át, amit más egy életen át nem, és sok olyan helyen jártam, ahova más soha nem jut el. Nem tervezek előre, nincsenek nagy vágyaim. Nekem elég, ha a szüleim, a szeretteim egészségesek maradnak és velem lesznek.
