Előfizetés

Dönthetünk úgy, hogy nem alkalmazunk erőszakot

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.10.31. 17:00

Fotó: Jelenkor - Máté Péter
Félelmetes hitelességgel ábrázolja egy verbálisan és fizikailag is bántalmazott, kétgyerekes anya vívódásait, elfojtásait – nem megfeledkezve a férfiról sem. Ugyanis az elsőkötetes Halász Rita nem szereti a fekete-fehér dolgokat. A párbeszédek és a karakterek dokumentumfilmszerű pontossággal kidolgozottak. Vera életének bő egy évét ismerjük meg – tabuk nélkül. Azaz a gyerekek iránt időnként érzett agresszióval, az örömszerzés különböző módozataival és a kokain okozta mámoros zuhanással együtt. A szerzővel első könyve, a Mély levegő kapcsán beszélgettünk.
Miben van átfedés Halász Rita és a főhős, Vera élete között?  Minden író egy kicsit saját magát is beleírja a szövegeibe. Vannak olyan élményeim, amiket kölcsönadtam Verának. Például gyerekkoromban valóban beleestünk a Dunába a szüleimmel, ez áll a valósághoz a legközelebb a regényben lévő történetek közül. De ez a könyv fikció. A szöveg nem az én életemet beszéli el, hanem saját világot teremt. Beleírtam ismerősök mondatait, történeteit és olvasmányélményeket is. Mindent anyagként kezelek, bárki és bármi válhat alapanyaggá, még ha ez kegyetlenül is hangzik. Ön művészettörténész, a főhős pedig szintén művészi pályán tevékenykedik…  Művészettörténészként végeztem az egyetemen, de pár éve azt a döntést hoztam, hogy nem a szakmában szeretnék kiteljesedni, a közvetítői szerep közelebb áll hozzám. Nagyon szeretek tanítani, de legfőképpen tárlatot vezetni, ahol közvetlen kapcsolatom van mind a képekkel, mind a látogatókkal. A képzőművészet mindig meghatározó szerepet játszott az életemben, az írásaimban is sokszor szerepel. Sokat gondolkoztam, hogy Vera milyen tehetséggel legyen megáldva. Volt táncos, szobrász, végül iparművész. Nagyon szeretem Magyarósi Éva animációs filmjeit, amikor elképzeltem, hogy milyen jellegű filmeket készítene Vera, az ő munkái jelentek meg a fejemben. Ő nagyjából akkor járt a mai MOME-ra, mint az én szereplőm, felhívtam, és kértem, hogy beszéljen kicsit erről a világról, illetve megkérdeztem, hogy reális-e az a dilemma, amivel Vera küzd. Hogy jött a regényírás a múzeumi munka mellé?  Hét-nyolc évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy írni szeretnék. Sokáig azt hittem, ez hirtelen, a semmiből jött, de ha visszagondolok, meg tudom találni azt a pár mozzanatot, ami azt mutatja, nem volt előzmény nélküli. Például találtam egy füzetet tízéves koromból, amiben két kislány meséli el, hogy hány verseskötetet, regényt írtak. Az egyik lány én voltam. Ezenkívül évekig, napi szinten naplót írtam. Aztán egyszer Münchenbe vonatoztam egy barátnőmhöz, a monoton zakatolásban jól lehetett gondolkodni. Egy film járt a fejemben, majd forgatókönyvet akartam írni, végül rájöttem, hogy a regény az én műfajom. Elmentem a Szekszárdi Magasiskola írótáborába, utána Kukorelly Endre írószemináriumára, majd a JAK-tábor szemináriumaiba. Őszinte, építő közegekbe kerültem, ahol az volt a legfőbb kérdés, hogyan lehetne jobb a szöveg. Rengeteget tanultam Bencsik Orsolyától, aki egy évig volt a mentorom a Független Mentorhálózatban. Sokszor kellett mély levegőt vennie a regény írása közben?  