Már az is téboly, hogy a covid-gyanús betegeket 4-5 nappal a háziorvosi jelzés után teszteli a mentőszolgálat, mert nem bírják a tempót, s hogy Miskolc, Cegléd, Szombathely járványkórházai máris megteltek, pedig a vírusos betegek száma napról napra nő. Téboly, hogy 28 éves fiatalemberek, aktív korú tanárok és kórházigazgatók halnak bele a fertőzésbe, de a kormánynak még csak a szeme sem rebben, amikor a híreket az zárja, hogy az áldozatok többsége idős ember. Készen állnak a panelmondatok a sajnálkozásra, tápláló élelmet, immunerősítő vitamint meg adjon a család vagy az önkormányzatok. Ennyire felkészült a magyar állam a pandémia második szakaszára.
Ez a járványjelen, de az sem mutat jobban, ha túlnézünk a válságon. Akkor is csak azt lehet mondani: téboly, hogy a jelenleg 1,9 millió 65 év feletti, kiszámíthatóan a nem túl távoli jövőben ellátásra szoruló idős magyarnak mindössze 3 százaléka jut be valamilyen otthonba, 7 százaléka ér el valamilyen otthon közeli ellátást, házigondozást, miközben 150 ezer 80 év feletti társunk él egyedül egy háztartásban. Az ellátás bővítésére nem ad se pénzt, se embert az állam, nincs terv az öregedő Magyarország jövőjére.
Ennek része, hogy miközben a demencia nálunk is egyértelműen népbetegség, fogalmunk sincs, hányan szenvednek a fokozatos elbutulástól a társadalmi kirekesztés kényszerkaranténjában. Csak sejtjük, hogy negyedmillióan vannak. És akkor elértünk a következő tébolyhoz: a WHO elvárására elkészült egy demencia akciótervnek nevezett szöveg, amiből kiderül, pontosan tudja a kormány, hogy se paripa, se fegyver, és hogy mit kéne tenni a helyzet javítására, de nem fogja meglépni. Szűrésről, képzésről, plusz szakemberekről, intézménybővítésről beszél célszámok, pénzek, határidők nélkül.
Vagyis valódi lépések helyett kapunk megint egy listát, hogy mit kéne még az egyébként is agyonhajszolt, s ezért látványosan fogyatkozó orvosok, ápolók, szociális gondozók és a családok nyakába tolni. Ez a demencia előrehaladott stádiumában lévő kormány terve a jövőre. Hát nem téboly?