A rend őre

Tombolt, rombolt az elszabadult csőcselék. Zsidókra vadászott, betörte otthonaik ablakait, boltjaik kirakatait. A járókelők még másnap is bokáig gázoltak az üvegcserépben, ezért nevezik Kristályéjszakának azt a borzalmasan sötét, 1938. november 10-re virradó éjjelt. Berlin központjában a dühöngő tömeg az Oranienburger Strasséra ért, az Új Zsinagógához, azzal a szándékkal, hogy porig égeti. Már kezdtek is tüzet rakni, amikor váratlan dolog történt.

Wilhelm Krützfeld (1880–1953), a birodalmi főváros 16-os körzetének rendőrfőnöke, maroknyi beosztottja élén elébük toppant, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: gyújtogatás márpedig nincs. A nyomaték kedvéért előhúzta a lőfegyverét. A vandálok megtorpantak, erre nem számítottak. A „spontán népharagot” ugyanis a hatalom szervezte. Ürügyül egy párizsi német diplomata elleni merénylet szolgált, amelyért a náci propagandagépezet a „zsidó világösszeesküvést” kárhoztatta – ugyan ki mást?

Így hát az SA-különítményesek és a hozzájuk csapódott egyéb gazfickók döbbenten tapasztalták, hogy egy hatósági személy akadályozni merészeli őket. Másutt nem fordult elő hasonló. Legkevesebb négyszáz embert lincseltek meg aznap Németországban, ezernél több imaházat dúltak fel. A többség pedig félrenézett.

Ám ott, Berlin-Mittében hiába voltak sokszoros túlerőben a randalírozók, fegyelmezett németek lévén nem szegültek szembe a törvény képviselőjével. Odébbálltak, hogy háborítatlanul folytathassák a pogromot. A parancsnok riasztotta a tűzoltókat, a lángokat megfékezték. Épségben maradt a kupolás műemlék épület, szépen felújítva ma is ott áll, kőhajításnyira a világhírű Pergamon Múzeumtól.

Elnézem Krützfeld szigorú tekintetű portréját. A tányérsapkás, bajuszkás férfi nem volt antifasiszta, pláne nem lázadó. Régimódi porosz tisztviselő, nyugdíj előtt. Nem politizált. A dolgát tette. Konzervatív fogalma volt a rendről, amelyet von Beruf őriznie kellett. Tűzveszélyre hivatkozva lépett közbe. Kötelességtudatból tanúsított bátorságot, egyenruhában civil kurázsit.

A legérdekesebb az egészben, hogy utólag meg sem büntették „a zsinagóga megmentőjét”. Goebbelséknek volt érzékük az ilyesmihez. Tudták, ha meghurcolnak egy köztisztviselőt pusztán azért, mert a feladatát végzi, az rossz fényt vetne rájuk. Nem akarták maguk ellen hangolni a közvéleményt, kockáztatni a népszerűségüket. Mert bizony népszerűek voltak alig tíz hónappal Lengyelország lerohanása előtt, és sokáig még utána is. Mire a háború borzalmai kijózanították az agymosott népet, már túl késő volt.

Vajon mi lett volna, ha a néma cinkosság helyett rendpárti kisemberek ilyen egyszerűen és magától értetődőn szállnak szembe az elhatalmasodó tébollyal? Meddig megy, mehet el az ellenállásba ütköző diktatúra? Mikor, miben hátrált volna meg, és akkor hogyan alakul a világ sora? Kínzó költői kérdések. Wilhelm Krützfeldről szülőföldjén rendőriskolát neveztek el, de zavarba ejtő példájából nemcsak a leendő schleswig-holsteini körzeti megbízottaknak volna mit tanulniuk.