Voltak nagy megakadásaim. Mivel nem írtam még könyvet, nem tudtam, mi a „normális”. Féltem, mi történik, ha nem tudom folytatni. Néha váratlan helyről érkezett segítség. A bírósági tárgyalás megírásánál például Borbély Szilárd egyik verse lendített tovább, ahol a trauma nyelvileg is megtörténik, Borbély csonkolja a szavakat, levágja a végüket. Hasonló megoldást alkalmaztam én is. Sokszor elég nehéz volt összeegyeztetni az életet az írással. Mindig is sok mindent csináltam egyszerre, folyamatos logisztikára volt szükség, amiben a család sokat segített. Amit megtanultam: nincs ideális pillanat az íráshoz, nincs olyan, hogy várom az ihletet. Ha van tíz perc szabadidőm, akkor leülök, és ha más nem, kitörlök három darab hogy-ot. Fejben állandóan írtam: utazás közben, hajnalban a plafont bámulva vagy éppen orvosi váróban. Ha volt több időm, akkor pedig leültem a géphez. Ilyenkor igyekeztem megengedni magamnak, hogy vigyen a lendület. A szerkesztésben viszont nagyon szigorú voltam, az utolsó pillanatban még 50 ezer karaktert húztam ki, hogy még feszesebb, dinamikusabb legyen a szöveg. Egyeztetett szakértőkkel, hogy hiteles legyen a bírósági szaknyelv, illetve a bántalmazás, a családon belüli erőszak mozzanatai?  Bementem a bíróságra, fotóztam, iratokat nézegettem. Sokat olvastam a verbális és a fizikai agresszióról. Beszéltem érintettekkel is. Volt olyan „segítő szándéka”, hogy felhívja a figyelmet a nőket ért erőszakra, vagy arra, hogy ki lehet lépni az ilyen kapcsolatból és van kitől segítséget kérni?  Nem ez volt a fő mozgatórugó, amikor elkezdtem írni. Tőlem távol áll a mozgalmár szerep, a téma inkább íróként érdekelt. De annak nagyon örülök, ha formálja az olvasókat, ha olvasás után máshogy néznek a világra vagy magukra. Fontos volt, hogy ne legyen didaktikus, de tartalmazza azt az „üzenetet”, hogy bár mindig meg lehet bocsátani, az erőszakot nem kell eltűrni. És a másik oldalról: mindig dönthetünk úgy, hogy nem alkalmazunk erőszakot. Vera is harcol az indulataival, időnként agresszív a gyerekeivel, ami egyébként nagy tabu a közbeszédben. Árnyalva akartam bemutatni egy megromlott házasságot, folyamatos ellensúlyozásban voltam, próbáltam empatikus lenni az összes szereplőmmel. A víz hangsúlyos: megjelenik a könyvborítón, a regény címében és Vera sporttevékenységében is.  Tudtam, hogy a mozgást bele akarom tenni valahogy, mert az izmok feszülése és elernyedése jól visszaadja Vera lelkiállapotát. Eleinte az úszás csak egy lett volna a sok mozgásforma közül, amit Vera csinál. Gondoltam, menjen el síelni, korcsolyázni, de végül a víz lett a megfelelő közeg. Nemcsak Verának, de a regénynek is. A cím is részben ehhez illeszkedik, amit a szerkesztő, Darvasi Ferenc talált ki. Eredetileg Vera lett volna, de azt közben „elfoglalta” Grecsó Krisztián regénye. Mindenesetre most már el sem tudom képzelni, hogy más címe legyen. A víz „hálás” motívum, bele lehet érteni sok mindent a megtisztulástól, az újrakezdéstől át a drog okozta beszűkült tudatállapot legyőzéséig.

