A teljes forradalom védelmében

Mi történt Budapesten 1956. október 23-án? Erre a kérdésre egy húszéves magyar fiatalember aligha tudna pontos feleletet adni. Még akik ismerik a közelmúlt történelmét, azok is vagy egy jobb- vagy egy baloldali narratíva mentén fogalmaznák meg válaszaikat. Legelőször írjuk tehát le, mi történt ezen a napon, és mi lett belőle.

A Műegyetem és az ELTE együttes tüntetését nem a forradalmat szellemileg előkészítő Petőfi kör vagy az Írószövetség szervezte. Az alulról szerveződött, két október 22-én lezajlott egyetemi gyűlés határozatai értelmében. Célja nem a kommunista rendszer megdöntése volt, hanem a „létező szocialista rendszer” reformjainak elősegítése, felgyorsítása, amiben fontos szerepet játszott a lengyelországi (ekkor már feltartózhatatlan) reform-mozgalom és a Nagy Imre volt miniszterelnökbe vetett bizalom. Az egyetemisták programja egyszerre volt demokratikus és függetlenségi, de nem kívánta visszaállítani a szabadversenyes „kapitalista” rendszert, hanem valamilyen harmadik utas megoldást vizionált. Ennek fontos része volt a szovjet gyámságtól, ellenőrzéstől való megszabadulás, amit a nép a „Ruszkik haza!” jelszóval tett magáévá.

A tüntetés által kiváltott tömegmozgalomra Nagy Imre nem volt felkészülve. Mivel hetekkel korábban vették vissza a Magyar Dolgozók (kommunista) Pártjába, egy ideig úgy érezte, köti a pártfegyelem. Napokig a Pártközpont foglya volt, csak a szovjet fegyveres beavatkozást követő tűzszünet után egy nappal, október 29-én ment át a Parlamentbe. Ekkorra már a forradalom átalakult „szabadságharccá”, amiben fontos lett a többségükben munkás származású felkelők szerepe, ugyanakkor a rendszer gyors átalakulásában kivételes szerep jutott a revizionista kommunista, illetve népi származású értelmiségieknek, Nagy Imre támogatóinak. Az, hogy Magyarország kinyilvánította semlegességét, és az utolsó, koalíciós Nagy Imre kormány visszatért az 1945-ös kezdetekhez, jelezte, hogy az ország nem kér abból, amivel a szovjet propaganda riogatta: a Horthy-rendszer, vagy egy ahhoz hasonló tekintélyuralmi rendszer restaurálásából. A munkástanácsok szerepe a forradalomban ugyancsak baloldali megoldásokat sugall: november negyedike után ezek lettek a nemzeti ellenállás vezető fórumai, a Kádár-rendszer csak a tanácsok vezetőinek letartóztatásával, illetve azok megszüntetésével tudott megszilárdulni.

Mindezt azért kellett összefoglalva elmondani, mert a jelenlegi kormányzat emlékezetpolitikája súlyos bűnt követ el, amikor megpróbálja „kivenni”, szinte kifacsarni 56-ból azt az elemet, ami legjobban megfelel érdekeinek. A „pesti srácok” és a Corvin-közi Pongrátz Gergely kultuszáról beszélek, ami példátlan méreteket kezd ölteni a Fidesz-sajtóban. Pongrátz fő sérelme a Kádár-rendszer által kivégzett Maléter Pál körüli, szerinte igazságtalan kultusz volt, ezt próbálta már 1982-ben Chicagóban megjelent könyvében megdönteni. Maléter Nagy Imre híve volt, jól beszélt oroszul, s talán valóban bízott a neki fűt-fát ígérő orosz tábornokokban, ezért ment el tárgyalni Tökölre, szaladt bele az NKVD csapdájába. Azonban nem lehet tagadni sem az ő szerepét, sem Nagy Imre miniszterelnök kulcsfontosságú szerepét a forradalomban. Nélkülük még azt a pár napot sem kaphattuk volna ajándékba, amikor a szovjet csapatok kivonásával Budapestről és a Nemzetőrség felállításával a forradalom-szabadságharc ideiglenes győzelméről lehetett beszélni.

Vagyis a baloldal szerepe ötvenhatban ténykérdés, a jövő történészei - reméljük - majd igazságot tesznek ebben az ügyben. Ami a fegyveres csoportokat illeti, még az egyik legerősebb csoport kétes hírű vezetője, Dudás József sem volt jobboldali, inkább kiábrándult kommunistából lett anarchista, hiszen a két háború között, a romániai kommunista párt oszlopos tagjaként évekig volt román börtönben. Érdektelen, miről panaszkodott egy újságírónak a rendszerváltás után az Amerikából hazatért Pongrátz Gergely, aki 1982-ben még ezt írta: „Kádár valóban a fiatal felkelők koponyájával kövezte ki az utat trónusáig, melyet még ma is a szovjet szuronyok biztosítanak. Az ő lelkén (ha van neki) szárad nemcsak Rajk, Maléter, Nagy Imre, Gimes és a többi nagyok halála, hanem a Pesti Srácoké is... akiket hamar elfelejtett mindenki” (Corvin-köz-1956, 248. o.). Pongrátz itt négy kommunistát nevez meg, emel ki, olyanokat, akiknek a neve (Rajk-újratemetés!) legalább annyira hozzátartozik 1956 történetéhez, mint Mindszenty bíborosé, illetve a kor egyetlen reálpolitikusáé, akit Bibó István államminiszternek hívtak. Ha lenne tisztesség a jelenlegi „illiberális” álnemzeti rendszerben, vezetőinek fejet kellene hajtaniuk azok előtt a „nagyok” és az ugyancsak kivégzett Angyal István és Földes Gábor előtt, akik sok kisemberrel együtt 1957 és 1961 között életüket áldozták a magyar nép függetlenségéért és szabadságáért.