Balogh István;

Nagy Imre;Hősök tere;1956-os forradalom;

2020-11-07 10:11:25

Vesztegzár és diplomatahalál

1956. november negyedikén és ötödikén különös események történtek a budapesti jugoszláv nagykövetségen. Gyerekfejjel éltem át ott a magyar forradalom azóta is sokat emlegetett napjait.

Negyedikén korán ébredtem, mert furcsa zajok szűrődtek be hozzám. Ránéztem az asztalon álló ébresztőórára, hat óra éppen elmúlt. Amint kiléptem a lakásból, embereket láttam a követségi bejáraton belül, nem csak felnőttek voltak ott, hanem gyerekek, fiatalok is.

Aztán személyautókkal mások is érkeztek, a bejáratnál Osman tanácsos bácsi várta őket, kezet fogott mindenkivel, a gyerkőcökkel is. Rövidesen kilépett Dalibor bácsi is és az épületbe invitált mindenkit.

Apa a követségi kocsit tisztogatta. Intett.

- Ezek magyar állami vezetők. Nálunk kaptak menedékjogot.

- Itt laknak majd velünk?

- Nem a lakásunkban, hanem a követség épületében.

- Hol férnek el ennyien?

- Majdcsak megférnek.

- Látod azt a szemüveges bácsit?

- Aki Dalibor bácsival beszélget?

- Ő Nagy Imre, a magyar miniszterelnök.

Nagy Imre utoljára maradt, a többiek mind bementek már, amikor Dalibor bácsi udvariasan maga elé engedte vendégét és eltűntek a szemem elől.

Jöttek később még páran.

- No, mi aztán megsokasodtunk - csóválta a fejét Vuri bácsi, a portás. - Az újságírókkal meg a diplomatákkal és a miniszter urakkal leszünk vagy ötvenen.

- Mit szól ehhez az én feleségem?

- És az enyém? Mind a két épületet ő takarítja majd!

Apáék szörnyülködésének erőteljes lánccsörgés, fölturbózott motorzúgás vetett véget.

- Tankok! - kiáltott apa. - A háború óta ismerem ezt a hangorkánt.

- Csak nem ült tankban?

- Téharmincnégyesben! Kaptunk néhányat a szovjetektől, egyiket én vezettem.

- Csatában is járt?

- Mit képzel, Vuri? Háborúban tán parádéznak a harckocsik?

Nevetni kezdtek mind a ketten, de gyorsan ajkukra fagyott a kacaj.

- Ezek minket vesznek körbe! - kiáltott apa.

- Fölszaladok - indult Vuri bácsi, - szólok a nagykövetnek, bekerítettek bennünket.

Apa intett nekem.

- Fogd a vödröt és a lapátot! Megyünk járdát takarítani!

Megragadta a seprőt és indultunk kifelé. A Magyar Ifjúság és a Dózsa György út sarkáról láttuk, hogy a tér felől egy tank a nagykövetség épületére irányozta az ágyúcsövet. A Magyar Ifjúság útján két páncélozott jármű állt, a sarkon, a tank jobb oldalán ott horgonyzott a harmadik páncélautó, a tank bal oldalán a negyedik, ez éppen szemben a követség kocsibejáratával. Egy tank és egy páncélautó elmenőben volt a Csizma tér felé. Sztálin elárvult csizmái még mindig ott posztoltak a hatalmas posztamentum tetején.

- Találó nevet adott a pesti észjárás a térnek! - nevetett nagyot apa, amikor elmondtam neki, egy deszkára írták ki a Csizma tér elnevezést, és a deszkadarab a hatalmas államférfi bal csizmája nyakából lógott, lássa ország-világ!

Apa elindult a Magyar Ifjúság útján a követségi telek vége felé, én utána. Valami tisztes alak termett előttünk két géppuskással, oroszul kiabálni kezdett, apa meg szerbül válaszolgatott, mutogatta bőszen a kezében tartott seprőt, majd hirtelen maga elé penderített engem a lapáttal és a vödörrel. A tisztes a hátamba lökött, kezemből kiesett a vödör, csörömpölve gurulni kezdett a járdán. A két katona súlyba helyezte fegyverét.

- Sztoj! - hallatszott a túloldalról.