Halász Rita

Művészettörténész, író. Dolgozott a Várfok Galériában, a Magyar Nemzeti Galériában, jelenleg a Szépművészeti Múzeum munkatársa. 2017 óta jelennek meg írásai különböző folyóiratokban. A Mély levegő az első regénye. Két kamasz lánya van, férje zenész.

Falcsik Mari: Kiabájjanak be (rögtönzött miniabszurd)

Falcsik Mari
Publikálás dátuma
2020.10.31. 16:01

Nő: Hé, van itt valaki?!? Kutya (veszettül ugat) Férfi (bentről): Kit keres?!? Nő: Asztat a férfit, aki nőt keres! Kutya (veszettül ugat) Férfi (még mindig bentről): Hány éves maga?!? Nő: Között! Férfi: Feleség vagy élettárs?!? Nő: Hát inkább előbb élettárs, aszt ha begyön, maj megláttyuk! Férfi: Szép maga?!? Nő: Csinosnak mondott! Férfi: Most esztet higgyem el?!? Nő: Gyöjjön ki, nézze meg! Férfi: Inkább gyöjjön el az ablakhoz, itt balra van egy köz, arra pont kilátok! De vigyázzon, a szomszédba van egy pitbull! Nő (elgondolkozik) Kutya (veszettül ugat) Nő: Nemtom meg-e ér nekem annyit! Férfi: Há ha má úgyis itt van! Nő (nem felel) Kutya (veszettül ugat) Nő: Akkó nem gyön ki?!? Férfi: Inkább nem! Mongya meg az őszintét, télleg csinos maga?!? Nő (nem felel) Kutya (elhallgat) Néma csönd.(sokára): Na viszlát! Férfi: Most elmegy?!? Há ha má úgyis itt van! Mér nem gyön el az ablakhoz?!? Nő: Mér, maga mér nem gyön ki?!? Kutya (ismét veszettül ugatni kezd) Férfi: Há én má hirdettem! Most magán a sor! Nő: Nem! Má kvittek vagyunk, mer én meg bekiabáltam! Most megin maga gyön! Férfi: Najó, ha maga télleg csinos, én meg nem teccek?!? Nő: Asztat meg honnan tuggyam, ha nem gyön ki?!? Férfi: Gyöjjön el az ablakhoz, akkó fölállok s meglát! Nő (nem felel) Kutya (elhallgat) Nő: Nemtom, meg-e éri, a pitbull miatt! Mér nem gyön ki, nem köll ide a kertkapuig, csak az ajtóba! Férfi: Jaja, hogy maga lásson engem teljessen, én meg a kertajtótó magábó semmitcse! Gyöjjön az ablakhoz, ott kvittek vónánk! Kutya (hátraballag a ház mellé, lehever, lógatja a nyelvét) Nő: Ott is csak derékig tudnánk! Férfi: Mongyuk én nem vagyok egy lábmániás! Nő (elgondolkodik) Csönd. Nő: Há pedig a lábam az pont jó! Férfi (nevetve): Najóvan, asztat elhiszem maj látatlanba! Nő (nevetve): Akkó én is a magáét! Férfi: Naláttya, milyen jól kigyövünk! Nő: Akkó kigyön?!? Férfi: Megmontam: ablak! Nő (nem mozdul, nem szól, erősen gondolkodik, majd szólásra nyitja a száját, de a Férfi megelőzi) Férfi: Najóvan, mosmá mingyá hat óra! Nő: Mér, mi van hatkor?!? Férfi: Olvasta a táblát! Nő (újra végigolvassa a kapura kitett táblán a kiírást) Nő: Jaa, hogy csak hatig?!? De szigorú! Férfi: Muszáj, dolog van! Mér gyött ilyen későn?!? Nő: Nekem is dolog vótt! A meló után gyöttem a telekre! Férfi: Itt van telke?!? Nő: Nem nekem, az anyósoméknak! A vótt anyósoméknak! Férfi: Maga elvált?!? Nő: Igen, de má nagyon rég! Férfi: Aszt még jár hozzájok? Nő: Ja, mer az az állat rájok se néz! Férfi: Maga rendes nő! Nő: Akkó kigyön? Férfi: Najóvan, mosmá elmúlt hat! Nő (hallgat, vár) Férfi: Gyöjjön ki hónap korábban! De télleg! Nő: S akkó hónap kigyön? Férfi: Maj még asztat meglátom! Na viszlát! Nő (valamit motyog, tétován áll, aztán felkap a földről egy nagy megszáradt sárgöröngyöt és teljes erővel bevágja a kerítés fölött a kis ház felé, de csak a kutyát találja el) Kutya (előront, veszettül ugat, fel-alá rohangálva a kerítés mentén, míg csak a nő el nem halad mellette)

Legyen meg az én akaratom! (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)

