Előfizetés

Az orosz rulett

Más országokban az olyan zsarnokok, mint Trump úgy lesznek erős emberek, hogy biztonságot ígérnek a veszélyes idegenekkel szemben, ördögnek állítják be a kulturális elitet és elég zűrzavart, illetve közönyt idéznek elő, hogy a végén a lakosság csak nézze, amint országuk átcsúszik az illiberalizmusba. Az elnök is megpróbálkozott vele, de lepattant Amerikáról – írta a Washington Post Donald Trump bukásáról. Ehhez Európából csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy a világ liberális-demokrata része döbbenten leste, hogy az amerikai demokrácia immunrendszere elég erős-e, hogy kilökje magából az antitestet. Csodát nem várhatunk az új elnöktől sem, mert a trumpizmus gyökerei nem csak az amerikai társadalom mélyébe nyúlnak, hanem mert ez a mély a kapitalizmus szervi bajait mutatja. Ha a tőke továbbra is abban érdekelt, hogy a neki legkényelmesebb társadalmi berendezkedésben működjön tovább, akkor nem csak arra kell újra ráébrednie, hogy a liberális demokrácia az ő otthona, hanem arra is, hogy nem kokettálhat a tekintélyelvűséggel. Sehol. Talán Amerikában értik ezt: a gazdasági élet szereplői békés hatalomátadást sürgettek a hét végén: „a békés hatalomátadás büszke amerikai hagyományának folytatódnia kell”. Ám ennél több kell: a Covid után, ha lesz vakcina, ha nem, semmi sem lesz már olyan, mint volt. Sem Amerikában, sem máshol.  Magyarország az utóbbi hetekben alaposan lejáratta magát. Csak a diplomáciai korrektséget és udvariasságot hiányoljuk, nem azt, hogy a kormány nem rohant a bukott hátsótól a nyertes hátsóig. Tudomásul vesszük: olyannyira rabja saját politikai gondolkodásának, hogy távol áll a semleges lojalitástól. Amit viszont Európában tesz az öngyilkosság. A hét végén a kormányfő levelet írt az Unió vezetőinek, amelyben kimondta: megvétózza az EU költségvetését, a Covid-helyreállítást szolgáló közös hitelt, amennyiben átviszik a pénzügyi támogatás jogállami feltételekhez kötését. Amit az Európai Parlament, egy demokratikusan megválasztott testület vert keresztül. (Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő szíves közlése: „Nem felel meg a jogállamiság feltételeinek az Európai Parlament működése”. Miért nem hagyja ott?)  A magyar (és a lengyel) kormány vétófenyegetését nem veszik túl komolyan az Unióban. Mert mindkét gazdaságnak szüksége van minden eurócentre az életben maradáshoz, ami feltétele a következő választások megnyerésének. Másrészt, az egész meglehet csak Orbán arcmentését szolgálja, annyira kicsi a mozgástere. Ha azonban a magyar kormányfő tényleg elveszti a fejét, mert nem jött be az amerikai A-terve, B-terve meg nincs, csak annyi, hogy nyílt háborút kezd az Unióval, akkor magára marad. Nem fogja tudni megmagyarázni a pénzre váró Covid-sújtotta országokkal a vétót.  Varga Judit igazságügyi miniszter mondta a napokban a brit Financial Timesnak: azt várná, hogy Orbán Viktor szemébe mondják – akár Angela Merkel német kancellár is –, hogy problémájuk van vele. Igaza van: már régen meg kellett volna ezt tenni. De ami késik, nem múlik. Az orosz rulett is eldől egyszer azzal az egyetlen lövedékkel is. 