Mindnyájan a hang irányába néztünk. Egyik páncélosból egy tiszt bújt ki, leugrott az úttestre, átjött hozzánk.

A fegyvereseket visszaparancsolta.

- Csak a járdát takarítjuk a fiammal - magyarázta apa.

- Nyet! - vágta el jelenetét a tiszt.

- Fogd a vödröt, fiam, bemegyünk.

Fölvettem az elgurult edényt. Nem söpörhettük föl a járdát sem a Magyar Ifjúság, sem a Dózsa György úton.

- Foglyok vagyunk, fiam - szólt apa szomorúan és betette maga mögött a díszes, kovácsoltvas kaput.

November ötödikén reggel lövés dördült, aztán néhány gépfegyversorozat ijesztett meg mindannyiunkat. Szinte körbelőtték a követség épületét. Az ugató sorozatok után egy pillanatra síri csönd szakadt ránk.

- Jaoj, Lim! - hallottam a gépírónő sikoltását.

Valami történt Milével.

Izgatottan vetettem az ágyamra magam. Jó darabig feküdtem ott, végül kimerészkedtem az udvarra. A követség munkatársai hangját hallottam a mellékbejárat felől. Osman bácsi lépett ki a mellékbejáraton, rám nézett, intett, menjek vissza. Elindultam, de néhány lépés után visszafordultam.

Azt láttam, hogy egy hordágyon letakarva lehoznak valakit, és beviszik a pincébe.

- Ode naš kolega! ( Elment a kollégánk!) - kiáltotta Vuri bácsi. - Két kislány maradt árván!

Hirtelen erőt vett rajtam a sírás. A gépírónő Limet kiáltott, ez Milenko Milovanov, fiatal követségi titkár, az én barátom beceneve. Nekidőltem az épület falának és zokogtam, rázkódott a testem. Úgy éreztem, leszakad a szívem.

Később Vuri bácsi mesélte anyának, hogy Lim, ahogy mindig is szokta, ha reggel belépett a második emeleti irodájába, kinyitotta az ablakot.

- Szeretett friss levegőt szívni. Abban a pillanatban célzottan lőttek rá, biztos valamelyik tetőről valami mesterlövész, mert fejen találták. Aztán mindkét oldalról sorozatokat eresztettek a követségi épületre. Lim ablaka, körben a fal, nem sérült meg, mert oda gépfegyverrel nem lőttek, hiszen a második emeletet nem célozták.

- Mintha nem tudnák, hogy itt gyerekek és asszonyok is vannak! - mordult mérgesen anya. - Csak úgy odapörköltek!

Nyár van és a Hősök terén járunk, Mile mosolyogva beszél a követségi épületről.

- 1929-ben vagy akörül Jovan Dučić szerb költő és diplomata kapta ajándékba az épületet valami erdélyi grófnőtől, aki fülig szerelmes volt a híres irodalmárba.

- Egy ilyen kastélyt csak úgy elajándékozhat valaki? - hitetlenkedem.

- Mi az egy dúsgazdag grófnőnek! Azt akarta, hogy Dučić lépjen ki a diplomáciai szolgálatból, maradjon vele Pesten.

- És? Itt maradt?

- Dehogy maradt! Ahogy szolgálata követelte, indult tovább.

- A házat a grófnő nem kérte vissza?

- Egy grófnő nem várja vissza az ajándékot! Ha megtenné, nem lenne grófnő!

- Bolond volt az a grófnő!

- Dehogy volt bolond! Csak szerelmes! Nem érted még a csíziót, te kölyök! Majd beletanulsz ebbe is néhány év múlva - nevet hamiskásan a barátom. - No, majd mesélek még róla, ha kivezetem én is a kölykeimet az állatkertbe. Velünk tartasz?

Anya szólítását hallottam:

- Kisfiam beteg vagy?

- Nem vagyok, anya. Csak Mile jutott eszembe, meg az erdélyi grófnő.

- Aki Dučićnak ajándékozta a követség épületét?

- Ő. Meg az, hogy nem mentünk ki soha az állatkertbe, mert valami mindig közbejött.