horner
Publikálás dátuma
2020.10.31. 16:00

Sokan, sokféleképpen veszítették már el a fejüket a történelem során, a mítoszokban és az irodalomban. Az Angyali üdvözletekben például ketten is: Keresztelő Szent János és az Esperes. Előbbi esetében, ahogy Máté és Márk evangéliumában is áll, Heródiás, Salome és Heródes az okozója a tömlöcbe zárt próféta fővesztésének, míg utóbbinál sekrestyés Pista, aki a menesztett falusi pap végrendeletben is megerősített kívánsága szerint jár el, amikor levágja az elhunyt fejét és elrejti, hogy senki ne találhasson rá. A két veszteség szoros összefüggésben áll a regényben. Bár funkcióját tekintve egész máshogy jelenik meg a faluközösség, Milbacher Róbert új könyve olvasásakor talán érdemes újra leemelni a polcról a szerző első regényét, a Margó-díjas Szűz Mária jegyesét is. Annak [Az Esperest leteszik végleg és egyszer s mindenkorra] című, 14. fejezete afféle poszt-pretextusa lehet az Angyali üdvözletek vonatkozó szólamának – egy interjúban az író elárulja, hogy az új könyv ígéretét (igéit) már 25 éve hordozza magában, tehát az első megjelent könyvében szereplő rész a most kiadottból „merített”. (Görföl Balázs: Eretnekek és messiások. Jelenkor.net, 2020. október 19.) A Kádár-kori falu lakóinak beszélgetéseiből feltáruló sorstörténetek, melyek között az Esperes állás- és fővesztésének okai is napvilágra kerülnek, azonban csak az egyik elbeszélői szálat jelentik az Angyali üdvözletek hármas tagolásában. Ezen profán mellé csatlakozik egy szakrális és egy történeti sík is. Előbbit, ami egy apokrif evangélium, s elsősorban Keresztelő Szent János szüleinek, az Ain Karim-i áldozópap Zecharjának és feleségének, Elísevának a történetét meséli el, egy bizonyos Teofilus jegyez, aki Lukács evangélista tanítványának mondja magát. Az utóbbi a zsidó-keresztény történetírás imitálásával beszéli el Zakariás és Erzsébet áldozatvállalását, Istennel és küldötteivel, a szentséggel való találkozását. A bibliai idézetekkel, értelmezésekkel sűrűn átszőtt regény így tehát három (egymásban tükröződő) szinten és módon kérdez rá az emberi lét (bizonyos szemszögből) alapvetőnek tekinthető kérdéseire: a világmagyarázataink közül a(z isten)hitbeliek vajon (emberi) természetünk részei-e eleve, így biztosítva (evolúciósan) a (közösségi) túlélést, a fennmaradást? Vagy amennyiben például ilyen-olyan okokból a megváltás szavatosságát veszti, akkor új kódokkal újra kell-e bootolni a világ s benne önmagunk látását, mert különben elveszünk (elvesztjük a fejünket)? Ha a lét, a „lélek” magyarázatára új kapaszkodókat találunk – nem hitbelit –, akkor ez (esetleg) az evolúció újabb lépcsőfoka vagy csak a régi alakzat (a hit) tér vissza új köntösben? A regényben valójában ezek a tudományos (akár neurobiológiai és kultúrantropológiai) kérdéskomplexumok három nem tudományos beszédmód mátrixából serkennek – legalábbis egy ortodox ateista olvasatában mindenképp… A nyelv világ(kép)- és lélekformáló szerepe tehát igencsak kidomborodik. De meg tudunk-e birkózni egyáltalán magukkal a kérdésekkel? Képesek vagyunk-e feltenni őket a megfelelő módon? Az Angyali üdvözletekben komoly pszichikai-fizikai megpróbáltatás kíséri (kísérti) azt, aki a mindennapinál jobban (rögeszmésen) közelít a témához: az isten (vélt) közelségébe kerülve Zecharja-Zakariás szellemileg-testileg megrokkan; az Esperes, János történetében elmélyülve, hitében meghasonlik, mindketten zavarodottá válnak, a közösség kitaszítja őket. A világról és a magunkról alkotott elképzelés kibillenése, megváltozása, áthelyeződése, úgy tűnik, megrázó, alig elviselhető élmény. Akár a megváltó Jézus és a majdnemmegváltó János, akár a szerelem, a család és az egyházi szolgálat közül kell választani – akár csak a választás lehetőségével szembenézni. [János és a „galileai ember”, Jézus története egy tőről fakad, történetük lényegében mintha egymás mutációja lenne, némileg más végalakzattal – a máig létező mandeusok vallási csoportja például Jánost tartja messiásnak, s nem pusztán Jézus előfutárjának (szolgál pluszinformációval az író egy másik interjúban: Vermes Nikolett: A megváltás alternatívája. Könyvhét, 2020/3., 25. o.). Ha történetileg közelítünk, azt is mondhatnánk, mondja az író: prófétaként konkurenciái voltak egymásnak.] Az Esperes így vall erről: „Nem tudom (…) mázsás árnyékomat magam után vonszolva, hogyan hagytam ott mindent, aminek valaha elgondoltam azt, ami vagyok, hogy beköltözzek annak elmulasztott lehetőségébe, ami lehettem volna. Ott maradt akkor minden, amit sajátomként tartottam számon…” (225. o.) Olyan, mondhatnánk, mint aki nem örül a(z öröm)hírnek. (S tényleg fejvesztve menekül…) Szemben velünk, akik olvasóként a számos remek történet mellé nem kevés töprengeni valót is kaptunk az Angyali üdvözletekben. (Magvető, 2020. 230 o.)