Népi-urbánus párhuzamok

Sajnos ma nincsenek olyan mozgalmak, amelyek a falusi régiók panaszát hatékonyan becsatornáznák az országos politikába. Így maradnak az elégedetlenség kifejezésének olyan kerülőútjai, mint Trump vagy éppen Boris Johnson. Pedig nagy munka várna egy népi mozgalomra, ahogyan azt Jászi Oszkár annak idején megfogalmazta: „A magyar falu előharcosainak az a feladata, hogy (…) felismerjék a falusi fejlődés igazi céljait és eszközeit; hogy megvilágosítsák és lángoló szimbólumokkal írják bele a köztudatba, hogy a magyar falusi nép eszményképe sohasem volt és nem is lehet Oroszország, hanem csak Dánia és Skandinávia lehet.” Vajon nem érvényesek-e Jászi 1930-as években írt szavai manapság, világméretekben is? Hiszen a város-vidék törésvonal ma is mérgező ellentét sok országban. Gondoljunk a London-angol vidék, az Egyesült Államokban a keleti part-Középnyugat, vagy az Isztambul-Anatólia ellentétre, amely pártpolitikai színezetet kapott. Sokszor olyan érzésünk lehet, hogy a politikai és technológiai környezet változásai ellenére a társadalmi és politikai mozgalmak ugyanazokat a köröket futják, mint száz éve, csak a hívószavak mások. Világszerte tapasztalható a folyamat, hogy a globális életvitelű nagyvárosokat, a bennük élő, magukat bármely nagyvárosban otthon érző világpolgárok – David Goodhart angol újságíró metaforájával élve: Akárholok – környezetét egy mindinkább leszakadó, válságba süllyedt, fölbomló közösségek által sújtott, helyhez kötött „őslakosok” (a Valaholok) lakta vidék ostromolja. S mielőtt valaki félreértené, ez nem pártpolitikai és nem is csupán ideológiai kérdés. Valójában a politikai és gazdasági elitek egyik része sem tudja, mit lehetne kezdeni azzal a problémával, amelyet a fékevesztett globalizáció jelent, amely szétzúzza a kisközösségeket, ide-oda tologatja az ipari munkahelyeket (sokan legalább részben ennek tudják be Trump 2016-os győzelmét), s felelős a közösségeket összefűző értékek meggyengüléséért. Mindenesetre tény, hogy a Valaholok, akik napjaink új megnyomorítottjai, hajlamosak a globális elit nagyvárosi fellegváraival szembeni protest érzületből az elitellenes erőkre szavazni. Vagy azokra, akiket elitellenesnek vélnek. Általában utóbbiakat nevezik – helytelenül – populistának napjaink médiájában. Az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a szónál. Sokan úgy interpretálják a „populisták” előretörését, hogy abban valamilyen „népiség”, „népkarakter” jelentkezik, amely makacsul lázad a modernizáció, a „nyugatosodás”, „amerikanizáció” ellen. Túl azon, hogy ez a magyarázat rendkívül rosszhiszemű a nép fogalmával kapcsolatban, és veszélyesen közel kerül olykor a régi, XIX. századi nép- meg nemzetkarakterológia fejtegetéséhez, még csak igaznak sem mondható. Másrészt túlzottan benne gyökerezik ez a magyarázat a hazai népi-urbánus vitában. Szeretik ezzel magyarázni mindazt, ami világszerte történik, de szerintem ez már történelmi szempontból is téves diagnózis. Ugyanis abból indulnak ki, hogy a „népi” (narodnyik) és az „urbánus” (nyugatos) értékvilág ellentétei egymásnak. De vajon más értékek jellemezték volna a népieket, mint az urbánusokat? Vajon a népi meg urbánus a helyes ellentétpár? Nem úgy tűnik. A népi mozgalom az 1930-as években a parasztság felemeléséért küzdött, ami éppen egy modernizációs program volt. Ebben a programban az urbánusok is egyetértettek a népiekkel. Mondhatni, a diagnózisban nem volt különbség a két értelmiségi tábor között, ám a célok megvalósításának sorrendjét illetően igen. Az urbánusok előbbre tették a politikai rendszer megváltoztatását, míg a népiek a társadalmi programnak adtak primátust. Másrészt a népieket rendre „parasztromantikával”, „népiességgel” vádolták. Ám könnyen belátható, hogy a – sokak mellett – Németh László, Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza, Szabó Zoltán nevével fémjelzett népi mozgalom nem romantizálta a parasztság életmódját, általában a vidéki, falusi életet. Sőt! Azt igyekeztek bizonyítani – a falukutatók vizsgálatait is fölhasználva –, mennyire elnyomott, magára hagyott, öntudatlan és történelmi mulasztásokkal megvert ez a paraszti népesség. A népiek kritikusan viszonyultak a parasztság, a falu idealizálásához (ld. Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság), elutasították a talmi, népies, sőt népiesch kifejezéssel gúnyolt parasztidealizálást, miközben a valódi népiességet, amelyet Csokonai, Fazekas Mihály, Petőfi és Arany János képviselt, méltányolták. Hiszen, ellentétben a közhiedelemmel, a XIX. századi népies stílus a maga korában és környezetében demokrata, sőt liberális tartalommal rendelkezett, amennyiben az elit és a polgárság kultúráját népművészeti értékekkel akarta föltölteni (ne feledjük, hogy a népi énekek, dalok, táncok, mesék gyűjtését, a magas irodalomba, polgári kultúrába emelését a fölvilágosodás és a romantika, s bizonyos mértékig Rousseau inspirálta). Mindenesetre sem a valódi népiesek, sem az 1930-as évekbeli népiek nem takargatták a problémákat, és nem tagadták a politikai jogok kiterjesztésének fontosságát. Így tehát megállapítható, hogy a népiek és az urbánusok egyaránt kritikusai voltak az 1930-as évek, a Horthy-korszak Magyarországának, a „neobarokk” társadalomnak. S az urbánus ellenpárja nem a népi, hanem a horthysta. Hasonlóképpen Oroszországban: a narodnyik (népi) nem a nyugatos ellentétpárja. A nyugatos (zapadnyik) ellentétpárja az ultrakonzervatív szlavofil volt. A magukat urbánusnak nevező, Nyugat-követő magatartást elváró liberális értelmiségiek rossz célpontra lőttek. Nem ismerték föl, hogy a magyar, román vagy éppen német népiek, az orosz, ukrán, kozák és lengyel narodnyikok valóban reális problémát vetettek föl: a parasztság sorsának javítását. Csak néhány kivételes személyiség, mint az emigráns Jászi Oszkár merte – saját híveit meglepve – kifejezni örömét a népi írók munkássága fölött. Ahogyan a nagyvárosi liberális közeg akkoriban sokszor érzéketlen volt a lakosság többségét kitevő falusi népesség problémáira, mivel azok nem is jelentek meg a horizontján, úgy a mai liberális közeg is sokszor nem érti a „vidék” speciális problémáit, alábecsüli azok jelentőségét. Persze könnyű engedni a csábításnak, hogy a népinek nevezett mozgalmakat az utóéletük felől vizsgáljuk. Például a narodnyik mozgalom, amely a parasztság fölszabadítását hirdette az önkényuralom alól, vereséget szenvedett. Az orosz diákok addig jártak a parasztok nyakára, amíg azok, megunva a „diákjárást”, 300-at a hatóságok kezére adtak. A narodnyikok utódai az esztelen terrorizmusba menekültek, ennek lett áldozata II. Sándor cár és Sztolipin. Eszméjük, a paraszti földközösségre alapozott szocializmus sikertelen maradt, bár az 1920-as évek közepéig (a NEP-korszakban) még lett volna esélye. A völkisch mozgalom neve ma már riasztóan hat. Hajlamosak vagyunk ezt a hitlerizmus felől szemlélni, hiszen a völkisch írók a német paraszt vértisztaságát és valamennyi német egy birodalomban való egyesítését hirdették. Szélsőjobboldali mozgalom volt, nem vitás (nem is véletlenül utasították vissza a magyar népiek mindig a „völkisch” minősítést), ámbár lehet érvelni amellett, hogy az 1945-ös katonai vereség és – abszurd módon – az NDK megvalósított valamennyit céljaik szalonképesebb részéből: a háború megsemmisítette a porosz nagybirtokos-katonai elit hatalmát, amelynek népnyúzását nem kedvelték, s a földosztás örökre véget vetett a nagybirtoknak, a porosz-német agrárproletariátus elnyomásának. Miközben a név és a külpolitikai program örökre szalonképtelen lett, a régi porosz elit iránti bírálat tárgya okafogyottá vált, a szociális célok egy része megvalósult – csak más keretben, mint gondolták. Akárhogy is nézzük, a népi mozgalmak mindig a magára hagyott falusi népesség érdekére hivatkoztak, hol baloldali, hol jobboldali színezettel. Nem az „oldaliság” a lényeg: legtöbben egy szuszra voltak – a mából nézve – jobb- meg baloldaliak. Voltak bűneik, hibáik, de önmagában véve a cél – az elnyomottak valaminő fölemelése – jogos. S ha a nagyvárosi közeg érzékenyebb lesz a falu problémáira, csak akkor várható a valódi politikai közösség kialakítása.  

