„Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe forradalmunkat. Nemcsak bűnt, óriási történelmi hibát követtek el, amikor brutálisan megakadályozták, hogy a magyar nép a saját útját járja” – ezt Mécs Imre mondta 1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre és társai újratemetési szertartásán.
A kérdésre, hogy milyen fejlődési pályát járt volna be Magyarország, ha nem vonulnak be a szovjet csapatok, nyilvánvalóan nincs egzakt válasz. Arról viszont lehet legitim beszélgetést folytatni, hogy milyen országot képzeltek el annak idején a forradalmárok. „Át voltunk itatva szocialisztikus eszményképpel. Demokratikus szocializmust akartunk, ezen belül mindennél fontosabbnak gondoltuk a nemzeti önrendelkezést” – emlékezik Mécs Imre, akit az ötvenhatos forradalomban vállalt szerepéért 1957 nyarán letartóztattak, következő év tavaszán pedig hatodmagával halálra ítéltek. Egy zárkában ült a végül kivégzett Angyal Istvánnal. 1959 februárjában az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. A „nagy amnesztiával” szabadult 1963 márciusában.
Mécs Imre 1956 októberében a műszaki egyetem hallgatójaként vett részt – egyebek között – a nemzetőrség szervezésében. A hozzá hasonló korú fiatalok úgy gondolták, hogy „a politikusok mindent elrontottak, most jövünk mi”.
Nagy élmény volt számára a forradalom idején mindenfelé tapasztalt erős munkásöntudat. Napok, akár órák leforgása alatt országszerte megalakultak a munkástanácsok, amelyek egymástól függetlenül nagyon hasonló követeléseket fogalmaztak meg. Magukénak érezték a gyárakat, üzemeket. Senki nem akart színtiszta kapitalizmust, de azt sem szerette volna, hogy „eszeveszett dühvel leépítsünk mindent, ami a kapitalizmushoz kötődik”. Ebből ugyanis egy Sztálin-, vagy Rákosi-féle totalitárius rendszer következhetett volna.
Tragikus paradoxon, hogy az ötvenhatos forradalom utáni megtorlásban a „munkáskommunizmus” áldozatai túlnyomórészt munkások voltak. „A siralomházban, a halálsoron is jópáran meggyőződéses baloldalinak, vagy éppen hithű kommunistának vallották magukat” – fogalmaz Mécs Imre.
„Hihetetlenül kezdik elfelejteni az emberek 1956-ot” – fájlalja. Egyebek mellett azt kifogásolja, hogy méltatlanul kevés, egyre kevesebb szó esik Bibó Istvánról, arról a „nagyszerű és tiszta” emberről, aki november 4-én, a szovjet csapatok bevonulásakor a magyar kormány tagjai közül egyedüliként maradt a Parlamentben. (Mécs nem hozza szóba, de érdemes megemlíteni, hogy a nyolcvanas évek második felében a Bibó Istvánról elnevezett egyetemi szakkollégium volt a Fidesz politikai bölcsője.)
1956. november 4-én Bibó mindössze egy napja volt miniszter, mégis kötelességének tartotta, hogy abban a kilátástalan helyzetben kiáltványt intézzen a magyarokhoz és a világ népeihez.
„A magyar népet felszólítom – írta Bibó István –, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse (…). Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében.”
Bibó több nagykövetségre (az amerikai és a brit képviseletre egész biztosan) személyesen, gyalog vitte el a kiáltványt – idézi fel Mécs Imre. A még megmaradt szabad magyar sajtónak szerinte minél szélesebb körben kellene emlékeztetnie arra a bátor kiállásra, amit Bibó István tanúsított 1956. november 4-én és az utána következő időszakban. Kiáltványának utolsó mondata így szólt: „Isten óvja Magyarországot!”