Ötödikén délelőtt abbamaradt a fegyverropogás. Délután rövid időre a nagykövetségi épületben meghúzódott gyerekek közül néhányan kimerészkedtek a szűk, huzatos, napfénymentes udvarra. Suttogtak egymás között. Én alagsori lakásunk bejárata előtt üldögéltem egy kis sámlin, apa ütötte össze nekem, naponta fényesítettem is a fedelét. Dajkálgattam a kóbor cirmost.

Sovány volt a kandúr, akadozva dorombolgatott. Egy kislány hajolt meg előttem. Találkozott a tekintetünk:

- Tiéd ez a cica, fiú?

Szőke haja volt a lánykának, két varkocsa a vállát érintette, apró masni, mint piros virág nyílott a nyaka mellett.

- Csavargó macska - mondtam. - Idejár hozzám délutánonként.

- Szereted?

- Szeretem.

- Mi a neve?

- Nevet nem adtam neki. Cicuska, cicuskám, így hívom.

- És megjön?

- Az utcáról beugrik a kerítésen át, és idefut hozzám.

- Tudod, hol lakik?

- Nem. De a túloldalról jön. Valamelyik kertből tűnik elő, átfut a széles úttesten és itt van nálam.

- Nem fél a járművektől?

- Nem hiszem. Amikor még volt erre forgalom, akkor is jött, ha hívtam. Mióta a tankok itt vannak az épület körül, forgalom sincs, mitől féljen?

- A tankoktól! - kiáltott a kislány.

- Te félsz?

- Nagyon félek. Mióta az a bácsi meghalt…

- Milének hívták. A legjobb barátom volt.

Pár percig hallgattunk, a kislány a macskát vizsgálgatta. Láttam rajta, szólna, de nem meri kinyitni a száját.

- Megsimogathatod - mondtam.

Odakuksolt mellém, kezét óvatosan emelte a szendergő cica fölé, néhányszor az állat háta fölött mozgatta ujjait, végre ráhelyezte tenyerét a bundára és szeretgetni kezdte a macskát. Kedvencem szeme megnyílt, de azonnal be is zárta, és hangosan dorombolt.

A kislány cérnahangon rákezdte: ha én cica volnék, száz egeret fognék, de én cica nem vagyok, egeret sem foghatok! Vagy ötször hallgattam a dalocskát, mire abbahagyta:

- Te fiú! Van ennek a cicának bolhája?

- Nem tudom. Sosem néztem.

- Pedig azt meg kell nézni. A nagymamám azt mondta, hogy a bolha szívja a macska vérét.

- A bolha már csak ilyen.

- Megnézhetem, van-e bolhája?

Fölálltam, a kislány helyemre telepedett, ölbe vette a macskát, hanyatt fordította, és beletúrt a hasi szőrzetébe. Azt hittem kiugrik kezéből a macska, de az nem mozdult, hagyta, hogy a kislány ujjacskái végigpásztázzák a hasát és az állát. Hangosan dorombolt, így köszönte meg a törődést. Bolha aztán termett benne, a kislány nagy örömmel és hozzáértéssel vadászta le a vérszopókat és élvezettel roppantotta őket össze két hüvelykujja körmével.

Nagy csörömpölés törte meg a délutáni csöndet. A cicát ajnározó kislány megijedt, fölsikoltott, a macska nagyot szökkent, kiugrott a nagykapu kovácsolt bordázata között, elsuhant a tank mellett, át a Hősök terére. Aztán egybeolvadt a térrel.

- Odanézz! - kiáltottam. - A szobrok mind a cicát nézik!

- Hol nézik? Én nem látom! - pöntyögte a lányka.

Mutogattam jobbommal, a szöszke varkocsok ide-oda hintáztak, arra bámult, amerre a karom irányult. Egyszer csak azt vettem észre, a tank tornyában álló, derékig kilátszó katona, aki eddig minket szemlélt, elfordította tőlünk a fejét a királyok felé. Valamit mondhatott az úttesten álló társának, mert ő is megfordult a panteon irányába.

Sötétedni kezdett.

A macskát dajkáló kislány leporolgatta, lesimogatta a szoknyácskáját.

- Holnap is megbolházom a cicát - csapkodta össze tenyerét a szöszke, rám mosolygott és tücsöklépésben igyekezett befelé az épületbe.