Joe

Lassan egy hete csak a szavazatszámlálásról van szó Amerikában. Pedig a már ismert eredmény is megér egy pillanatot: Biden több mint négymillió szavazattal kapott többet Trumpnál. Arányos választási rendszer esetén nem is lenne kétséges, kiben bíznak jobban az emberek. Más nézetből: még soha, egyetlen amerikai elnökjelölt nem kapott ilyen sok, több mint 74 millió szavazatot. Az eddigi rekorder Barack Obama volt 2008-ban - ötmillióval kevesebbel. Trump mostani 70 milliója is csúcs, csak éppen a vesztesek között. Ennyi voks bármikor máskor elég lett volna a győzelemhez. Itt jön a képbe Joe. Az amerikaiak hajlamosak becézni az elnökeiket. Már Kennedy is John volt, Carter Jimmy, Clinton Bill, az ifjabb Bush meg egyenesen W. Ez Trumppal nem működött, mert a Don egyben maffiafőnököt is jelent és akkor még nem beszéltünk szegény Nixonról. (A Richardot Dicknek is becézik, de annak az utcai jelentésébe belepirulna az újságpapír.) Most újra olyan pasas jön, aki mindenkinek csak Jóska. Szerény származású, joviális és toleráns, bárkinek lehetne a szomszédja. Már 1972-ben, nem egészen harminc évesen potenciális elnökjelöltként emlegették, amikor általános meghökkenést kiváltva szenátorrá választották Delaware-ben. Egy hónappal a választás után autóbalesetben meghalt az első felesége és a lányuk, már a beiktatása előtt le akart mondani, hogy a fiaival lehessen. 1988-ban elindult a Fehér Házért, a szintén katolikus Joe Kennedy után ő lett volna a legfiatalabb elnök, de belebukott egy Neil Kinnock brit politikustól „átemelt” beszédrészletbe. 2008-ban aztán esélye sem volt Hillary Clinton és Obama ellenében. 2016-ban jött volna el az ő pillanata, de nem sokkal korábban meghalt az idősebbik fia, és a gyász miatt nem érzett magában elég erőt. Figyelemre méltó 1972-es és 2016-os reakciója: miközben nagyon is él benne a küldetéstudat, már kétszer is inkább a családját akarta választani a politika helyett. Ha igaz, hogy egy országot sem szabad arra bízni, aki nagyon akarja vezetni, akkor az ő vívódó, néha tétova ambíciója kockázatmentes alternatívának tűnik. Idén gyakorlatilag a nyugdíjból tért vissza. A Demokrata Párt a bőség zavarával küzdött, az előválasztáson több mint két tucat jelölt és önjelölt versengett. Volt köztük fehér, fekete, sárga, férfi, nő és meleg, fiatal, középkorú és idős, szenátor, képviselő, polgármester és egyszerű kétkezi milliárdos, csak egy nem volt: olyan, akiről el lehetett hinni, hogy biztosan le tudja győzni Trumpot. Ekkor ajánlotta fel szolgálatait Biden, aki három és fél évtizedes szenátori és nyolcéves alelnöki múltja során szinte sosem szerzett magának ellenségeket. Bár ez pártja balszárnya szemében nem érdem, sőt, ő még erősen jobboldali politikusokkal is tudott közös ügyeket találni. Ha van liberális, aki hitelesen beszélhet az ország megbékítéséről, akkor az Joe Biden. Márpedig Amerikának jelenleg két gyógyszerre van sürgős szüksége. Az egyikre a koronavírus, a másikra a nemzetet kettétépő indulat ellen. Az öreg, jó szándékú és tépelődő Joe nem a jövő embere, hanem a máé.