1956. november negyedikén és ötödikén különös események történtek a budapesti jugoszláv nagykövetségen. Gyerekfejjel éltem át ott a magyar forradalom azóta is sokat emlegetett napjait.
Negyedikén korán ébredtem, mert furcsa zajok szűrődtek be hozzám. Ránéztem az asztalon álló ébresztőórára, hat óra éppen elmúlt. Amint kiléptem a lakásból, embereket láttam a követségi bejáraton belül, nem csak felnőttek voltak ott, hanem gyerekek, fiatalok is.
Aztán személyautókkal mások is érkeztek, a bejáratnál Osman tanácsos bácsi várta őket, kezet fogott mindenkivel, a gyerkőcökkel is. Rövidesen kilépett Dalibor bácsi is és az épületbe invitált mindenkit.
Apa a követségi kocsit tisztogatta. Intett.
- Ezek magyar állami vezetők. Nálunk kaptak menedékjogot.
- Itt laknak majd velünk?
- Nem a lakásunkban, hanem a követség épületében.
- Hol férnek el ennyien?
- Majdcsak megférnek.
- Látod azt a szemüveges bácsit?
- Aki Dalibor bácsival beszélget?
- Ő Nagy Imre, a magyar miniszterelnök.
Nagy Imre utoljára maradt, a többiek mind bementek már, amikor Dalibor bácsi udvariasan maga elé engedte vendégét és eltűntek a szemem elől.
Jöttek később még páran.
- No, mi aztán megsokasodtunk - csóválta a fejét Vuri bácsi, a portás. - Az újságírókkal meg a diplomatákkal és a miniszter urakkal leszünk vagy ötvenen.
- Mit szól ehhez az én feleségem?
- És az enyém? Mind a két épületet ő takarítja majd!
Apáék szörnyülködésének erőteljes lánccsörgés, fölturbózott motorzúgás vetett véget.
- Tankok! - kiáltott apa. - A háború óta ismerem ezt a hangorkánt.
- Csak nem ült tankban?
- Téharmincnégyesben! Kaptunk néhányat a szovjetektől, egyiket én vezettem.
- Csatában is járt?
- Mit képzel, Vuri? Háborúban tán parádéznak a harckocsik?
Nevetni kezdtek mind a ketten, de gyorsan ajkukra fagyott a kacaj.
- Ezek minket vesznek körbe! - kiáltott apa.
- Fölszaladok - indult Vuri bácsi, - szólok a nagykövetnek, bekerítettek bennünket.
Apa intett nekem.
- Fogd a vödröt és a lapátot! Megyünk járdát takarítani!
Megragadta a seprőt és indultunk kifelé. A Magyar Ifjúság és a Dózsa György út sarkáról láttuk, hogy a tér felől egy tank a nagykövetség épületére irányozta az ágyúcsövet. A Magyar Ifjúság útján két páncélozott jármű állt, a sarkon, a tank jobb oldalán ott horgonyzott a harmadik páncélautó, a tank bal oldalán a negyedik, ez éppen szemben a követség kocsibejáratával. Egy tank és egy páncélautó elmenőben volt a Csizma tér felé. Sztálin elárvult csizmái még mindig ott posztoltak a hatalmas posztamentum tetején.
- Találó nevet adott a pesti észjárás a térnek! - nevetett nagyot apa, amikor elmondtam neki, egy deszkára írták ki a Csizma tér elnevezést, és a deszkadarab a hatalmas államférfi bal csizmája nyakából lógott, lássa ország-világ!
Apa elindult a Magyar Ifjúság útján a követségi telek vége felé, én utána. Valami tisztes alak termett előttünk két géppuskással, oroszul kiabálni kezdett, apa meg szerbül válaszolgatott, mutogatta bőszen a kezében tartott seprőt, majd hirtelen maga elé penderített engem a lapáttal és a vödörrel. A tisztes a hátamba lökött, kezemből kiesett a vödör, csörömpölve gurulni kezdett a járdán. A két katona súlyba helyezte fegyverét.
- Sztoj! - hallatszott a túloldalról.
Mindnyájan a hang irányába néztünk. Egyik páncélosból egy tiszt bújt ki, leugrott az úttestre, átjött hozzánk.
A fegyvereseket visszaparancsolta.
- Csak a járdát takarítjuk a fiammal - magyarázta apa.
- Nyet! - vágta el jelenetét a tiszt.
- Fogd a vödröt, fiam, bemegyünk.
Fölvettem az elgurult edényt. Nem söpörhettük föl a járdát sem a Magyar Ifjúság, sem a Dózsa György úton.
- Foglyok vagyunk, fiam - szólt apa szomorúan és betette maga mögött a díszes, kovácsoltvas kaput.
November ötödikén reggel lövés dördült, aztán néhány gépfegyversorozat ijesztett meg mindannyiunkat. Szinte körbelőtték a követség épületét. Az ugató sorozatok után egy pillanatra síri csönd szakadt ránk.
- Jaoj, Lim! - hallottam a gépírónő sikoltását.
Valami történt Milével.
Izgatottan vetettem az ágyamra magam. Jó darabig feküdtem ott, végül kimerészkedtem az udvarra. A követség munkatársai hangját hallottam a mellékbejárat felől. Osman bácsi lépett ki a mellékbejáraton, rám nézett, intett, menjek vissza. Elindultam, de néhány lépés után visszafordultam.
Azt láttam, hogy egy hordágyon letakarva lehoznak valakit, és beviszik a pincébe.
- Ode naš kolega! ( Elment a kollégánk!) - kiáltotta Vuri bácsi. - Két kislány maradt árván!
Hirtelen erőt vett rajtam a sírás. A gépírónő Limet kiáltott, ez Milenko Milovanov, fiatal követségi titkár, az én barátom beceneve. Nekidőltem az épület falának és zokogtam, rázkódott a testem. Úgy éreztem, leszakad a szívem.
Később Vuri bácsi mesélte anyának, hogy Lim, ahogy mindig is szokta, ha reggel belépett a második emeleti irodájába, kinyitotta az ablakot.
- Szeretett friss levegőt szívni. Abban a pillanatban célzottan lőttek rá, biztos valamelyik tetőről valami mesterlövész, mert fejen találták. Aztán mindkét oldalról sorozatokat eresztettek a követségi épületre. Lim ablaka, körben a fal, nem sérült meg, mert oda gépfegyverrel nem lőttek, hiszen a második emeletet nem célozták.
- Mintha nem tudnák, hogy itt gyerekek és asszonyok is vannak! - mordult mérgesen anya. - Csak úgy odapörköltek!
Nyár van és a Hősök terén járunk, Mile mosolyogva beszél a követségi épületről.
- 1929-ben vagy akörül Jovan Dučić szerb költő és diplomata kapta ajándékba az épületet valami erdélyi grófnőtől, aki fülig szerelmes volt a híres irodalmárba.
- Egy ilyen kastélyt csak úgy elajándékozhat valaki? - hitetlenkedem.
- Mi az egy dúsgazdag grófnőnek! Azt akarta, hogy Dučić lépjen ki a diplomáciai szolgálatból, maradjon vele Pesten.
- És? Itt maradt?
- Dehogy maradt! Ahogy szolgálata követelte, indult tovább.
- A házat a grófnő nem kérte vissza?
- Egy grófnő nem várja vissza az ajándékot! Ha megtenné, nem lenne grófnő!
- Bolond volt az a grófnő!
- Dehogy volt bolond! Csak szerelmes! Nem érted még a csíziót, te kölyök! Majd beletanulsz ebbe is néhány év múlva - nevet hamiskásan a barátom. - No, majd mesélek még róla, ha kivezetem én is a kölykeimet az állatkertbe. Velünk tartasz?
Anya szólítását hallottam:
- Kisfiam beteg vagy?
- Nem vagyok, anya. Csak Mile jutott eszembe, meg az erdélyi grófnő.
- Aki Dučićnak ajándékozta a követség épületét?
- Ő. Meg az, hogy nem mentünk ki soha az állatkertbe, mert valami mindig közbejött.
Ötödikén délelőtt abbamaradt a fegyverropogás. Délután rövid időre a nagykövetségi épületben meghúzódott gyerekek közül néhányan kimerészkedtek a szűk, huzatos, napfénymentes udvarra. Suttogtak egymás között. Én alagsori lakásunk bejárata előtt üldögéltem egy kis sámlin, apa ütötte össze nekem, naponta fényesítettem is a fedelét. Dajkálgattam a kóbor cirmost.
Sovány volt a kandúr, akadozva dorombolgatott. Egy kislány hajolt meg előttem. Találkozott a tekintetünk:
- Tiéd ez a cica, fiú?
Szőke haja volt a lánykának, két varkocsa a vállát érintette, apró masni, mint piros virág nyílott a nyaka mellett.
- Csavargó macska - mondtam. - Idejár hozzám délutánonként.
- Szereted?
- Szeretem.
- Mi a neve?
- Nevet nem adtam neki. Cicuska, cicuskám, így hívom.
- És megjön?
- Az utcáról beugrik a kerítésen át, és idefut hozzám.
- Tudod, hol lakik?
- Nem. De a túloldalról jön. Valamelyik kertből tűnik elő, átfut a széles úttesten és itt van nálam.
- Nem fél a járművektől?
- Nem hiszem. Amikor még volt erre forgalom, akkor is jött, ha hívtam. Mióta a tankok itt vannak az épület körül, forgalom sincs, mitől féljen?
- A tankoktól! - kiáltott a kislány.
- Te félsz?
- Nagyon félek. Mióta az a bácsi meghalt…
- Milének hívták. A legjobb barátom volt.
Pár percig hallgattunk, a kislány a macskát vizsgálgatta. Láttam rajta, szólna, de nem meri kinyitni a száját.
- Megsimogathatod - mondtam.
Odakuksolt mellém, kezét óvatosan emelte a szendergő cica fölé, néhányszor az állat háta fölött mozgatta ujjait, végre ráhelyezte tenyerét a bundára és szeretgetni kezdte a macskát. Kedvencem szeme megnyílt, de azonnal be is zárta, és hangosan dorombolt.
A kislány cérnahangon rákezdte: ha én cica volnék, száz egeret fognék, de én cica nem vagyok, egeret sem foghatok! Vagy ötször hallgattam a dalocskát, mire abbahagyta:
- Te fiú! Van ennek a cicának bolhája?
- Nem tudom. Sosem néztem.
- Pedig azt meg kell nézni. A nagymamám azt mondta, hogy a bolha szívja a macska vérét.
- A bolha már csak ilyen.
- Megnézhetem, van-e bolhája?
Fölálltam, a kislány helyemre telepedett, ölbe vette a macskát, hanyatt fordította, és beletúrt a hasi szőrzetébe. Azt hittem kiugrik kezéből a macska, de az nem mozdult, hagyta, hogy a kislány ujjacskái végigpásztázzák a hasát és az állát. Hangosan dorombolt, így köszönte meg a törődést. Bolha aztán termett benne, a kislány nagy örömmel és hozzáértéssel vadászta le a vérszopókat és élvezettel roppantotta őket össze két hüvelykujja körmével.
Nagy csörömpölés törte meg a délutáni csöndet. A cicát ajnározó kislány megijedt, fölsikoltott, a macska nagyot szökkent, kiugrott a nagykapu kovácsolt bordázata között, elsuhant a tank mellett, át a Hősök terére. Aztán egybeolvadt a térrel.
- Odanézz! - kiáltottam. - A szobrok mind a cicát nézik!
- Hol nézik? Én nem látom! - pöntyögte a lányka.
Mutogattam jobbommal, a szöszke varkocsok ide-oda hintáztak, arra bámult, amerre a karom irányult. Egyszer csak azt vettem észre, a tank tornyában álló, derékig kilátszó katona, aki eddig minket szemlélt, elfordította tőlünk a fejét a királyok felé. Valamit mondhatott az úttesten álló társának, mert ő is megfordult a panteon irányába.
Sötétedni kezdett.
A macskát dajkáló kislány leporolgatta, lesimogatta a szoknyácskáját.
- Holnap is megbolházom a cicát - csapkodta össze tenyerét a szöszke, rám mosolygott és tücsöklépésben igyekezett befelé az épületbe.
